A lírikus

Reviczky elsősorban lírai költő. Tizenkilenc-húszéves korában már megtalálja a hangját, s még utolsó éveiben is fejlődik.

1883-ban megjelent kötetében, az Ifjúságomban a hangulat uralkodik. Reviczky szinte átadja magát érzelmei hullámverésének. A lírikus költő {630.} típusának végletesen tiszta példánya ő: olyan természet, aki teljesen ki van szolgáltatva hangulatainak.

Hangulat-kultuszával függ össze, hogy alig van állítása, aminek az ellenkezőjét is ne dalolná. Lelkivilága néhány állandó kérdés körül gyűrűzik; de a válaszok, melyeket e kérdésekre ad, különbözők. Meggyőződése, hogy a lírikust épp az ellentmondásosság jellemzi, mert a költészet nem dogmákból, hanem bizonytalanul hullámzó érzelmekből fakad. Jelszava: "Nincs a világon se jó, se rossz, gondolkodás teszi azzá." S nemcsak hangulataiban hullámzik, elvi kérdésekben is ingadozik: kezdetben imádja a költészetet, később kétkedik benne; rendszerint megbocsátást és részvétet hirdet, de néha az önzés könyörtelen harcát, a szemet-szemért elvét ajánlja; hol az álmodozásban keres vigaszt, hol megtagadja az ábrándozást stb. Ha beszélhetünk "belső monológról", az ő líráját "belső dialógusnak", egy vívódó lélek önmagával folytatott vitájának tekinthetjük.

E feltűnő belső ellentmondásosság és állandó ingadozás forrása, hogy Reviczky keresztúton áll: a dzsentri-származás meg a törvénytelen születés, az úri élet és a művészpálya, a belenevelt vallásosság és az új szellemi áramlatok keresztútján; szenvedései és csalódásai felőrölték hitét; elrontottnak érezte életét s jobb utat keresve hol erre, hol arra nézett. De folytonos ingadozása nemcsak gyengeségét jelzi, hanem fokozza lírája hitelét is: drámaiságot kölcsönöz neki. Reviczky az állandó kétkedés, a hullámzó hangulat költője. Ha stilisztikailag még nem is, lélektanilag már vele kezdődik nálunk az impresszionizmus. Mihelyt megrezdül a lelke, érzéseit abban a pillanatban kidalolja. Műfaji szempontból tehát elsősorban dalköltő.

Ha nincs is megállapodott filozófiája, (mert csak hangulatonként változó véleményei vannak), annyiban mégis filozófiai költő, hogy elveszítve a készen kapott elveket, állandóan keresi: mi az élet igazi értéke. Ez magyarázza, hogy a feljebb említett ellentmondásosság ellenére erős egységet tapasztalunk verseiben. Ez az egység mindenekelőtt a verseket körülvevő atmoszféra, poétikai műszóval: Reviczky elégikus hangneme. Mégpedig szoros összefüggésben a humor filozófiájával. A humor ugyanis nála épp a megnyugvásba enyhült világfájdalmat jelenti, vagyis elégikus hangja nem más, mint humoros szemléletének poétikai megvalósulása.

Ebben a hangnemben dalolja el Reviczky a témáit, pedig – érzékeny és őszinte költő lévén – ezek elég változatosak. Lelkét leggyakrabban a szerelem tartja hullámzásban. Első szerelem című dalciklusa (1875-1883) még gimnazista korabeli szerelméhez, a kékruhás Lajkához fűzi. Tartósan, majdnem életfogytáig tart viszont Emma iránti szerelme, melynek emlékét az Ifjúságomban egy negyvenegy versből álló ciklus őrzi. E dalok közt még sok az igénytelen rögtönzés.

Sajátos e szerelmi költészetben, hogy érzékiségmentes, kissé wertheri. Lelki vonzalom szólal meg bennük: a megértés hálás viszonzása s ugyanakkor a gazdag leányba szerelmes szegényember lázadó önérzete: remény és kétség, boldogság és lemondó fájdalom. A Donna Diana (1875-1877) négy dala például megkapó életszerűséggel, az ellentétes érzések hosszú sorát szólaltatja meg: a szegény költő kétségbeesett küzdelmét a hideg nagyúri lány varázsa, illetve saját szerelme ellen, esdeklését, hogy a lány hagyjon fel a csábítással, büszkeségét, mellyel az úri gőgre tekint:

{631.} Óh, szánj meg engem! óh, ne csábíts!

Én nem hozzád való vagyok.

Az én vergődő bús szívemmel

Neked nem illik játszanod.

Nehéz, nagy harc után lemondtam

Én rólad és kerültelek.

Mért mentem hozzád akkor egyszer,

Óh, mért találkozám veled!

