Toldi

Az első Arany-korszak népiesség-szemléletének legtisztább példáját a Toldiban találjuk meg. Ez a mű világosan tanúskodik a népiesség demokratikus tartalmairól, melyekre Petőfi oly érzékenyen figyelt föl, s Gyulai is viszonylag korán tudatosított: "A kor hangulatánál fogva, mely a demokrácia felé hajlott, oly hőst kellett keresnie, kiben a feltörekvő magyar nép mintegy önmagát lássa", és: "S vajon Toldi, a pórsuhanc, ki lerázza a viszonyok jármát, fölfelé tör mindenütt népünk eszményi oldalait tüntetvén föl, nem hangzott-e össze az 1846–47-i évek vágyai- és élményeivel?" (Arany János, 1858).

1846-ban a Kisfaludy Társaság pályázatot ír ki olyan verses "költői beszélyre", melynek hőse "valamely, a nép ajkain élő történeti személy, pl. Mátyás király, Toldi Miklós, Kádár vitéz stb. Forma és szellem népies legyen." A pályázatot a február 8-i közgyűlés írta ki. Toldi alakja közel állt Aranyhoz: a Toldiak Szalonta földesurai voltak, a csonka torony és a nép mondái egyaránt őrizték a Toldiak emlékét. Arany forrásául szolgált a népszerű ponyva füzet: Az hires-nevezetes Toldi Miklósnak jeles cselekedeteiről és bajnokságáról való história, irattatott Ilosvai Péter által. (Arany az 1746-os, pozsonyi kiadást használta.) Hamar munkához látott; barátja, Szilágyi István már 1846 nyarán olvasott belőle részleteket. A kézirat alján ott áll: "Vége okt. 23-án, 1846." Arany később még fontos változtatásokat végzett a költeményen: két versszakot illesztett bele annál az epizódnál, ahol Miklós a maga osztályrészét követeli bátyjától. E két versszakot 1847 elején Erdélyi Jánoshoz küldte. A pályázatra tizennégy mű érkezett, a bírálók (Vörösmarty, Garay, Gaal, Bártfay és Tóth Lőrinc) 1847. január 23-án az első díj pálmáját Arany művének nyújtották. A Toldinak olyan sikere volt, hogy hírére Petőfi elkérte a kéziratot Erdélyitől és 1847, február 4-én levelet és verset írt Aranynak; Arany ugyancsak levélben és versben válaszolt: ezzel kezdődött barátságuk. A Toldi 1847 júniusában jelent meg.

A Toldi népiességének első hatását a mű sajátos hangneme idézi fel. Az, hogy Arany Az elveszett alkotmány körülményes, kedélyeskedő és lényegileg {103.} régi módon népies hangnemével oly gyökeresen szakított a Toldiban: Petőfi hatásáról tanúskodik. Petőfi újfajta népiességéhez a közvetlen, a minél egyenesebb és célratörőbb kifejezésmód is hozzátartozott. Aranynak hasonló hajlamait erősítette meg az ő hatása, – ezzel magyarázhatjuk a meglepő hangnembeli különbséget Az elveszett alkotmány és a Toldi között. Mintha ez a két mű nem is egyazon szerzőtől származnék. A Toldiban az előadás nyájas-közvetlen népiessége néhol archaikus hangnemmel is váltakozik (gondoljunk az Előhangra), míg a későbbi művekben (Buda halála, 1863; Toldi szerelme, 1879) népiesség és régiesség szervesen összekapcsolódik. Az elveszett alkotmány körülményes, allegóriás előadásmódja itt-ott visszakísért a Toldiban is, –például az olyanféle megszemélyesítésekben, aminő az "édes álom pillangó képében", mely a hasonlatot túl messzire viszi ("Aztán álommézet csókolt ajakára, | A kit mákvirágból gyűjte éjszakára" stb.). Igaz viszont, hogy a "tiszta nyál" is ehelyütt csordul ki Miklós szájaszélén. Aranynak helyenként akaratlan naivságai (ezek közé tartozik a "kínos éhség" megszemélyesítése is) kevéssé előnyösen ütnek el a tudatos és szándékos – tehát művészi tervből fakadón naiv részletektől. Talán az sem véletlen, hogy Az elveszett alkotmány körülményessége újból és újból jelentkezik Arany útkereső és tájékozódó, átmeneti korszakaiban, így a Bolond Istók mindkét (1850-es és 1873-as) énekében.

