| Újra feltámadó szerelmi költészete | TARTALOM | Kiadások |
Egy költői mű őszinteségének és mélységének hitele bizonyos tekintetben azon a nehezen elemezhető összbenyomáson múlik, amit a költő hangjaként fogunk fel.
A lírikus Vajda hangjának legfőbb jellemzői az erő és forróság. Gyakran a pátoszig emelkedik, s nemcsak hazafias ódáiban, hanem némely szerelmi, továbbá filozófiai versében is. Vajda lírája a patetikus költészet egyik legszebb példája irodalmunkban, hangneme Berzsenyiével, Vörösmartyéval rokon.
Vajda költészetében a tárgyias, óvatos lírához szokott kortársak kiváltképp az érzelmek és képek merész nagyarányúságára figyeltek fel. Vajdának nincs kedve negédes játékra vagy pózra, csak pontos akar lenni: gondolkozva megfejteni és férfiasan megnevezni tragédiáját. Olyan mértékben keresetlen, hogy még a keresetlenségéből sem csinált stílust. Nyelv és verselés csak arra szolgált neki, hogy elvezesse a gondolat közepébe. Míg a századvégi költemények szerkezete gyakran csapongó, laza, Vajda verseinek szerkezete általában szigorúan egységes és célratörő (l. Húsz év múlva, 1876; Az üstökös, 1882 stb.).
A külső eszközöknek Vajda általában kevés jelentőségei tulajdonít s kezdetben olykor el is hanyagolja őket. De még 1872 után is előfordul, hogy egyik legmegrendítőbb költeményében, a Nyári éjjel II. részében (1893) olyan rímeket ír le, mint kezétől – tűn föl, mindenség – buborék-lét, vagy mondanivalóját a névelő mellőzésével fejezi ki ("Gondolkozó lény percig itten | Él, meghal | aztán soha többé?"), s olyan döcögő sorokat ír, mint a jambusnak szánt "Halhatatlanság a halálban", vagy: "Mondják, ez ama nagy, melynek pályája | Egyenes" stb.
Természetesen, sem Petőfi, sem Arany hatása nem múlt el fölötte nyomtalanul. Attól az érzés őszinteségét, a képzelet merészségét, a kifejezés keresetlenségét tanulta, ettől kedvet kapott az elbeszélő költészetre, s 1872-től megfigyelhető nagyobb műgondjára is talán Arany példája, illetve az annak hatására általánossá vált új irodalmi légkör készteti. De ennyi az egész. A népi nyelvet és formákat nem használja sem az általános érthetőségnek vagy művelődésünk megmagyarosításának szándékával, mint Petőfi, sem a nyelv ősforrását kutatónak, a gazdag tárnára lelt embernek gyönyörűségével, mint Arany. Kritikusa, Erdélyi János már 1859-ben észrevette: Vajdának a népiesség "nem cél, hanem elem". Eredetisége korántsem szerkesztési módjában, verselésében vagy szókincsében mutatkozik.
Hatásának fontos tényezője viszont, hogy lírájából egy élesen megrajzolt, újszerű arc tekint reánk, szenvedélyes, haragos, komor vonásokkal. Rendszerint a felkorbácsolt érzés maximumát fejezi ki. Költészetében a vihar "ádáz", az igen pedig "felgyújtja" a világot. Egyik fő tulajdonsága, hogy az érzés rendkívüli erejűvé dagad, szinte határtalanná nő benne. Az érzelmek roppant intenzitásával a fáradtság, a pihenés vágya jár együtt. Vajda szenvedélyes természetének mintegy hitelesítője, hogy nemegyszer megszólaltatja ezt az állapotot: vannak halk hangjai is. Ismert szép példa erre A vaáli erdőben (1875), a Húsz év múlva (1876) stb. Képzelete működését azonban a túlzás jellemzi. Nála minden emberfölötti méretű: Gina szépsége, miatta érzett {620.} szenvedése, élete megrablottságának érzete. Ha Ginát látja, lelkét vallásos imádat tölti el, s mi több, istennek érzi magát is, mikor meg Ginát elveszti, "üres a végtelen mindenség". E hajlama a túlzásra, vonzódása a szertelen nagyhoz eleve megkülönbözteti őt azoktól a kortársaitól, akik a mérsékelt, a féken tartott érzelmek szférájában szerettek mozogni.
