| Irodalom | TARTALOM | 93. PÉTERFY JENŐ (1850–1899) |
A magyar polgári kritika s esztétika egyik alapvető problémája a 19. század utolsó harmadában az volt: rendelkezik-e a kritikus, az esztétikus a történetiség, a történeti szemlélet olyan válfajával, mely a századközépi népies hagyomány értésére és méltánylására éppúgy alkalmassá teszi, mint az európai polgári realizmuséra. Megtalálja-e a két irány olyan érintkezési pontjait, melyeken a népiesség, a népies realizmus átfejlődhet a polgári realizmusba. Föl tudja-e oldani a történeti dialektika segítségével azt a valóságos vagy látszólagos ellentétet, mely a magyar népies realizmus nemzeti s nevelő, eszményt állító tendenciái s a polgári realizmus bíráló, leleplező s a nemzeti iránt kevésbé érdeklődő, társadalmibb jellege között van. Annál nehezebb volt ez, mert e korban már megindult Európa-szerte a polgári realizmus bomlása, átváltozása főképp a naturalizmus különféle árnyalataira. Olyannyira, hogy magát a realizmust itthon többnyire e naturalista fejlődmények oldaláról nézték s ítélték meg. A nehézségeket fokozta, hogy a hegeli esztétikát, a realizmus fő elméleti támaszát az élő irodalomból és művelődésből Nyugaton a pozitivista-naturalista esztétikai törekvések kiszorították; az egyetemeken pedig katedra-filozófusok epigon rendszerekké sekélyesítették, hatástalanították. A fő nehézséget azonban az okozta, hogy nem volt nálunk ez időben olyan társadalmi mozgalom és osztály, mely dinamikájával kritikus és közönség, teoretikus és író számára megkönnyíthette, megteremthette volna az átmenetet úgy, mint megteremtette a reformkor végén a romantikából a népiességbe. Ez a helyzet lényegében kétféle magatartásba szorította a történeti dialektikával nem rendelkező kritikai, esztétikai eszmélkedőket. Az egyiket Beöthy Zsolt esztétikája reprezentálja, a másikat Reviczky Gyula ismert verse, az Arany Jánosnak című (1878). Egy volt mind a kettő abban, hogy nem látta a népies iskola nemzeti jellemvonásainak történeti fejlődmény-voltát, nem látta mögöttük az "általános emberit" s az átfejlődés lehetőségét, kényszerét. Abszolútnak vették, túlhaladhatatlan lényegének vélték ezt a kor szülte nemzeti jelleget. Csakhogy az egyik végső következménnyé, normává emelte, a másik béklyónak tekintette.
A fúzió előtt indulók közül egyesek, Arany László vagy Asbóth János megérezték az átfejlődés szükségét és lehetőségét; megérezték azt is, hogy a népies realizmusban is benne rejlik az átfejlődés szüksége és lehetősége; hisz virágkorában lényege éppen az volt, hogy kifejezte a maga korának jellegét és tendenciáit: ábrázolta a vidékies, nemesi-paraszti meghatározottságú nemzeti életet meg a függetlenségi s polgárosító tendenciákra koncentráló nemzeti törekvéseket; azt az életet és azokat a törekvéseket tehát, melyek más nemzetek életétől és törvényeitől éppen e vidékiség és e függetlenségi törekvések problematikája következtében még erősen különböztek. A most következő, a népiességre épülő, a belőle kinövő realista iránynak a maga korát kellett kifejeznie: a városiasodé, a polgárosiasodó, intellektualizálódó, társadalmi kérdésekkel elfoglalt nemzeti életet, mely szükségszerűen veszt különszerű jellegéből más, ugyancsak városias, intellektuális és társadalmi kérdésekkel elfoglalt nemzetek életéhez képest. Ha megteszi ezt, akkor lesz folytatója a népies realizmusnak s lesz egyenlő rangú vele. Arany Lászlót és Asbóth Jánost nem csupán kivételesen nagy műveltsége segí-{956.}tette e felismerésben, hanem a fúzió előtti válság mély, morális, intellektuális átélése s az a reformkori eszme-örökség, melyet környezetükből hoztak. A fúzió, a Tisza-féle válságmegoldás következményei mindkét tényezőt háttérbe szorították. Aki a mostani helyzetben is el akart e nehéz kérdésben igazodni, annak nemcsak kora műveltségét kellett alaposan birtokolnia, hanem nagy történeti, filozófia- s esztétikatörténeti élményvilágának is kellett lennie, éppúgy, mint kivételes ismereteinek s élményeinek a régebbi irodalomból s művészetből is. A magyar polgári irodalmi ellenzék egyik legfontosabb vonása éppen az volt, hogy nemegyszer alapos ismeretekkel rendelkezett ugyan a maga korából, de vajmi kicsi volt történeti műveltsége, élményvilága. Ezért a jelenből igyekezett megérteni a történelmet s nem egyben fordítva is: a történelemből a maga korát. A legpregnánsabb példát Reviczky elméleti írásai szolgáltatják erre: Shakespeare-től vagy éppen Krisztustól és Buddhától Arany Jánosig mindenkit "humoristának" tett meg. De hasonlóan pregnáns példával szolgálhatna Palágyi Menyhért kritikai tevékenysége is, mely egyenesen programjába vette a történetiség ellenzését.