A Petőfi-korszak legsikeresebb ábrázolási eljárásainak egyikéhez folyamodik Arany a népies életkép alkalmazásával is. A Toldi egyes jelenetei, környezetei: kortársi jellegűek. Arany gyakran azonosítja a maga korának tájképeit, környezeteit: történelmi tájakkal, környezetekkel. A Tetétleni halmon (1855) Nagykőrös-környéki táj-életképe is észrevétlen változik át a Csaba-monda környezetének látomásává. Életképpel, méghozzá az Arany korából "visszavetített" életképpel kezdődik a Toldi első éneke is: hűsölő béresek, lusta, hűbéri-patriarkális gazdálkodás. Még inkább életképszerű a második énekben az udvarházi élet bemutatása. Arany szinte felfrissülést keresendő folyamodik a történelmi jelenetektől a jólismert hétköznapi életképeihez, a konyhai sütésfőzéshez vagy – a negyedik énekben – Miklós falatozásának rajzához, melynek valamennyi részlete a zsáner-jelleg érdekében válik fontossá, tehát a "csillagos bicska" éppúgy, mint a kulacs, melynek nyakát "kitekerik", s még az is, ahogyan Bence "végre két almával a módját megadta" stb. Az életképszerű ábrázolás a részletek finom, otthonos felidézését teszi lehetővé. Ez a fajta részlet-látás idézi elénk az özvegy ablakában gyászoló rozmaring-bokrot, az udvarház kilinccsel "záros" ajtaját, György szúnyoghálóját vagy a vas szelencét, melyet Miklós "könnyen felnyitott, nem volt semmi zárja".

Toldi demokratikus, népies tendenciáját azonban leginkább a mű eszmeiségében s a főhős alakjában figyelhetjük meg. Kétségtelen, hogy Arany népiességi elméletét leghatékonyabban Miklós jelleme, sorsa fejezi ki.

Toldi Miklós tulajdon útjában, sorsában: a nép felemelkedésének igényét, útját jelképezi. Mintegy a népmesék módján: béklyóit paraszti sorban élő ifjúként – a nemzet ifjabbik, kisemmizett gyermekeként rázza le. A Toldi alapeszméjét tehát bizonyos pontig a parasztság nemzetté emelkedésének a kérdése határozza meg. Természetesen ez nem azt jelenti, mintha Toldi alakját Arany kizárólag paraszti típusnak fogná fel. A Toldi estéjében ugyanis {104.} – a vén Toldi halálos ágyánál – az új, a "civilizáltabb" világot, a reneszánsz szellemét s technikai vívmányait képviselő Lajos királynak is nagymértékben igazat ad Arany; sőt, éppen az objektív, a történelmi igazságot állítja az ő oldalára, s Miklósnak csak egyfajta szubjektív, érzelmi színezetű igazát engedi meg.

Toldi Miklós továbbá azért sem kizárólag paraszti típus, mert ez ellentmondana Arany János már említett nemzet-koncepciójának. Mégpedig nem csupán a múltról alkotott Arany János-i nemzetábrándnak, mely a királyt, a nemest és a népet egyazon család fikciójába foglalta, – hanem annak az elképzelésnek is, melyet Arany a jövőről alkotott. Arany ugyanis nemzeten nem a paraszti nemzetet értette, hanem a népnek és a "művelt osztályoknak" egységét, mely csak a nép felemelkedése után, a nép demokratikus igényeinek megfelelő politikai rendszerben valósulhat meg. Vagyis Arany János nem paraszti irodalmat értett nemzeti irodalmon, hanem népköltészetből kiinduló – a nemzet valamennyi osztályához szóló irodalmat.