Ezért, mikor az utolsó dalban a boldogságtól már ujjongva zokog, ujjongása többértelmű: ki-nem-mondva is ott lebeg fölötte a későbbi csalódás balsejtelme.

Mégis, szerelmének alaphangja a hűség, a hála. Hála, de nem Emma szerelméért (abban nem volt része), hanem a megértéséért, szelíd jóságáért. Mikor Reviczky később Énekek éneke címen ódát próbál írni hozzá (1887), fantáziája nem tud áttüzesedni, csak a retorikáig emelkedik: a szenvedély lángolása helyett a hűséges szeretetet fejezi ki.

De korán átérzi Reviczky az élet átfogóbb problémáit is. Megismeri a társadalmi élet fájdalmas visszásságait, azt hiszi azonban, hogy a megbocsátás képessé tesz a visszásságok elviselésére. Gondolatvilágának sarkalatos pontja a részvét és megbocsátás. A kereszténységtől tanulja e gondolatot, Schopenhauer pedig megerősíti hitét a részvét értékében. Így arra kéri Jézust, aki "bocsánat-osztó, szenvedők királya": "Taníts meg, hogy harag nélkül lemondjak, | Szeressem a gyöngét, az elnyomottat" (I.N.R.I., 1881).

Másik védekező eljárása a valósággal szemben az álom. A jelent illúziótlanul nézi, az "álom" a múltra és jövőre vonatkozik. Jelentése az, hogy a költészet a legnagyobb érték, hogy ő nagy költő lesz és műveivel legyőzi az életet. Nem mintha nem lappangana lelkében némi kétely. A Sátán őt is megkísérti: minden földi jót ígér neki, ha követi őt. De a húszéves ifjú visszautasítja:

Vigasztalóm az édes dal zenéje;

Ez balzsamom, hitem, ha szenvedek;

S dalolva hágok a sátán fejére.

Aranyod nem kell! – Én koldus leszek!

Ám a vers végén egy elő nem készített váratlan szóval Reviczky még fokozni tudja a hatást:

...S én visszadőltem vánkosomra

És felzokogtam: Én koldus leszek!

(Sátán, 1875)

A "felzokogtam" szó voltaképpen ellentmond a költemény tartalmának s a költő szilárd viselkedésének; Reviczky nem is ád magyarázatot róla, szinte észrevétlenül lopja a versbe, mégis megvilágítja vele viselkedését a kísértésben. Magatartása e belső viaskodás nélkül kissé színpadias benyomást keltene.

{632.} Költészetében az ifjúi álmot – amely még a valóságos győzelmek ígéretét rejti magában – 1878 táján kezdi felváltani az az álom, amely már csak menekülés: pótlék a valóság helyett. Hovatovább szokása lesz, hogy ha valami nem tetszik neki az életben, hát szebbet álmodik helyette. Egyik versében ki is mondja:

Ha sivár az élet útja:

Gyönyörűnek képzelem!

(Tavaszodik, 1878)

Ezért lesz legfontosabb bútordarabja az álmodás és emlékezés helye: az ágy.

Óh, drága bútor, kedves ágy!

Csend és magány tanyája.

Ha életkedvem cserbehágy,

Vezess a tűnt világba;

Boruljon ott szívemre lágy

Emlékezés homálya.

(Ágyban, 1883–1889)

Számára minden megszépül, mihelyt emlékké válik. Valósággal csalogatja, hívogatja az álmot:

Álom, álom, édes álom!

Szemem íme már lezárom.

Áldva légyen érkezésed;

Eltem álom, álmom élet.

(Altató, 1884)

Egy-egy pillanatra már megsejti, hogy dicsőség helyett jobb lett volna csendes házi boldogságot keresnie. Megbánja hát gyermekes álmodozását, s a Sátán újra megkísérti. Ilyenkor egy-egy pillanatra ráeszmél, hogy a világ még nincs megváltva. Amint egyik legmegrázóbb költeményében: a Ma született Messiásban (1883) írja:

Ah, mind úgy van, bármerre nézek,

Mint amaz első éjjelen;

Farizeusnak áll az élet;

Szegényé jászol, Betlehem,

Ahasvér hány vagyon közöttünk!

Hány Jób, ki istennel vitáz!

Sírunk, hogy a világra jöttünk ...

Ma született a Messiás!

Verseskötetét, az Ifjúságomat a kritika alig vette észre; mindössze öt nem sokat mondó bírálat jelent meg róla. Úgy látszik, Reviczky önbizalma: hite a maga zsenijében és a költészet értékében most, e kudarc alkalmával kapja az első nagy sebet. Eddig csupa bizakodó ábránd; ezután már csak a csalódás, pályavesztés, kijózanodás hangjait halljuk tőle.

