Kozma Andor

Született 1861-ben, meghalt 1933-ban; tisztviselő volt. A nyolcvanas években a kormánypárti Borsszem Jankóban tűnt fel politikai alkalmakhoz fűződő verseivel. Csakhamar Gyulai társaságába került (a Budapesti Szemle nagyobb dicsérettel írt első könyvéről, mint bármely Arany utáni költőről), illetve az Első Magyar Általános Biztosító Társaság főtitkára lett, majd A Hét belső munkatársa. Mindez jól jellemzi egyéniségét, melyben a két társadalmi pólus: a művelt, felvilágosult 67-es nemesség és a polgári értelmiség gondolkodása harmonikusan egyesült.

Költészetének nemzeti tendenciájával és a lírát lehetőleg tárgyias kép mögé rejtő eljárásával Kozma leginkább Aranyt követte, különösen az Őszikéket, még a budapesti tárgyakban, az érzelem és tréfa vegyítésében, s a pillanatnyilag divatos idegen szavak sűrű használatában is. Bár a Tiszák politikáját szolgálta, mégis sokkal humánusabb, türelmesebb és polgáribb volt, mint a két geszti politikus. Ragaszkodott ugyan a magyarság uralkodó szerepéhez és a fennálló rendhez, de hajlékony volt és európai szellemű: rajongott Garibaldiért, látta és fájlalta a társadalmi egyenlőtlenséget, elítélte az úri agrár-reakciót, s meg tudta becsülni Adyt és a Nyugatot is. Mindemellett a monarchia széthullását, a 67-es politikai elgondolás és a régi társadalmi rend csődjét a világrend megbomlásának tekintette, a Tanácsköztársaságot {685.} meg éppen a világvégének, ezért a közélettől vissza is vonult. Élete még hátralevő éveiben nagy romantikus epikus költeményeket írt, továbbá verses regényt, s lefordította Goethe Faustját meg Lenau Faustját is.

Szatírája inkább az egykorú élet egyes figurái, mint rétegei ellen irányul, mégpedig nem keserű elégedetlenséggel vagy fájó humorral, hanem iróniával, szinte vidám elmésséggel. Jókedvűen gúnyolja az élet mesterkéltségét, az elosztrákosodott arisztokráciát, a gőgös és mihaszna dzsentrit, a politikai törtetőt, a szalonok léha világát. Lelkes, szép versben rajzolja meg a magyar parasztot és a régimódi falusi nemest, de szerelmi vallomást tesz Budapestnek is, persze kritikai észrevételekkel átszőtt vallomást; részvéttel ír az ipari és kereskedelmi élet kis embereiről, tisztelettel Szántó Kovácsról, és majdnem lázító szavakkal áll a szegényparasztok mellé a latifundiumok ellenében.

Legérettebb és legszebb könyve a Magyar symphoniák (1909). Érzelmi tartalomra és műfajra is leggazdagabb könyve ez: politikai versek helyett hazafias versek csengenek benne (köztük legszebb költeménye, A carthagói harangok, melyben a nemzet tragédiájával való titkolt együttérzés előbb az előadó tanár nevetséges elszólásában árulja el magát, majd a tanulók megilletődött hallgatásában nyilatkozik meg); meleg családi érzésű versek, az öregedésen és elmúláson mélázva búsongó líra.

Kozma a "népnemzeti" iskola folytatója abban is, hogy mint költőt elsősorban a külső világ érdekli, a politikai események nem kevésbé, mint a társadalmi jelenségek. Érzelmi állásfoglalása rendszerint csak a külvilág ábrázolásának módjában jut kifejezésre, abban, hogy lelkesedéssel, részvéttel vagy szatirikusan mutatja-e be a dolgokat. Alkalmi költő, de az alkalomra többnyire nem lírailag, hanem epikailag reagál: a látott dolognak vagy személynek lehetőleg egy kis történet keretében való bemutatásával; ha az élményt lírailag dolgozza fel, felszínes marad. Egyike legjobb verselőinknek; érezni, hogy maga is élvezi előadása lendületes elevenségét, ötletes rímelését, dúskálását népi gyökerű, de újságírói és szaloni szavakat fesztelenül használó gazdag nyelvében.

Mégis, bár mindig választékos, ritkán költői; versei többségét megírhatta volna prózában is. Erdeme, hogy bebizonyította: nemcsak a falusi költészet magyar, mint Beöthy Zsolt gondolta.