Toldi Miklós tehát – Arany felfogása szerint – végelemzésben a felemelkedő, a nemzetté váló népet képviseli. Miklós sorsa tehát: a nemzetté vált nép sorsa – Miklós kudarcaiban, hibáiban az egész nemzet kudarcainak, hibáinak természetére, okaira céloz Arany. Toldi Miklós: nemzeti hős és jelkép. Toldi alakjában, jellemében nem a kizárólag paraszti jellemvonások és társadalmi vonások uralkodnak, hanem emezek mellett, emezekkel összhangban: másfélék is, tehát részben a lovagiak is. Toldi Miklós mindenestől: a vitézi eszmény képviselője, vagyis olyan eszményé, melyben az egész nemzet erényei – és hibái is megtestesülnek. Arany népiessége: nemzeti-igényű népiesség. De Arany nemzet-eszménye: népi igényű nemzet-eszmény is. Toldi Miklós alakjában tehát demokratikus és nemzeti tartalmak egyaránt fellelhetők, forradalmi tartalmakat azonban hiába keresnénk benne. Toldi Miklós nem a Petőfi-féle forradalmi eszmét fejezi ki – hanem az utat, mely hozzá vezethet. Amikor Petőfi a Toldinak örvend: a maga már meglett útjára tekint vissza, s Aranyban ennek az útnak egyik követőjét üdvözli.

Toldi szerkezete és cselekménye szorosan kapcsolódik az alapeszme jellegéhez, funkciójához; a Toldiban megtestesülő nemzeti eszmény kellő érvényre juttatásában különösen fontos szerep jut a száz arany epizódjának.

A paraszti sorban élő Miklós, a "pórsuhanc", sohasem kerülhetne be a lovagi torna porondjára. Miklós, akinek "nagy májat" vetettek, a bika-epizód után ezt csak még világosabban látja. A száz arany egyrészt azért fontos, hogy Toldi megszerezhesse a lovagi harc feltételét: a lovagi fegyverzetet. Ez a fegyverzet azoknak a jogoknak is jelképe, melyeket a népnek meg kell szereznie ahhoz, hogy a nemzeti élet küzdőterére léphessen. A népiességgel közérzésre nevelő Arany maga is arra akarja előkészíteni a népet, hogy az méltón foglalhassa el a maga helyét a közéletben. Arany olyasféle segítséget nyújt ehhez a népnek, mint Toldinak a száz aranyat cipóban hozó Bence.

De ezen a jelképes értelmen túlmenően, a száz arany késleltetett elnyerése teszi lehetővé, hogy Arany népi-nemzeti vonásokat domboríthasson ki hősében. Ha ugyanis Miklós az anyától búcsuzás jelenetében a száz aranyat már magához vehetné, nemcsak a cselekmény vesztené el további értelmét, hanem Miklós helyzete is megváltoznék: már csak a törvény elől szökő, útravalóval bőségesen ellátott nemesúrfit láthatnók benne. Ha viszont a fiait sirató {105.} özvegytől kérné kölcsön amazok fegyverzetét: mintegy álruhásan, nem pedig a maga eredendő jogánál fogva léphetne csak be a küzdőtérre.

Toldi győzelmével a cseh vitéz felett mintegy helyreáll az Arany elképzelte, ősi magyar társadalom ábrándos rendje: a hatalmat bitorló herék helyét a valódi virtus, a valódi vitézség foglalja el. Az eljövendő, a polgárosuló, a népi-nemzeti Magyarországtól is ilyesmit remélt Arany: here Györgyök helyett a Toldi Miklósok erejének, áldozatosságának, erényének érvényesülését. A mű "fejlődésrajza" azt mutatja be, hogy a parlagon heverő erők – nemzeti erőkké válnak. A petrencerúd-emelés parlagi teljesítményét az értelmes és fontos teljesítmények, az országos, a nemzeti tettek váltják fel. Az új Magyarországot Arany a cselekvésre alkalmassá avatott, a parlagiságból felszabadított erők országának képzeli el.