Szenvedélye a versekben nem hömpölyög simán, súlyos kérdések és reflexiók gyakran útját állják; nincs a magyar költészetben senki, aki annyit kérdezett volna, mint ő. Gondolkozásának jellegzetes formája ez. Meglepően sok költeménye végződik kérdőmondattal, Hajón című verse (1876) pedig öt olyan strófát tartalmaz, mely csupa kérdésből áll. (Vajdára jellemző, hogy ezekre nem is próbál választ adni.) Láthatjuk tehát: az a műfaj, amelyben Vajda a legkülönbet és legjellemzőbbet alkotta, nem a dal, hanem a töprengésekkel: kérdésekkel és reflexiókkal átszőtt költemény.
Ha mármost azt keressük, milyen eszközökkel sikerült művészi hatásúvá tenni érzéseit és reflexióit: képei sajátos szerepére bukkanunk. Érzései – a költő érzései általában – képekben testesülnek meg. Csakhogy nála a képeknek különösen nagy jelentőségük van. Líráját épp ez különbözteti meg kortársaiétól: bennük van legfőbb ereje. Költeményei mindig ott ragyognak fel, ahol megjelenik bennük egy-egy hasonlat. Képei természetesen feltűnően hasonlítanak egymásra, hiszen valamennyi egyéniségét tükrözi. Hasonlataiból pontosan ki lehet olvasni, milyen ember volt.
Költészete három súlypontja: politikai törekvésének és azzal összefüggő dicsőségvágyának kudarca; boldogságot és beteljesülést nem ismerő szerelmi sóvárgása; a halál miatt értelmetlenné váló élet talánya. E fogalmak összefüggése pedig: mikor fő törekvése, a dicsőség (s ami ezzel egyet jelent, Magyarország demokratikus átalakulása) elérhetetlennek látszik, magába roskad, az élet elsötétül előtte, felmerül és egyre uralkodóbbá válik benne a halál s a kéj gondolata.
A rendkívüli hősi életre vágyó költő kerüli a kisszerűt, mint a szennyet. Csak a nagyságot engedi közel a lelkéhez; a nagyságot az emberben, természeti jelenségekben és irodalmi műben egyaránt: Napóleont, az üstököst és a leláncolt Prometheuszt. Ha Gina elvesztésére gondol, neki "koldussá szegényült a lét", "nincs szemérem a csillagokban" (A kárhozat helyén, 1872); Izidora vállai nem kevésbé fehérek, mint a "Cordillerák hava", pongyolája pedig és lángoló fürtje úgy villannak elő, mint "éjből a Kaukázus hócsúcsai" (Alfréd regénye, 1875). Mihelyt érzése átfűti képzeletét, ez tüstént felszárnyal a havasokra vagy épp a csillagok közé. A napot, a csillagokat és a nagy hegyeket nagyságuk és magánosságuk, szűzi tisztaságuk miatt érezhette rokonoknak és vonzóknak; képzeletének már első rezzenése is a Mont Blanc vagy a Szíriusz felé viszi. Kedvenc képe az üstökös, az égnek királya vagy Napóleonja. Izidora úgy ragyog, "akár egy fényes üstökös, | Mely fönn az égbolt tetején ragyog | S amelynek a föld, mint szerelmes apród, | Csókdosva hordja tündöklő uszályát".
