Szatíra és humor

Azt a fejlődési irányt, amelyet elsősorban az Ulrich főhadnagy-történetek és a Katonák képviselnek, Thury ismét a tárcanovella műfajában képes magas művészi szinten folytatni. E műfajban a további fejlődés érdekes motívumai halmozódnak már esztendők óta, s közvetlenül a századforduló éveiben mindez ugrásszerű fordulatot idéz elő Thury művészetében.

Thury élete valójában két szférában zajlik: egy országos, közéleti és egy szűkebh, magánjellegű szférában. Az előbbihez kötik nagy emberi és írói célkitűzései, az utóbbihoz pedig – túl a család iránti szereteten – a mindennapi személyes küzdelem a létért, szünetlen robot. Münchenből hazatérve, teljes lendülettel veti bele magát a szociális küzdelembe, hangja, látásmódja egyre drámaibbá, monumentálisabbá erősödik. A magányosság, a gondok lassanként megtörik benne ezt a drámai erőt. Hangja a század első éveitől kezdve lassanként átalakul, a lendület, amellyel írt, lefékeződik. Más ez a lefékeződés, mint aminő a nyolcvanas évek generációjánál, Petelei, Gozsdu, Justh, Ambrus pályáján tapasztalható. Thury nem ábrándul ki eszméiből, nem menekül, csak kénytelen-kelletlen a harc módszerét változtatja. A kritika egy új tónus, egy szatirikus-humorisztikus látásmód kialakulását kezdi észlelni nála. A Kende Miklós végrendelete és egyéb történetek, az Elbeszélések (1906) és a posztumusz Az ember, aki hazaballagott (1907) anyaga tükrözi leginkább ezt a változást.

Másfajta humorosság s látás jellemzi Thuryt, mint aminő a romantika s az anekdota humoros látása. S másfajta, mint a dolgok racionalisztikus szemléletéből kiinduló, szkepszisből és kiábrándulásból vegyülő, polgári humor. Bár ez utóbbival sok tekintetben rokon Thury attitűdje: az ő szellemi {814.} különállásában, fanyarságában, fölényességében sok szkeptikusan gúnyoros elem is keveredik. Különösen érezhető ez az elem azokban a novelláiban, melyekben a dzsentri és kispolgári családnak pénzre épülő "moralitását" ábrázolja: a megfizethető becsület, a látszaterények visszásságait. Ezek az írásai tematikában és hangban is a leginkább rokonok Ambrus hasonló célzatú szatirikus novelláival (Becsületes emberek, 1901; A méreg, 1901; Mikor az ember megjavul, 1902; Minden szerdán este, 1902; Kende Miklós végrendelete, 1903; A második asszony, 1903). A szkeptikus irónia azonban végül is csak "mellékhang" marad Thury művészetében. Ami az ő humorát újszerűvé teszi, az a szociális lelkiismeret megnyilatkozása. A szív, az indulatok szava szólal meg benne éppenúgy, mint újonnan felfedezett példaképében, Csehovban. Humora ugyanabból az indulatból származik, mint egy korábbi korszakának novelláiban a komor, drámai képek sora. Nem a tárgy, nem a megjelenített valóság lett más, s nem is a meggyőződés – csupán az író pillanatnyi reakciója változott meg.

"És amikor az ember nem bírja már tovább konok erővel – írja Szatíra című "kicsi mesé"-jében – a vakmerő tagadással szemben kifogynak az érvei, elmúlik higgadtsága, mikor észreveszi, hogy nincs kivel beszélni, akkor belemártja az epébe a tollat és ír valami különöset. Karikatúrát rajzol, aminek az alaptónusa a fájdalom ... No, meg tudná mondani, hogy mi ez a különös műfaj? Szatíra. És mit mondanak rá az emberek? 'Humor'."

A szatirikus hevület, a lírai indulat, amely egy-egy írását eltölti, különös, groteszk megvilágításba helyezi azokat az embereket, akiket szívéből gyűlöl, akiknek ostobaságát, kegyetlenségét, önzését tehetetlen keserűséggel – mit tehetne egyebet? – kineveti, kigúnyolja, lenézi. Thury eszményeinek, emberségének világánál a hivatal bürokratája, a gyárigazgató, a háziúr: pökhendi és üres senkiházi csupán (Veszedelmes ember, 1902; A kezelési átalány, 1903; Zöld János, 1903; Akinek házmestere van, 1903; A vállalat ügye, 1903). Az ő mércéje: magasrendű eszményeket jelző, morális mérce, ehhez méri a hatalmast s ehhez a kisembert. S a kisember gyöngéivel, becstelenségeivel, alakoskodásaival és szolgalelkűségével szemben csöppet sem engedékenyebb, mint az erőszakkal és a hatalmasok közönyével szemben. Sőt, a kisembert jobban, élményszerűbben ismeri és ábrázolja, mint a gazdagot és a hatalmast. Éppen ezért szatírája a legtalálóbb, mivel az tökéletes, plasztikus emberábrázolásban valósul meg, a főváros magyar "csinovnyikjai-ról", kishivatalnokokról, boltosokról és iparosokról, hordárokról és egyéb félproletárokról szóló novelláiban. Ezeknek az embereknek sorsát tökéletesen megérti, hiszen maga is átélte, s mindvégig velük egy sorsot élt. Érti egzisztenciális gondjaikat, nehéz, testet-lelket őrlő életküzdelmüket, életmódjuk nyomasztó egyhangúságát, örömtelenségét. S a rajzba, amelyet róluk ad, mindig belelopakszik a szánalom, az ember-testvéri sajnálat. A megértés azonban sohasem készteti szemethunyásra, annál kegyetlenebbül kárhoztatja, gúnyolja, neveti bennük, ami emberhez nem méltó, ami szolgai, ami megalázó. Ebből az ellentmondásos, értelmi és érzelmi kapcsolatból egy különleges műnem keletkezik: a tragikomikus szatíra. Egyszerre nevettet velük Thury, s egyszerre ad hangot egy mély, szenvedélyes elkeseredettségnek is (Ötven forint, 1901; A becsületes emberek asztaltársasága, 1903; Az utolsó órában, 1906; Két boltos, 1906; Az özvegy javára, 1906).