Ez az eszmeiség – s az eszmeiséget oly lényegesen kidomborító késleltetés a száz arany körül – rendkívüli költői leleménnyel vetül át a kompozícióba. A száz arany késleltetése nem utolsósorban azt teszi lehetővé, hogy Miklósnak a lovagi sorba lépése előtt, a költemény huzamos részében a "pórsuhanci" vonások uralkodjanak.

Kompozíciós értelemben Arany a farkaskalandot használja fel a száz arany epizódjának előkészítésére. A testvérgyilkosság gondolatát érlelő Miklós a farkasok legyűrtével a maga veszedelmes indulatait is legyűri: a farkasokat mintegy György helyett öli meg. Ezért is kapja fel hullájukat s indul haza, hogy "testvérbátyjuk" mellé fektesse. A későbbiek kibontakozását segíti elő ez az epizód is: a farkasszagra a kutyák ébredeznek, ugatni kezdenek, ami megzavarja Miklós és az anya búcsúzását. Miklósnak menekülnie kell – még mielőtt anyja a száz aranyat átadhatná. A száz arany elnyerésének ez a késleltetése teszi lehetővé, hogy Miklós küzdelmes, tehát hősi úton emelkedhessek méltó helyére.

A mű drámaisága abban áll, hogy a kihasználatlan, parlagi erő – kényszerek súlya alatt – összetalálkozik a nagy és méltó céllal. Ennek a célnak kiküzdése adja a voltaképpeni cselekményt. Mily művészi, mily gondos szerkesztéssel növeszti meg hősét Arany, mily bonyolult motiválással vezeti el a félig öntudatlan vágyaktól, aspirációktól a kivilágosodott, konkréttá vált életcélig, illetve a cselekvésig! Az első énekben a tettvágy alig több egy bús sóhajtásnál ("Hej, ha én is, én is, köztetek mehetnék"), s milyen könnyen visszafullad a megalázó tehetetlenségbe. Mennyire kerek ennek az első éneknek lélektani rajza: feltámadó tettvágyat látunk, mely leszorult a szolgai létbe s ott egykönnyen robbanó, értelmetlen erővé fajulhat. Nem ilyen-e a nép sorsa, a Toldi megírása idején? Az első ének vadkan-haraggal zárul, a második azonban zokogó, bús haraggal, a kisemmizettség, a tehetetlenség még mélyebb átérzésével.

Az első három ének úgyszólván kerek epizódokat mutat be, melyek alig igénylik a lélektani kidolgozást, s mondhatni, "tiszta" cselekményt tárnak elénk (Laczfi-epizód, Miklós és György találkozása, a "nehéz kő" epizódja). A negyedik énektől kezdve azonban mind elmélyülőbb lélek- és jellemrajzra van szükség – Arany leleménye itt bontakozik ki teljes erejében –, míg a tizenegyedik énektől kezdve újból csak a "tiszta" cselekmény sodra érvényesül.

Az első négy ének – hogy Arany szavajárását használjuk – Toldi elhatá-{106.}rozásának, tettre készülésének "megizmosodását" mutatja be. Az első énekben uralkodó vágyódásból, majd haragból csak tettel vághatja ki magát. A második énekben a tettvágy egy időre belefullad a haragba. A harmadik ének pedig az áhított tettnek mintegy visszáját hozza meg: a gyilkosságot. De ez a gyilkosság – az indulat termékeny következményeként – olyan helyzetet teremt, melyből nincs többé visszaút: Miklós cselekedni kényszerül. Figyeljünk fel arra, hogy mindeddig nem világosodott még meg előtte az, amit életcélnak neveztünk.