{633.} 1889 elején, halála előtt néhány hónappal jelenik meg második kötete: a Magány. E könyvből kiderül, hogy az Ifjúságom óta belső világa megváltozott. Illúziói szétfoszlottak. Verseiben gyakran ír szatirikus hangon az irodalmi élet ferdeségeiről: az írókat kizsákmányoló, ingyen-írást kívánó szerkesztőkről, a hivatottság nélküli tollforgatókról, az üres rutinból verselő fűzfapoétákról, a dicséretet követelő hiú akarnokokról s a durva népieskedőkről, akik a részegségtől várnak ihletet. Számtalanszor elmondja, hogy a magyar közönség közönyös a könyv iránt, a magyar írót csak akkor becsülik meg, ha jó társadalmi állása és pénze van, vagy legalább ha vers helyett vezércikket körmöl, hogy az érvényesülés feltétele nálunk a hízelgés, vagy legalábbis az őszinte ítélet elhallgatása, hogy a magyar író életében nem remélhet elismerést, de szépen temetik el. Természetesen, főképp az irodalmi életben látta meg a visszásságokat. Ámde ezekben társadalmunk általános bűneit ismerte fel: hogy az érvényesülés nem érdem dolga, csak az urak és a csúszómászok boldogulnak. Látta, hogy a szépség és jóság tiszta, teljes megvalósulását hiába keresi; mindenütt található némi alacsonyság. Megrendülésében néha már baudelaire-i hangon isten ellen lázad:

Sátán, imádlak! Nem vagyok már

A régi hóbortos gyerek.

Szívemben nem fog állni oltár

Istennek eztán, csak neked.

(A kenyér, 1885)

Kiábrándultan szembefordul a megbocsátás tanával is. Legkeserűbben; legátgondoltabban és legszebben, tömör, kegyetlen szavakkal Az új nyolc boldogságban (1887) tagadja meg egykori rajongó elveit:

Boldog, ki cudarok közt cudarabb,

S tanulva emberek rossz fajzatátul,

Magának utat fölfelé harap

Furfangosan, fortélyosan, falánkul.

Tapasztalja, hogy a lány nem ahhoz megy feleségül, akit szeret, hanem ahhoz, akinek pénze van; zöldágra az vergődik, aki hazudni tud, csal és hízelkedik; vén szatírok elcsábítják a szegény lányokat, s ifjú aggastyánok a szemétre dobják. Tapasztalja, hogy a költő szíve még annyira sem érdekli a társadalmat, "Mint egy pingált birka képe, | Mint a cirkusz rossz bohóca, | Mint egy bukfenc a trapézen, | Vagy egy versenyló futása" (Levél egy barátomhoz, 1885).

Önzetlen jóságot Reviczky csak a perditáknál talál s ezt köszöni meg a perdita-versekben. Míg Ábrányi Emilnél és Kiss Józsefnél a "bukott nő" epikai motívum, nála mélyen átérzett személyes élmény. Perdita-versein csak a Kisfaludy Társaság álszent korifeusai ütköztek meg. Mert nincs szerelmes vers, amelytől távolabb volna a léhaság, mint épp ezektől. Érzékiség helyett szánalom van bennük; Reviczky viszonya a perditához inkább Raszkolnyikovnak Szonjához való viszonyához hasonlít, mint ahhoz, amely Armand Duvalt a "kaméliás hölgyhöz" fűzi. Íme:

{634.} Nem a gyönyörnek tiszta mézét

Szomjazza ajkam, hogyha csókol;

Az, ami hozzád vonz, a részvét,

Szeretlek, édes, szánalomból.

(Perdita II. 1884)

Alázat és büszkeség keveredik a nyíltságban, amellyel Reviczky a társadalomból kitaszított nőről ír, "megérti" őt és hozzá hasonló bűnösnek vallja magát:

Te sem vagy nálamnál erősebb;

Közös a mi bubánatunk.

Egymásra hát ne haragudjunk

S valljuk be: bűnösek vagyunk.

(Perdita IV. 1884)

A két Perdita-ciklusnál öntudatosabb és bátrabb a Magdolna (1886). Reviczky legszebb verseinek egyike ez, benne a szerencsétlen leány iránti részvét meg a lelketlen úri társadalom elleni vádemelés együtt van jelen. Bálek Veronika fia szeretni és becsülni tudta a bukott nőt: "Mert szíve tiszta volt, s bár elbukott, | Szeretni, mint ő, senki sem tudott." E felfogás, mely az "utcasarkok rongyát" a képmutató és szívtelen társadalom fölé helyezi, tudvalevőleg Ady Az én menyasszonyom című versében visszhangzik tovább.

