Vargha Gyula

Született 1853-ban, meghalt 1929-ben. Mint iskolájának főbb tagjai, ő is magasrangú állami hivatalt töltött be. 1901-től a Statisztikai Hivatal igazgatója volt, majd Tisza István kormányában a kereskedelmi minisztérium politikai államtitkára, aztán a Kisfaludy Társaság, utóbb meg az Akadémia másodelnöke. Dalok című kötetében (1881) hibátlan, csiszolt versekkel, túlnyomólag kétszakaszos, csinos dalokkal jelentkezett. Ezután elhallgatott, több mint negyedszázadig; ez idő alatt mindössze néhány ódát írt. Hosszú szótlanságát főképp hivatali elfoglaltságával szokás magyarázni. Barátomhoz című verses levelének (1891) kortörténetileg érdekes és tanulságos önvallomása szerint azonban hallgatását inkább az ideáltalan materialista közfelfogás és korai érzelmi kiszáradása okozta. E korszakának verstermése alapján a "népnemzeti" iskola szabályos tanítványának látszott: erős nemzeti érzésű, vallásos, konzervatív szellemnek, a történelmi hagyományok képviselőjének, akinek nagy felindulások nélküli lelkivilágát főként a szülői házról, faluról, természetről őrzött gyermekkori emlékek, a magyar történelem képei és a jelen csüggesztő benyomásai töltik ki.

Költészetének ez első periódusában, Arany és Heine mellett, megismer-{687.}kedett a francia parnasszistákkal, sőt Verlaine-nel is. Öregkorára érzékenysége is felébredt és kifinomult, s 1906-tól haláláig mintha pótolni akarta volna egy negyedszázad mulasztásait, valósággal ontani kezdte verseit. Megkésett költői kivirulása egybeesett az új magyar líra megújhodásával, s nem véletlenül. Mindkettőnek jórészt azonos oka: a magyar társadalom és politika egyidejű forrongása. De míg Adyt és társait ez forradalmi bátorságra ösztönözte, Varghát pesszimizmussal töltötte el, felzaklatta érzelmi életét, ily módon termékenyítve meg költészetét. Schöpflin Aladár vetette fel először, hogy Vargha költészetének a századvégen egyedülálló hazafias pesszimizmusa az Adyéval rokon. Persze, igazában semmi sincs élesebb ellentétben Ady politikai pesszimizmusával, mint az övé. Míg ugyanis Ady az uralkodó osztály bűneiben látja a veszedelmet, Vargha pesszimizmusa az uralmában fenyegetett uralkodó osztály aggodalma az éles ellenzéki támadások miatt. Vargha legfőbb politikai törekvése ugyanis nagy-Magyarország, illetve a magyar uralom fenntartása a "történelmi határok" közt élő nemzetiségek fölött. Politikai vezére Tisza István, de rajong II. Vilmos német császárért is, aki, szerinte, sem zsarnok, sem militarista nem volt, hanem békés úton törekedett nemzete naggyá tételére. A magyarság hatalmát – úgymond – az egyke, meg főképp a széthúzás fenyegeti, – a nemzet fő ellenségei: a szocialisták és a nemzetiségek. Szerinte Károlyi Mihály gaz áruló, a Tanácsköztársaság Magyarországa meg "tanyája szemtelen szemétnek", a szomszéd népek pedig "koncleső ebek". A trianoni béke megkötésekor vérszomjas bosszúvággyal óhajtja, hogy a germán óriás ölje halomra a francia nemzetet. Láthatjuk tehát: a magyarság sorsával foglalkozó versei közül figyelmünkre csak azok méltók, amelyekben nem szólal meg ellenszenves politikai felfogása. Így az első világháború alatt írt néhány költeménye, amelyekben a pusztuló magyarságért való aggodalma kap hangot (Kevés a vetés, Szőlőhegyen, Szélmalom).

Politikai aggodalmainak elhatalmasodásával körülbelül egyidőben kezdi foglalkoztatni öregedése. Ítéletet tart élete fölött és fájdalommal látja, hogy nem használta ki termő életkorát. Egyrészt önvád mardossa, hogy nem alkotott eleget, másrészt sértődötten tapasztalja, hogy a közönség nem ismeri verseit. Igyekszik ugyan elfeledni becsvágyát és csalódását, de hasztalan. Magas hivatali pozíciói, sokszori kitüntetései, sikeres élete és szilárd hite ellenére voltaképp meghasonlott, keserű, eltorzult lélek.