A második énekben meglephet bennünket, hogy az oly gondosan motiváló Arany ez egyszer semmi közvetlen okát nem adja György gőgös durvaságának. A "Nem kell! "-felkiáltás, majd az ölelő kar eltaszítása oly váratlanul, oly előkészületlenül ér bennünket, hogy az első gondolatunkkal valaminő művészi hibára gyanakodnánk. Ez a valóban naiv részlet azonban olyan társadalmi élményre enged gyanakodnunk, mely a plebejus-demokratikus körökben általános lehetett. Petőfi gyűlölete az arisztokrácia iránt – és a György-epizódból láthatóan, Aranyé is – visszhangja lehetett csak annak a megvetésnek, sőt gyűlöletnek, melyet az elidegenült, nemzetietlen főnemesség a nép iránt érzett. Ez a magatartás annyira nyilvánvaló lehetett mindenki számára, hogy Arany emiatt érezhette feleslegesnek György viselkedésének külön motiválását. A "Nem kell!"-t s az eltaszítást külön, kiváltó ok nélkül is egy osztály általános és jellemző magatartásaként Arany merőben "naiv" ábrázolási célzattal szerepelteti.

Bonyolultabb kérdésként jelentkezik a harmadik ének gyilkosság-epizódja. Kemény Zsigmond, aki a mű ábrázolási problémáit a maga regényírói gyakorlata felől is nézte, épp ennek az epizódnak elemzésére terjeszkedik ki, mintegy annak jeleként, hogy a későbbiek jegyében a gyilkosságnak különös érdeket tulajdonít (Arany Toldija, 1854). Igaz, ez az epizód jó illusztráció az ő elméletéhez, mely az erkölcsi eszmék koronkénti változásait, idomulásait hirdeti. Kemény helyesen érzi, hogy a mondabeli Toldi gyilkosságát az új kor embere ellenszenvesnek tekinti. Épp ezért, Aranynak "finom erkölcsi érzékkel" olyan gyilkosságot kellett produkálnia, mely "a legnagyobb mértékben menthetőnek" lássék. Kemény szerint Arany a gyilkosság kellő mértékű motiválásával "engeszteli ki" erkölcsi fogalmainkat hőse iránt. Kemény a maga erkölcsi szemléletével nagyon is rokon módon, a motiválás mértékét tartja döntőnek a gyilkosság-epizódban.

Kemény nem ismerhette még a Toldi egészét – de nekünk, akik a másik két rész, de különösen Toldi estéje felől is szemlélhetjük az elsőt, fel kell figyeljünk azokra a baljós kilátásokra is, melyeket a gyilkosság következményeképp sejtet velünk a költő. A gyilkosság kellő mértékű motiváltsága "kibékíti" ugyan "erkölcsi fogalmainkat", de Arany, akitől oly távol állott mindenfajta erkölcsi viszonylagosság, aligha tekinthette teljességgel megbocsájtottnak Miklós tettét. Ez a hősi életpálya baljós körülmények közt indul – a bűn és bűnhődés elvétől, melyet Arany oly következetesen érvényesít a balladákban, Toldi sorsa sem maradhat mentes. A gyilkossággal induló pálya – minden mentség ellenére is – mintegy titkos repedést hagy hátra az oly tökéletes szobor-alakban. Az indulatból elkövetett bűn motívuma ugyanis Toldit egész életén végig kíséri – s ha az indulat termtette helyzet kényszerítette arra, hogy a maga sorsa felé elinduljon: pályájának tragikus záróepizódját is az {107.} indulat termi. A vén Toldi, aki buzogányával körbekaszál Lajos király előszobájának apródjai közt – a "nehéz kő" tettét ismétli meg. Pályavég és pályakezdet kísérteties egyezése ez. Az indulatból született pálya az indulatból támadt tragédia küszöbénél ér véget. Toldit tulajdon, fékezhetetlen és kormányozhatatlan indulata fosztja meg az öregség megérdemelt békéjétől, a diadal harmóniájától.