Aki rendelkezett e történeties műveltséggel és élményvilággal, Péterfy Jenő volt. Ő a maga korának esztétikája, irodalma felől nézte az elmúlt korok irodalmát és esztétikáját, s azok esztétikája és irodalma felől a maga koráét. Taine-t Hegellel szembesítette, a naturalizmust a romantikával, Eötvöst Goethével, Keményt Shakespeare-rel. A maga árnyékát, a maga helyzetének és korának árnyékát, természetesen, Péterfy sem ugorhatta át; kritikai munkásságában a bíráló társadalom-ábrázolás követelményét az elemző-lélektani egyre jobban háttérbe szorította. Szélesebb kategóriának érezte a lélektanit, mint a társadalmit és történetit; igaz, a történetit és társadalmit a lélektanitól mindenkor elválaszthatatlannak s az utóbbit az előbbiektől meghatározottnak tudta. A kölönféle korok, nemzetek és irányok műveinek állandó azonosságát és állandó különbözőségét éppen ezáltal megmagyarázta és indokolta. Ezen az alapon rajongott a Wilhelm Meister-ért, s fogadta el egyben Zola jobb regényeit is. Ezen az alapon – "az alkalmiság" alapján rokonította Goethe és Arany oly igen különböző líráját s magasztalta mindkettőt egyszerre. S ezen az alapon utasította el Zola Claude Bernard materialista elméletét. A lélektan legfőbb princípiumának a változást, az ellentétektől kiváltott és mozgatott változást tekintette, amely azonban nem mechanisztikus-biologikus módon és determinációval megy végbe; kiiktathatatlan tényezője, eszközlője s eredménye is egyúttal a személyiség.
Ellenzéki elméletszerző hazai kortársai többségétől történetisége, a szépíró kortársak nagyrészétől meg az elemző lélektani realizmus eszménye választotta el. A népies realizmus elveiben és gyakorlatában – Arany és Gyulai művészetében, meg részben s jellemző módon Keményében – könnyebbnek vélte a lélektani realizmushoz a kiindulópontot megtalálni, mint kortársaiéban; közelebb érezte Aranyt vagy Gyulait meg részben Keményt Kellerhez s Meyerhez, Flaubert-hez és Thackeray-hez, mint Mikszáthot vagy Jókait. A népies realizmus korszerű folytatását, polgári, társadalombírálólélektani realizmussá való átfejlődését nem látta bennük, sőt látni vélte, hogy művészetük alacsonyabb szintre száll le, mellékösvényre tér. S ha őket anekdotikusságuk, "operettszerűségük" miatt utasította el e realizmus-{957.} eszmény jegyében, Petelei Istvánt és Bródy Sándort szubjektivizmusa, impresszionizmusa, illetve naturalizmusa miatt. Túlzott kötődése az eszményihez, a klasszikus esztétika, illetőleg a liberális-polgári esztétika eszménykövetelményéhez, s vele munkásságának említett hangsúlyeltolódása az objektiválás követelményeivel fellépő analizáló lélektan felé, megakadályozta abban, hogy észrevegye: ez írók, művészi hibáik s hiányaik ellenére, a realizmus újabb térhódításának számos követelményét, föltételét valósították meg. Irányzata ezért maradt visszhang és folytatás nélkül, s lett megkésett s részben korán jött jelenséggé egyszerre.
| Irodalom | TARTALOM | 93. PÉTERFY JENŐ (1850–1899) |