A Nemzeti Színházban

Tömörkény érzi művészi erejének megnövekedését s azt a szemléleti biztonságot, amellyel az ország, a nép életét áttekinti. S amire még sohasem gondolt: nagyobb, átfogóbb művészi alkotások megírására készül. Elsősorban a drámaírás izgatja, érzi, hogy novelláinak belső feszültsége, nyelvének az élőbeszédhez simuló közvetlensége a színpadon is sikert hozna. Először csak egy párbeszédes formájú novellának, Az utasnak kísérlete tanúskodik az új szándékról. Azután hamarosan egy valódi, a színpad követelményei szerint megkomponált egyfelvonásos, a Barlanglakók (1913) következik. Tömörkény kompozícionálisan alig-alig töri át a novellai szerkezetet. A Barlanglakóknak is tulajdonképpen egyetlen egy drámai mozzanata van: a legény elveszi a leányt, akinek "fattya" van. Mégis, egészen új színpadi műfaj megteremtését ígéri ez a drámai kísérlet. Tömörkény látása és világa nem a népszínműé. Drámaisága minden romantikától és szentimentalizmustól megszabadult, tiszta realizmus. A darab a kialakuló, új magyar drámaírásnak abba a vonulatába illeszkedik bele, amelynek az elmúlt évtized során Thury Katonákja, Bródy A dadája, Barta Parasztokja, Gárdonyi A bora, Móricz Sári bírója volt egy-egy kiemelkedőbb állomása. A Nyugat, amely csak alig néhány évvel korábban parentálta el Tömörkényt a vidéki, népszínműves írók sorában, Schöpflin Aladár tollából közöl rövid, de hangsúlyos megemlékezést. S néhány év múlva Móricznak a bemutatóra való visszaemlékezése méri a hőfokot, amelyen a fiatal generáció az úttörőt, az elődöt benne felismeri s magáénak fogadja:

"Egyszer találkoztam vele, a Nemzeti Színház színpadán. Kerestem, siettem hozzá, hogy kezet foghassak a derék, áldott íróval, aki, épp abban a percenetben feledhetetlen gyönyörűséget okozott egyetlen kis színdarabjával a Barlanglakókkal ... A szívembe markolt ez a pillanat, úgy megöleltem bátyámat, jó embert, jó fiút: olyan boldog volt, s a szeméből könnyek patakzottak: úgy meghatotta a Barlanglakók sorsa, a fiú, aki kést emelt az apjára, az apa, aki megbocsát a fiúnak, az anya, a vak lány, a kubikus sors; a pusztai hangok úgy a szívébe mentek: most az egyszer hallotta élő szóval kimondva, amit leírt, ő, aki annyi-annyi élőszót hallott, amit leírjon ... Élőszóval volt neki tele az egész természet, a kis alföldi világ, amelyben élt, élőszót csapott a fülébe minden szellő, megírni való drága magyar szó: így nem szerette soha senki a szegény magyar élő szavát, mint ez a szelidnézésű, rádermedő, gondolkodó {899.} pillantású ember, aki minden élőszóra rezonált, s mind meg akarta és mind meg tudta írni ... " (Népek az ország használatában, Előszó. Írta Móricz Zsigmond. 1917. 5.).

Ez a pesti bemutató az a pillanat lehetett volna, amely végképp és éremeó szerint odavonzza és kijelöli Tömörkény helyét a haladó, a forradalom felé törő irodalom országos csapatában. S Tömörkény készült is az újabb próbákra. Hamarosan új egyfelvonásost ír: a Szelet hevernek című drámai életképet s tervezte a Baráberok és A hajó kifúrása nem elégtétel című novelláinak feldolgozását is, hogy három, egész estét betöltő egyfelvonásosa legyen. Egy év is alig zajlik le azonban, s kitör a háború.