Toldi életének egészét tekintve, nem szabadulhatunk attól a benyomástól, hogy itt csodálatosan teljesnek és nagynak, hősinek és boldognak ígérkező élet törik meg valamiképp, tulajdon lehetőségeit csak részben valósítva meg. Toldi életében ott rejtezik a tragikum sejtelme is – ezen az életen valamely árny borong, fájdalmas ellentmondások fátyla. Toldi eljátssza a boldogság lehetőségét, midőn az álharcot megvívja és Piroskát Tar Lőrinc kezére juttatja. Ugyanezt az eljátszás-motívumot találjuk meg Csóri vajda történetében – míg az indulatból származó bűnt Buda halálában (1863), bűnhődését pedig a Csaba-trilógia koncepciójában. Mindez arra figyelmeztet, hogy Arany a maga hős-alakjainak, de különösen Toldinak ábrázolásában bizonyos óvó-intő, nevelő-figyelmeztető szándékot is követett. Ez a szándék egybehangzik az ő népiességének erkölcsi, fejlesztő célzatosságával. Nemzeti hibákat, népi és nemzeti veszély-lehetőségeket mutat ő meg ezekben a népi-nemzeti hősökben. Óvó, intő szándéka hol a tragikum formájában jelentkezik, mint Toldinál, Etelénél – hol pedig a keserű szatíra hangnemében, mint Csóri vajdánál. Népét, nemzetét Arany éppen nem véli hibátlannak. Az indulat hibáit látja Toldinál, Etelénél. A könnyelműség hibáit ugyancsak Toldinál és Csóri vajdánál. Arany népiességének nevelői hivatásérzete – a legmagasabb, művészi fokon való nevelésé éppúgy, mint a néphez komolyan és modoroskodás nélkül szóló, felvilágosító munkáé, nagy hőskölteményeiben és néplap-szerkesztői elveiben egyaránt megmutatkozik.

A Toldi negyedik énekétől kezdve érlelődik csak meg igazán Miklós elhatározása: s ami az első énekben még homályos volt, itt lassan alakot ölt. Arany, finom leleménnyel, nem enged álmot a nádasban bujdosó Miklós szemére: kimondatlanul is, ezt az álmatlan éjszakát teszi meg az érlelődő szándék "terhességi" idejévé. A Bencével beszélgető Miklós látnokian jósolja meg majdani nagyságát: "Rólam is hall még hírt, hogy mikor meghallja | Még a csecsszopó is álmélkodik rajta." Ez a prófécia már közelebb hozza a cél konkrétizálódását, de még mindig nem az igazi megvilágosodás; Miklós egyelőre csak csak arra gondol, hogy "Én akkor nyakamba veszem az országot ..."

A költemény cselekménye most már két irányban halad tovább: Miklós életcéljának kivilágosodásához is mind közelebb jutunk – és a cél megvalósításának eszközéhez is. Az életcélt a bujdosás kalandjai érlelik meg – a tett eszközi feltételeihez pedig az anya küldeménye, a Bence hozta száz arany segíti Miklóst. A hatodik ének, az anyával való beszélgetésben, ismét csak közelébb visz bennünket az életcél megvilágosodásához. Miklós itt már az apja vitézségére hivatkozik ("Hát csak én gyaláznám meg a nemzetségét?") – kimondja, hogy felmegy Budára, katonának ("Mutatok valamit ottan a királynak"). Mi sem lenne természetesebb, mint, hogy az anya most adja át a száz aranyat, melyre fiának, e cél eléréséhez, annyira szüksége van. Láthattuk már, miért kell Aranynak itt a késleltetés leleményéhez folyamodnia, s miként viszi véghez a késleltetést.