A csillagokkal és a nagy havasokkal versenyeznek nála – szereplésük sűrűségében – a halál sötét képei. Életét Világos óta olyannak tekinti, mint egy elítélt utolsó napjait a siralomházban; a nemzet tetszhalott a szemében, s vágyálma a világpusztulás. A "siralomházi" egyike leggyakoribb jelzőinek: a lelkiismeret, a földi kárhozottak "siralomházi porkolábja" nyilat lő a szívébe; {621.} mikor Ginával egymásra néznek harminc év után, úgy ülnek ott, mint "siralomházi lelkek", hallgatva a sírbolti csöndességet. Mindenhová kivetíti ezt az érzését: lépten nyomon a kivégzés meg a ravatal motívumára bukkanunk verseiben. Nemcsak az ember-világban, a fák és a csillagok közt is. Ha szerelem nélküli életére gondol, oly sorokban kiált fel, amelyek egész költészetének mottója lehetnének:
| Hova lett a nap az égrül? |
| Hirtelen hogy elsötétült! |
| Mintha állana ítélet: |
| Valakit kivégeznének ... |
| (Sirámok IV., 1854) |
Kedvenc tája az erdő, az is különösen a rémületességével, veszélyességével. Tájai még: a sötét, néma éj, mikor kettéhasad az ég és villámok csapkodnak (XVIII. Gina-dal), mikor az ég villámlik, a virágok reszketnek ijedtükben, és a fekete felhők közül rémült angyalarcok integetnek esdekelve (XXXI. Gina-dal), mikor "hideg szellő száll a fákra, | Tövig átborzadnak rája; | Mintha hóhér keze volna, | Mely szemeiket befogja" (Sirámok IV.). Mintha Petőfinek a Dalaimban jellemzett széles érzelemskálájából csak a fellegeket és villámokat kapta volna, a pillangókat és vadrózsákat nem. Petőfi kedvenc képei: a hajnal, a csillag, a tavasz, a patak, a virág, csupa ragyogást, színt, kellemet, haladást jelölő, derűs kép; Vajdáé, mint láttuk, az éj, az üstökös, a halál, a bitó, a villám. Vajdánál még a csillag sem a ragyogást, hanem rendszerint a magányt és a nagyságot jelképezi.
Képeinek másik fő érzés-tartalma a szerelmi gyönyör. Ezt is kivetíti a világba. Senki sem festett olyan erotikus tájakat, mint ő. A Kísértelekben (1885) például tavaszi hajnalon a lombok alatt "néma a madár, | Mert vágyai betelve már, | S csak néha tör ki kebeléből | Egy halk nyögés a fojtó kéjtől", és csak a "szállongó illatár beszél | Az isteni gyönyörről, melybe | Erdő, mező alél pihegve".
A rémület, a kín, vagy épp a halál még gyönyörébe is belopózik; talán, mert olyan intenzívnek képzeli a gyönyört, hogy az már a kínba, sőt halálba csap át: "Szépségednek örvényétől | Elkapatva, fuldokolva | El-elmerülök, azonban | Fölvet a hab félig halva"; még Etele is azt hiszi, félholttá válna a gyönyörtől Ildikó karjai között. Viszont a Gina elvesztését követő apokaliptikus viharok képe is kéjérzést kelt benne: miközben az égbolt kettéhasad és kénkőzápor hull, így kiált föl: "Ah, pokolkín-kéjes mámor!"
A cselekvési térről leszorított, magános ember fantáziája ez, aki megbántva, elkedvetlenedve, haraggal tele visszavonult az emberektől. Életében lényegesebb az, amit magányos sétáin vagy üldögélése közben elgondol magában, mint az emberekkel való kényszeredett és laza érintkezése. Érzése, képzelete így lett olyan erőssé, hogy néha nem ő uralkodik fölöttük, hanem azok uralkodnak fölötte.
