{657.} Zempléni Árpád

Családi neve Imrey Árpád. A zempléni Tállyán, 1865-ben született. Sárospatakon és Debrecenben járta iskoláit, filozófiát hallgatott Pesten. Később a Magyar Földhitelintézet tisztviselője volt, s tagja különféle irodalmi társaságoknak. Az olasz veristák és Vajda álltak hozzá legközelebb. Fontosabb versgyűjteményei: Költeményei (1891), Új versek (1897). Meghalt 1919-ben.

Vajda János és a Palágyi-testvérek társaságában tanulta meg, hogy a dicsőséget, melyre életét tette föl, nem érheti el népieskedő epigon-versekkel, s hogy a költőnek az új Európa és az új magyarság problémáit és eszméit kell kifejeznie. Vajda Jánoson kívül, akit rajongásig tisztelt, szorgalmasan tanulmányozta és fordította hát a modern nyugati költőket: Heinét, Vignyt, Baudelaire-t, Steechettit, Carduccit és másokat; rajongó híve volt a demokráciának és bátran küzdött a zsidó emancipációért; harcolt a főrendiház és a klérus ellen; szabadság, műveltség és szeretet volt a jelszava; filozófiai problémákkal viaskodott és rokonszenvvel nézte a szociáldemokrata mozgalmat.

Nem tartozott azon költők közé, akik hamar megtalálják egyéniségüket, és szinte első jelentkezésükkor már a maguk hangján szólalnak meg. Bizonytalan költők című versében (Új versek) nemcsak önmagáról, hanem kortársairól is, a századvégi nemzedékről mélyen jellemző képet fest. Nekik nincs határozott céljuk, eszméjük, őket ide-oda fújják a szelek, ők múlt és jelen közt haboznak. Pedig dönteni kell, s ő a jövőt választja. Kereső és fejlődő szellem. Istent és a vallást a műveltséggel, tudománnyal akarja helyettesíteni (A láz, Költeményei című kötetében). 1893. május 1-ére verset ír a Népszavába, amelyet Szeretet májusa címen vesz fel az Új versekbe, s ezt hirdeti benne:

Nem gyűlöletnek, bosszunak

Ünnepjét üljük mink ma itten.

Nem munkások, kik vérbosszút

Forralnak ártó sziveikben.

Hogy milliók élhessenek,

Nagyon kell itt egymást szeretnünk ...

Ne bántsuk egymást, emberek!

Elég zsarnok él már felettünk.

Boldogan köszönti a forradalmár leányt (A rebellis, Költeményei című kötetében); Munkásvezér címen egy sztrájk körül kristályosodó kéziratos drámája is maradt, mely rokonszenvéről tanúskodik a mozgalom iránt. Mindenképpen modern költő igyekszik lenni. Olykor Vajda János-i filozófiai problémákkal küzd (Végtelen tér, Van-e lélek?), a legnagyobb költői erővel, megszokott színvonala fölé szökkenve, Legyőzhetetlen ember című költeményének harmadik és negyedik részében (Új versek).

Formailag és nyelvileg lassan távolodik az okoskodó, retorikus versírás hagyományaitól. Prózai pontossággal közli a ténybeli körülményeket, amelyek közt a vers tárgyát adó érzelem fölfakadt benne (Üzenet). Az Új versek fejlettebb fokon mutatja művészetét: nyelve itt már levetette a korábbi okoskodó modort, érzékletesebb, néha frappáns, gyakran elmés epigrammává {658.} tömörül. Ez a legjobb kötete. Valamitől azonban még most sem tud megszabadulni: attól, hogy csak olyat fog fel, amit prózában is el lehetett volna mondani. Az értelme-rejtett titokzatos hangulat ismeretlen marad előtte, pedig bátran kutat tovább. Utolsó lírai verseskönyve, a Didó (1901) egy perditából kocsmárosnévá lett szépasszonnyal való viharos szerelmi viszonyának állít emléket. Tartalmilag is, formailag is újat keres itt. Csakhogy nem ás le az erotikus élmény oly tragikus mélyeibe, mint például Baudelaire vagy Ady; amit mond, meglehetősen felszínes. Egyedül virtuóz verselését nézzük álmélkodó elismeréssel.

Mintha érezte volna, hogy nem igazi lírikus: 1905-től kezdve szinte kizárólag elbeszélő költeményeket írt. Mivel már ismerte a rokon népek költészetét, ősibb rétegekből meríthetett, mint Arany; így közeledett a turanizmus felé s e felfogása mellett haláláig kitartott. A finnugor, illetve a turáni népmondák és regék feldolgozásával pótolni akarta hiányzó pogány mitológiánkat, s fel akarta rázni a turáni népeket (beleértve a sárgákat is) az árják ellen, mert úgy gondolta, hogy csak egy turáni szövetség menthet meg minket és rokonainkat. Lidércfény és káros ábránd volt ez, de Zempléni ennek köszönhette legeredetibb költeményeit: a Bosszút, A kalapácsot, A szent-galleni kalandot, a Vasfő és Imét. Utolsó nagy költői terve a Turáni dalok folytatása lett volna, a Táltos énekek. Ezt már nem válthatta valóra. Pedig kiderült, hogy a versek és regék, Zempléni tehetségének igazi területei.

A naiv pogány környezetet és gondolkodást Zempléni oly művészi plaszticitással idézi fel, néha archaikussá stilizált, de mindig gyökeres, ízesen gazdag nyelve, továbbá remeklő verselése és humora meg felvillanó realisztikus életképei oly elbűvölőek, hogy elbeszélő költészetünkben Arany János óta nem olvastunk hasonlót. Mégis, Zempléni művészete csupán a kelet-rajongás század eleji divatja idején tetszhetett modernnek, e divat elmúltával azonban szükségszerűen esett ki a fejlődésből.