{108.} A hatodik énekben: anyától búcsúzott Miklós – a hetedik énekben: anyára talál. A költemény naiv egyenességgel tereli a cselekményt a bajviadal felé, s teljes elfogulatlansággal enged tért a véletleneknek, a cél közelébb hozatala érdekében. Ahhoz, hogy Miklós az özveggyel találkozhassék, a cselekményben szükség volt a gyilkosságra – ahhoz, hogy a bajviadalhoz eljuthasson, szükség van az özvegy-epizódra. A temetőbeli találkozás az özveggyel végképp megvilágosítja a célt, s ennek a világosságnak fényénél Miklós megfeledkezik arról, hogy kölcsönkérje az elesett fiúk fegyverzetét. Bemegy majd Pestre s közben találkozik a végső akadályokkal, melyek, persze, nem kerülnének útjába, ha már zsebében tartogatná a száz aranyat. De: akadályok legyőzése nélkül nem is tudnók őt hősnek érezni. Méghozzá népi hősnek, hisz egyelőre Miklós még "pórsuhanc" – a száz arany késlekedése miatt tudja őt meghosszabbított tartalommal ilyennek ábrázolni a költő.

A nyolcadik ének afféle közjátéknak tekinthető s ugyancsak naivul szaporítja a véletlenek számát. Ezek a szükségszerű váratlanságok adják meg a cselekmény naiv jellegét. Az előadás naivsága is csatlakozik a cselekményhez: György a király előtt kendőjével veresre nyomkodja a szemét s általában úgy viselkedik, mint a népmesék gonosz testvérei. A véletlen naiv tanulságaként, a király épp ugyanazt javasolja Györgynek, amiért Miklós akkor már cselekedni indult: mérkőzést a cseh lovaggal. A királyi szándék így naiv módon fut elébe a cselekményben Miklós szándékának. S a király már eleve kirekeszti Györgyöt Miklós vagyonából, eleve fenntartja ezt az utóbbi számára. Népmesei színezete van ennek a helyzetnek: Miklóst készen várja a vitéznek kijáró hely – ez a hely az ő érkeztéig már üresen áll.

A kilencedik ének bika-kalandja mintegy a petrencerúd-emelés epizódját ismétli meg, búcsúként a hálátlan, a felesleges hőstettektől – de egyszersmind a lovagi párviadal triviális előképeként is. Miklós még utoljára, fölösen vesztegeti erejét, még mielőtt az igazi, a nagy célok szolgálatába – nemzeti célokéba – állíthatná. S mennyire beleillik itt is, a népi eposz stílusába az a fokozódás, mely a tettek, az erőpróbák méreteiben is a legnagyobbat készíti elő: a petrencerúd, a farkas, a bika s végül a cseh vitéz. De a kilencedik ének bikakalandja: a száz arany elnyerésének sajátos előkészítése is. Miklós a maga társadalmi helyzetére döbben rá, amikor a májat odavetik neki, s a második ének "add ki a jussomat"-epizódjának visszhangjaként merül fel benne a kérdés: "Hol vagyon paizsom, paripám, fegyverem? | Fog-e a cseh bajnok szembe szállni velem?"

A költemény naiv logikájánál fogva most már elkerülhetetlen a száz arany kézhezvétele. Népmesében, népi eposzban elképzelhetetlen a segítség elmaradása a cselekvési vágy ily szorult feszültségében. S a tizedik énekben a Bencével való találkozás után, a költemény drámai része le is zárult. A századik aranyát is elmulató Toldi méltán ünnepel: életcélja kivilágosodott, s a cél elérésének eszközei is kezében vannak. A jelkép teljessé vált: 1848 hajnalán ugyanígy világosodnak ki a célok, a Petőfi–Arany-típusú, fiatal, plebejus-népi értelmiség számára. Nekik is már csak a cselekvés eszközeiért: a jogokért kell harcba szállniok. A harc eldőltéről semmi kételyük többé: Petőfi költői levele tükrözi ezt a bizonyosságot. S a Toldi tizedik énekének végén a mi bizonyosságunk is annyira mély, hogy a beteljesülést, a párviadal és a királyi kegy két hátralévő énekét már-már csak függeléknek, ráadásnak érezzük, s {109.} a népmesét kikerekítő záradéknak – ahhoz a lényeghez, mely a tizedik ének végéig oly erőteljesen kerekedett ki.