Verseiben tehát megnő a kép szerepe. Petőfi mintha játékos kedvvel csak a maga gyönyörűségére teremtené képeit, Vajda nem: őelőtte mintha látomások derengenének, kényszerítve őt, hogy rajzolja le őket. Vagyis a váz, melyen a vers épülete felépül: a kép (I. Húsz év múlva, 1876); a versek érzelmi {622.} anyaga mindenesetre a képben gyűlik össze, pl. a Harminc év után (1892) utolsó szakaszában. Vajdánál a költemény bizonyos tekintetben csak arra szolgál, hogy a mondandót hosszabb-rövidebb reflexiókon át eljuttassa a képig, – ez a gyújtópont: a csúcs.
Képei nem változatosak, de meglepnek eredetiségükkel. Már jelzői közt is olyanokat találunk, mint pillangó lét, hóhér idő, lobogó gyász. Hasonlatai még meglepőbbek:"Nagy tarjagos felhőknek ormán, | Mint fehér szűz a zárda tornyán. | Előjön a hold" (Gina emléke XXXII. 1860). Elég példaképpen a világpusztulás álmának leírására gondolni, az Alfréd regénye I. fejezetében, ahol egymás után, szinte egymásból gyulladnak ki a villámfényű hasonlatok.
Vajda magános életének másik következménye, hogy míg Petőfi vagy Arany örömmel látja és írja le a külső világot, vele megkezdődik líránknak az az Adyig tartó korszaka, amelyet a befeléfordulás, a külső dolgok elhanyagolása, a szubjektív elemeknek az objektívek rovására érvényesülése jellemez. Vajdának alapvető tulajdonsága, hogy alig van szeme a külvilágra, csak nagy vonásokban veszi tudomásul: lényegét felfogja, de a tárgyi részletek nem érdeklik. A természet részletei sem. Bár mélyen átérzi annak hangulatait, megfigyelései nincsenek, csak látomásai és gondolatai vannak. A természettel foglalkozó költeményeiben (A városligetben, 1880; Nádas tavon, 1888; Őszi tájék, 1878; Messzi innen, 1891 stb.) mindössze általánosságokkal találkozunk, az egyetlen Nyári les (1886) kivételével, de ezt épp ezért nem is érezzük igazán Vajda Jánosinak.
A külső dolgokat Vajda tehát nem figyeli meg, s a belvilág szférájában minden képpé válik nála. A legelvontabb dolgok is: "Naptárak, órák józan emberekként ütköznek össze a részeg valóval". Vagy: "Én mindig ezt az órát látom, | E hézagot a múlt időben, | Mit ki nem tölt a teremtő sem, | Mely visszaásít onnan rája, | Mint a halott leesett álla ..."
Vajda befelé-fordulása versalkotó módszerében is megmutatkozik. Irodalmunkban, mondhatni, ő az utolsó romantikus költő s az első modern. Petőfihez és Aranyhoz képest a szubjektivitást érvényesíti az objektív valóság rajzában is. A külső világ ugyanis érzelmeinek kifejezésére eleve kevés, ezért túlzásokkal és sűrítésekkel maga teremt érzelmeinek megfelelő képeket.
Az érzés kifejezésének szokásos módja, hogy a költő mindenekelőtt az érzést-támasztó tényeket közli. Vajda az első magyar költő, aki szakít ezzel az eljárással. Ő rendszerint hallgat az érzést okozó helyzetről, s úgy fejezi ki az érzést, hogy kivetít egy képet magából, azaz olyan világot rajzol, aminőt belül lát az érzés hatása alatt. Ha kétségbe van esve, olyan jelenségeket lát, amelyeknek semmi nyomuk odakint:
| Mintha örvény fölött járnék, |
| Vagy elfödne sötét árnyék; |
| Egem végig beborulva, |
| Haragosan villámolna ... |
| (Gina emléke XXXI., 1860) |
Lépten-nyomon találkozunk nála ezzel az eljárással. Ha arra gondol, hogy Gina másvalaki karjai közt van, "fölötte a sötét ég | Kettéhasad, nagyot csattan, | Üt a villám egyre-másra". Bertát úgy kívánja, hogy a templomban {623.} meggyulladnak fohászai "s a pirongó szobrok arcán | Lángnyelvükkel csókolóznak".
