Élete

Pakson született 1859-ben. Apja szegény zsidó tanító és kántor volt, akit a nyomorúság állandó vándorlásra kényszerített. Temesvárott és Kassán töltött, nélkülözésektől nyomasztott diákévei után a pesti műegyetemre iratkozott be s főképp matematikát tanult. Egy ideig újságíróskodott, aztán vidéken, majd Pesten kapott tanári állást. Itt öccsével, Lajossal, a költővel élt nemcsak testvéri, hanem valódi szellemi közösségben is; öccse az ő útmutatása nyomán kereste az avult "népnemzetivel" szemben eszményeit, részint a hazai ellenzék táborában, részint a külföld szociális, sőt szocialisztikus hangoltságú költőinél, s lett egyik első "szocialista" költőnkké; de – látszólagos ellentmondással, valójában azonban a maga eszmei alapvetésének és alakulásának nagyon is megfelelően – nagy része volt abban is, hogy öccse első kötetei után fokozatosan elfordult kezdeti költői magatartásától s eszmevilágától. Kezdetben matematikai cikkeket is írt, de mellettük egyre több irodalmit és filozófiait. Korán megismerkedett a fiatal írókkal, elsősorban a Vajda körül s nevében gyülekezőkkel. Szívesen járt például Vajda asztaltársaságába. A megszokottól, az iskolástól eltérő, újszerű irodalmi nézetei, szenvedélyesen vitázó, gyakran haraggal s pátosszal áthatott, bár többnyire ennek ellenére lazán fogalmazott s pregnanciát nélkülöző, olykor a személyeskedéstől sem ment cikkei, hatalmas munkabírása meg széleskörű és sokrétű tájékozódása csakhamar bizonyos tekintélyt szereztek neki. Előbb maga kísérletezett kritikai lap alapításával (Irodalmi Lapok, 1882), szemléje azonban csak négy számot ért meg. Ezután lett, 1885–86-ban, a Koszorúnak, a Petőfi Társaság lapjának segédszerkesztője, Ábrányi Emil mellett, akit eleinte nemzedéke legjobb költőjének vélt s nagyobbra becsült Reviczkynél. E lap megszűnése után alapította Új Nemzedék című, félévet megért lapját (1887); benne a Reviczky nemzedéket és csoportot igyekezett összefogni.

Ennek megszűnte után Tolnai Lajos rövid életű, Irodalom című lapjánál volt társszerkesztő (1887). Utoljára – öccse társaságában – 1896-ban lépett fel szerkesztőként; Jelenkor című lapját azonban (megszűnt 1897-ben) már inkább általános művelődési szemlének szánta, semmint tisztán irodalminak. E vállalkozásának azonban, egyebek közt, már Kiss József roppant népszerűségű lapjával, A Héttel is versenyeznie kellett volna, s erre sem eszmevilága, sem szerzői gárdája nem tette alkalmassá. Kapcsolatai ezután az irodalmi élettel egyre lazultak, bár az irodalom, az irodalomtörténet még sokáig fő stúdiumai közé tartozott; miután már korábban is, 1889-ben közrebocsátott egy nagyobb tanulmányt, mégpedig Petőfiről, most a szűkebben vett irodalomtörténetírás szempontjából fő művét: az eredeti szempontokon nyugvó s önálló kutatásokon alapuló Madách-tanulmányát tette közzé (Madách Imre élete és költészete, 1900). Ez után – mintegy jeléül annak, hogy az irodalmi életből lassan visszavonult és kiszorult – külföldön élt (1900–1903), majd {952.} 1905-től néhány évig a kolozsvári egyetemen volt magántanár. Ekkori tevékenysége már csaknem kizárólag a filozófia körébe vágott, s világnézeti tekintetben mindinkább jobbra kanyarodott. Marxról írt könyvét például első propaganda-művei között adta ki az ellenforradalom. A háború után gróf Keyserlingnek, a neves, de reakciós német filozófusnak biztatására s közbenjárására a darmstadti egyetemen vállalt előadói megbízatást. Darmstadtban halt meg, német források szerint 1924-ben.