A politikai kétségbeeséstől és az öregedéstől felkavart lelkében így fakad fel a metafizikai problematika. Eltelik azzal az érzéssel, hogy porszem a titokjeles, végtelen világegyetemmel szemben, de maga is része az isteni végtelennek. A halállal még Vajda Jánosnál és Adynál is többet foglalkozik. Öregkori költészete jó része búcsúdal: búcsú az élettől és a költészettől. Csalódott és meghasonlott lelke elsősorban pihenést remél a haláltól; sokat foglalkoztatja az a rejtély is: mi lesz leikével a halál után. Politikai gondok és társadalmi bántalmak elől menekülve, gyerekkori emlékeiben és a természetben, az állatoknál és virágoknál keres feledést, mert meghasonlása és természetszeretete szorosan összefügg: az emberektől fut a madarakhoz, s a jelenből a múltba. Alig van költő, aki annyit és olyan gyönyörködéssel festené a természet képeit, mint ő. Gyengéd és mély természetérzés ez. Vargha nemcsak látja és élvezi a tájat, hanem mint a titokteljes, nagyszerű természet részét, csodálja is. Előtte a legtöbb esetben meglebben a látott kép, mint egy fátyol, {688.} s valami titokzatos erő mozdul meg mögötte. Így a "népnemzetiben" gyökerező és Tisza-imádó, reakciós Vargha Gyula művészi tulajdonságai révén 20. századi új költészetünk rokona lesz.

Szereti a szimbolista látomásokat, szereti képek alá rejtve sejtetni mondanivalóját. Versei mégsem allegóriák: valóságos látványt festenek eleven részletekkel. Képei egyszerre átlátszóvá és jelképessé válnak a mögöttük felderengő értelem, a szubjektív vonatkozás fényétől. Vargha ugyanis mindig áhítatot érez az élet, a természet iránt, mindig érzi – amit Petőfi, Arany, sőt a hívő Tompa sem érzett –, hogy élettel és lélekkel teli végtelennel áll szemben.

Más művészi tulajdonságai is átmenetnek mutatják a "népnemzeti" iskola és a Nyugat között. Szerkesztésének és fogalmazásának világossága és természetessége költészetének a "népnemzeti" iskolából való eredetéről tanúskodik. Nyelve hibátlan, magyaros, mentes a "vaskos, reális"-tól, sőt a népies hangsúlyozásától is. Szavai kifejezőek és merészek, pompás jelzői is vannak ("A boldog földeken, | Fenékig ázva, | Esőtől részegen | Heverne a barázda"; Esővárás, 1909), néha meg rendkívül tömör és egyszerű. Folttalan verstechnikájának varázsát fokozza, hogy szavai az erőlködés minden nyoma nélkül, szinte maguktól állnak össze verssé. Verselésének sajátsága, hogy megmarad a verstan szabályai közt, de kitágítja a szabályokat, a vers-lazításban is párhuzamos munkát végezve az új költészettel. Emelkedő ritmusú sorra például olykor ereszkedő ritmusú sorral válaszol, de úgy, hogy a két sor zeneisége szentesíti a vakmerő szabálysértést: "S megcsendül csendje az éjnek, | Légi dal, égi dal, | Áriel-ének" (Elhaló dal, 1915). Újszerű, hangulathoz simuló strófákat szerkeszt; mintha éppen Adytól leste volna el azt az eljárást, hogy egy jambikus strófát váratlanul rövid, trochaikus sorral zár le. Életműve tehát egyfelől a "népnemzeti" költészet utolsó virágának tekinthető, másfelől már egy új tavasz virágának is. De olyan új virágnak, amely nem hökkent meg újszerűségével. Társadalmi eredetű meghasonlásán és metafizikai nyugtalanságán ugyanis jobban uralkodott a hite, semhogy modernsége könnyen észrevehető lett volna; a "népnemzeti" iskola törzsét művészetének parnasszista ágával szinte észrevétlenül oltotta be. Mégsem nehéz megértenünk, miért nem vált soha igazán népszerűvé, a jogos dicséretek ellenére, melyekben az egymással legellentétesebb fórumokon része volt. Népszerűtlenségének oka részben társadalmi konzervativizmusa volt, részben pedig az, hogy hiába újult meg művészileg, megkésett vele: 1914-ben (mikor a Dalok után harminchárom évvel első új könyve megjelent) Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád az új lírát már évek óta és nála merészebben művelte.