Gyulai Pál és Lévay József érthetően támadta Vajda szubjektivizmusát: érezték, hogy ez köztük az egyik fő különbség. Lévay szerint Vajda valószínűtlenül állítja elénk a tárgyakat, hiszen "szenvedélyünk háborgása miatt nem változik meg a nap pályafutása". Vajda ugyanis le meri írni, hogy ha imádottja övé lenne, megállna a nap az égen. Ez is azt bizonyítja, hogy Vajda képalkotásával megalapítója egy új költői iránynak, mely hallucinációs erővel fejezte ki a meghasonlott magános ember fájdalmait. Vajda költészete éppen ezért őse Komjáthy, Ady költészetének is.
Szerencsétlenségének és szenvedéseinek rendkívüli foka, illetve szenvedélyesen átélt, sajátos filozófiai kérdései a kivételesség, sőt: kissé az eltorzultság bélyegét nyomják Vajdára, úgyhogy költeményeiben megrendülve csodáljuk őt, de érzelmeinkkel nem mindig követjük. Művészetének ugyanis vannak fogyatkozásai. Viszonylag kevés hibátlan szép verse van. Sokkal nagyobb lírai egyéniség, mint költő, s irodalomtörténeti jelentősége is nagyobb, mint művészi értéke. Verseinek egyik fő jellemvonása, hogy túl sok bennük az intenzíven átérzett gondolat vagy a mélyen átgondolt érzés. A filozófiai tárgyú versekben ez hagyján, mert gyötrelme ezáltal indokoltnak hat. Veszélyesebb ez akkor, mikor szerelmes versben jelentkezik, mint például a Harminc év utánban, mely a helyzet hosszú, részletező elemzésével kezdődik, holott néhány rövid jelző is elég volna. A versbe szivárgó okoskodás Vajda nyelvét nemegyszer nehézkessé teszi. A gondolat pontos fogalmazásával más atmoszféra és akusztika jár együtt, mint az érzelemével. (A Húsz év múlva azért legnépszerűbb és művészileg legtisztább verse, mert az érzés itt közvetlenül képpé vált, nem vegyült bele okoskodás.) Nála a versíráskor már oly világos körvonalat kap és annyira megszilárdul a mondanivaló, hogy elveszíti rugalmas alakíthatóságát, s ezért nehezen simul a versformába: nem ömlik, csak törik. Bizonyítja ezt például a Harminc év után Pásztor Árpád-közölte első fogalmazványa, melyből kiderül, hogy Vajda előbb prózában körvonalazta mondanivalóját, csak azután gyúrta verssé. Persze, mi már érezzük a zord erőt, mellyel Vajda gondolata a jambus bilincseit rázza, de azért jambusa csak zörgő marad, nem válik tiszta zenévé.
De a költői nagyságnak nem a hibátlan szép versek száma az alapja és a mértéke. Megvolt az oka annak, hogy a neoromantikus kortársak, a századvégi modernek, majd a Nyugat legnagyobbjai mind Vajdát tartották ősüknek.
Mert szinte minden felbukkan nála – és nála először –, ami az új költészetet valóban újjá teszi. Vajda képviseli irodalmunkban először a társadalommal haragban levő zseni-öntudatú költő típusát, elsőként alkot világfelfogást kopernikuszi alapon, s áll isten nélkül egy természettudományos kozmoszban, először érzi át mélyen a világ rejtélyességét, s elsőként szólaltatja meg a magány egy eladdig ismeretlen érzés-típusát. Vajda magányérzete egy szinte minden értékétől megrabolt emberre jellemző, aki átoknak érzi életét s nem hisz a halál utáni pihenésben sem. Költeményeiben ő mutatja be elsőként a nagyvárost, a lélek tudatalatti életét, az erotikát, és mond súlyos társadalomkritikát is. Csodálatos volna ennyi új lelki elemnek ez az együttes első megjelenése, ha nem következne abból az egyszerű tényből, hogy Vajda új típusú ember volt: az első irodalmunkban, aki fenntartás nélkül {624.} átélte és vállalta a 19. századi haladó, polgári értelmiség szellemét: társadalmi filozófiai, tudományos tartalmával egyaránt. Fogyatkozásai ellenére művészete ezért korszakhatár költészetünk történetében.