Árvasága, nyomora, irodalmi és szerelmi kudarcai Reviczkyt magányba kergetik. Magányos, mert nincs családja, felesége és arra sincs kedve, hogy a durva és aljas tömeg közé elegyüljön. Úgy érzi magát, mint pálma a Hortobágyon, mely elsorvad a homokban, vagy mint a múzeumban a meteorit, mely látszólag éppoly szürke kő, mint a többi, holott egy ismeretlen más világ üzenetét őrzi. A magány fájdalmát, mint a legtöbb nagy magányos, kiválasztottsága, nagysága öntudatával igyekszik ellensúlyozni. De érezzük, hogy egy szerető női szóért s egy kis költői népszerűségért boldogan odaadná büszke magányát.

Mert voltaképp tudna örülni az életnek és küzdeni érte. Egy hibátlan zenével ömlő, színpompás elbeszélő költeményében, a Salamon király álmában (1885) például hangot ád az élethez való ragaszkodásának, az elmúlás fájdalmának is. A líra csak a vers végén, akkor is epikába, mások szavaiba burkolva, szinte váratlanul buggyan elő. Salamon királyt érthetetlen bánat gyötri, szeretné elsírni magát, s ezért kéri a bölcseket: fejtsék meg szomorú álmát. Voltaképp az életvágy szólal meg benne akkor is, mikor bánatért sóvárog, mert a fájdalom termékenyebb, mint az érzelmi kiégettség állapota. S végül rádöbben, hogy dicsőségvágy és a költészetért való rajongás tönkretette az életét. Egy-egy pillanatra már első kötetében is átsuhant rajta, hogy jobb rejtve, családi körben élni, mint álmokért futni. Most szinte állandó meggyőződése ez. Apollót Bacchusnál is, Venusnál is veszélyesebb istennek tartja – felismeri, hogy délibábot kerget (Levél egy barátomhoz).

Szomorú panaszainál is jobban mutatja élete keserves sivárságát, hogy mindig félelem nélkül foglalkozik a halállal, sőt többnyire, mint valami {635.} pihenésre, éppenséggel vágyódik utána. Az Útra készen III. (1887) utolsó versszaka keresetlen nyíltsággal árulja el, hogy mennyire megbarátkozott már a halál gondolatával:

Feltárul immár födeled, koporsó;

Hallom, mint hull a föld reád;

S a szél áthozza idegen sírokról

Hozzám a rózsák illatát.

E hátborzongató képet csak az olvasó tartja iszonytatónak, Reviczky érezhetően csábítónak találja. Természetesen, később, 1888-ban, mikor egyszerre ölébe kezd hullani dicsőség és szerelem, kezdi ő is érezni az élet becsét. Ekkor már, de most is az ő csendes módján, élni szeretne, hogy kiönthesse "érzelmei zengő, zsibongó tengerét".

Élete végén aztán megbékél szenvedéseivel. Belátja, hogy a szenvedés nem haszontalan, hanem megnemesítő érzés. Most már nem is a költészetben hisz, hanem a szenvedésben; a szomorúság az, ami megjavítja az embereket s megváltja a világot. Pán halála című költeményében (1889), mely sokáig a magyar költészet egyik legnépszerűbb alkotása volt, azt a Plutarchostól eredő mondát dolgozza fel, hogy egy görög hajóst éjjel a tengeren egy láthatatlan lény felszólított, adja hírül a világnak: "A nagy Pán halott!" A szűkszavú elbeszélésből Reviczky lírai allegóriát varázsol: kifejező és szinte színpadian hatásos jelképet. Soraiban nyoma sincs a görög életöröm sajnálatának, mint Heine vagy Turgenyev feldolgozásában; ő látszólag teljesen a kereszt pártjára áll. Ha azonban a Pán halálát egybevetjük Reviczky más, körülbelül egyidejűleg keletkezett írásaival, kétségeink támadnak az első olvasásra még valószínűnek látszó értelmezés helyessége iránt. Az Ifjú pesszimistának (1886) vagy az Ugyanannak (1886) írója nem az egészséges életörömet, hanem az érzéketlen filiszterek megelégedettségét és a durva kicsapongást tagadja csupán. A Pán halálában diadalmaskodó szomorúság a "humorista" szomorúsága; nem valami heves szenvedés, hanem az a megcsendesedett szelíd megnyugvás, amely lelkünkbe a nagy fájdalmak után költözik. Világosan kiderül ez a Pán halála testvérverséből, a Tristia című szép költeményéből (1889?), melyben ugyanezt a felfogást fejezi ki, de ezúttal vallási jelképek nélkül, világosabban:

Árnyadban, áldott szomorúság,

Nem hánykolódik úgy a sebzett;

Véres virágból koszorúját

Köti megbékült türelemnek.

A Pán halála filozófiája tehát annyi, hogy akit még nem ért csalódás, azaz akinek sosem voltak még ideáljai: az pogány; az eszményekben való csalódás, majd e fájdalom enyhülése megnemesíti, sőt boldoggá teszi az embert. S hogy mi köze mindennek Jézushoz? Az, hogy Reviczky szerint – ő volt az első nagy "humorista".