{815.} Thuryt eszessége, élesen látása megóvja az ő korában egyre jellegzetesebbé váló relativizmustól, a mindent-megmagyarázás és mindent-fölmentés etikai nihilizmusától. Ha tele van is részvéttel, aggodalommal, akkor sem mond le a magasabb eszményről, az emberi szépség, az ép erkölcsiség és tiszta érzelemvilág iránti szenvedélyes vágyódásról. Ez az alapja a műveiben oly drámai pátosszal megmutatott pozitív hősiességnek s a szatírának. S ez a forrása annak az igazi humornak is, amely végül, mintegy végső bölcsességként és reményként, fölbukkan írásaiban. Korábban, ha tisztességes, becsületes, igaz embert rajzolt, azt csak drámai és tragikus módon tudta megfogalmazni. A szatirikus fölény, a humor menedéke ezeknek vonatkozásában is újat hoz művészetében. Egészséges, becsületes, igaz embert lassanként nemcsak tragikus pátosszal, hanem egyfajta magabiztos, bölcs derűvel is meg tud már rajzolni. Észreveszi, hogy a szatírákban kigúnyolt hatalmasokhoz és szolgalelkekhez mérten mennyi remény, őserő és elemi tisztaság van a népben, s általában az emberiségben. Figyelni kezd ennek az erőnek és tisztaságnak megnyilvánulásaira, örömmel és játszi együttérzéssel rajzol egy-egy olyan egyszerű embert, aki magabízóan, okosan s szinte fölényes derűvel járkál az emberfarkasok és az ostobák között. S az ő szemszögükből nevet, de most már nemcsak fogcsikorgatva, hanem nyugodtan, mosolyogva minden visszásságon. Vagy az ő érzéseiket átélve örül – bármily nehéz is – egyszerűen csak az életnek. A gyerekek bölcsességét, derűjét, fantáziáját szereti (Hogy a gyerekeknek egy kis mulatságuk legyen, 1903; Az óriás asszony, 1906). Észreveszi a parasztok, s általában a természethez közelélő emberek eredetiségét, természetből fakadó jókedvét (A kicsi király, 1901; A tanítók sztrájkja, 1901). S rokonszenves számára az egyszerű munkások önérzetessége, magabiztossága is (A Zsadó úr lánya, 1906; Egy ember a gyárban, 1906).

Egybevéve mindezt, Thury nemcsak a drámai, hanem a humoros-szatirikus ábrázolásmód tekintetében is a legmesszebb jutott kortársai közül. A lélekrajzban való elmélyülés és a stílus tömörsége, árnyaltsága leginkább az oroszokkal – Turgenyevvel és Csehovval teszi rokonná. (Az utóbbit írói pályafutása utolsó éveiben ismerte és kedvelte meg különösen.) Thury humorában – a kor általános, polgári jellegű anekdotikus és szkeptikus humora után – egy radikálisabb és plebejusibb hang szólal meg. A polgári radikalizmus eszméi szerint gondolkodó író érzésvilága a nép érzéseivel gazdagodik. Innen ered művészetének komorsága, drámaisága, de ebből a forrásból fakad derűje, egyszerű, tiszta mosolya is.

Sajnos, ez a hang, művészetének legfrissebb és tisztább hangja már nem bontakozhatott ki igazán. Egy sor önéletrajzi jellegű novellája (Rák, 1905; Konzílium, 1906; Egy levélből, 1906; Az ember, aki hazaballagott, 1906; A nagy baba, 1906), valamint gyermekeinek írt, parainesisnek szánt nagy lírai esszéje, az Útravaló már a közelgő, nagy személyes tragédia előhangja. Rohamosan romlik látása, a megvakulástól retteg. Súlyosbodik idegbaja, s önironikusan "úri nyavalyának" érzett szorongása, félelemérzése. Mint utóbb kiderül, ennek reális alapja van: hirtelen elhatalmasodó tüdőbaja. Szanatóriumban kezelik: Budakeszin, Abbáziában próbál megerősödni, de hasztalan, egyre gyöngül. S egy év múltán, 1906 augusztusában eltemetik.

A kibontakozás előtt álló, nagy irodalmi mozgalom, a Nyugat egyik jövendő oszlopát veszítette el benne. Halála után a volt fegyvertársak még sokáig {816.} emlékeznek – Ambrusnak a Nyugatban leírt szavait idézve – "a korán elhunyt, nagytehetségű íróra, aki jóformán csak a keserű igazságok foglalkoztattak" (Ambrus Zoltán: A felpofozott irodalom, Nyug 1908. II. 281.).