Érthető, hogy egy ilyen eredeti és modern költészet elismerése nem vált gyorsan és harc nélkül általánossá. Bár egy korai gyenge elbeszélő költeményét Gyulai is meglehetősen méltányolta, Erdélyi János és Zilahy Károly pedig már a Vészhangok alapján felismerték önálló lírai egyéniségét, 1862, politikai röpiratai óta Gyulai és az egész hivatalos irodalom mindhaláláig engesztelhetetlen haraggal üldözte: támadták vagy elhallgatták, s mindenképp elzárni igyekeztek előle az anyagi és erkölcsi érvényesülés útjait. A fiatalabb írónemzedék legkülönbjei azonban annál lelkesebben sereglettek köréje s állhatatosan kitartottak mellette: Endrődi Sándor, Ábrányi Emil, Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Palágyi Lajos és Menyhért, Zempléni Árpád meg sokan mások szerették és becsülték. S a következő nemzedéknek, a Nyugat gárdájának legjobbjai is hasonlóképp értékelték: Ignotus első róla szóló, bár nagyrabecsülő cikkébe némi vállveregetés is vegyül ugyan, Schöpflin Aladár meg fanyalgással ír róla, de később már Ignotus és Schöpflin is tisztán látja eredetiségét s irodalomtörténeti jelentőségét. A Holnap első kötetét az antológia költői az ő emlékének ajánlják, Juhász Gyula 1908-ban A Holnap nagyváradi estjén róla tart felolvasást, Ady Endre – Csokonai és Petőfi mellett – mindvégig őt emlegeti a legtöbb szeretettel, sőt két költeményt is szentel emlékének, Móricz Zsigmond rajongva ír róla, Kosztolányi Dezső meleg cikkben méltatja, Tóth Árpád szép verssel áldozik neki. Mi több, 1926-tól 1944. március 19-ig, a német megszállás napjáig az ő nevét viselte Budapesten egy élénk tevékenységű irodalmi társaság, melynek pódiumán az évek során húsz előadás ápolta emlékét. S mikor kiderült, hogy nemcsak szerelmi és filozófiai költőnek volt nagy, hanem a maga korában szinte egyedülálló tisztánlátással és hévvel támadta a feudalizmust, még inkább megnőtt a tekintélye és népszerűsége.
Az idő eldöntötte, ki ítélte meg őt helyesen: Gyulai-e vagy az ellenzék. "Népnemzeti" költőkortársait, akiket az irodalmi társaságok elárasztottak volt kitüntetésekkel, s a kritika nem győzött magasztalni, azóta jórészt betemette a feledés; az ő alakja, amelyre az uralkodó irányzat részéről csak ócsárlás hullott, Aranyé mellett ma már szinte egyedül emelkedik ki a korból. Vajda János a gondolati és egyben látomásos, ősemberi és egyben modern költészet megteremtője irodalmunkban, verseiben a már-már kiszikkadással fenyegető magyar líra újra megtelt forró fájdalommal és nem kevésbé forró gondolattal. Ma már látnivaló, hogy Vajda az elhalónak döntögetője, s a csírázó újnak erősítője, táplálója volt. Nemcsak tehetségnek volt rendkívüli, hajthatatlan kemény derekának sem volt párja. Költői és politikai magatartása ezért szolgál hídul Petőfi és Ady közt. Reviczkytől Adyig alig van valamire való új költőnk, aki ne tanult volna tőle.
| Újra feltámadó szerelmi költészete | TARTALOM | Kiadások |