Ifjúkora

Átmeneti korszak gyermeke; az elnyomatás nehéz első esztendejében, 1850-ben született, Budán. S átmeneti rétegé is. Családja Erdélyből származott törzsökös kálvinista nemes família; de már nagyapja is, aki valamely kis hivatal könynyebb elnyerése céljából cserélte át vallását katolikusra, teljesen vagyontalan. Apja, József, mint az elszegényedett nemesség gyermekei közül oly sokan, gazdatiszti képesítést szerzett. Szociális helyzetét tekintve, e népes rétegnek – mely a birtokos patriarkális nemesúr típusától az öntudatát egyéni használhatóságára, szakismereteire építő polgáréig terjedt – azon a szélső szár-{958.}nyán helyezkedett el, mely már egészen közel esett a szabadfoglalkozású értelmiségiek nálunk éppen még csak formálódni kezdő rétegéhez. Az apa szokásaiban, erkölcseiben, magatartásában azonban vegyültek a két típus tulajdonságai, mégpedig első látszatra szerencsésen, valójában pedig igen szerencsétlenül. Úrias fölénye, nagyvonalúsága és könnyed gráciája nemcsak városias tájékozottsággal s alkalmazkodó készséggel, hanem könnyelműséggel, nagyzolással és laza munkaerkölccsel is párosult, s keze pénzügyekben sem maradt tiszta.

Így, bár időnként kitűnő állásokat is ajánlottak neki föl – meghívta tisztjének Haynald Lajos erdélyi püspök, titkárának a Magyar Gazdasági Egyesület, igazgatójának a nagyhírű keszthelyi Georgikon –, egyre fogyott hitele, egyre gyakrabban változott hivatala; sőt sokáig hű gavallériája is kezdte elhagyogatni; csak gátlástalansága maradt változatlan. "Ein ausgeglühter Lebenskünstler" – mondotta róla később fia egy különlegesen keserű percében.

Lassan bevándorolták az egész országot. Buda, Kolozsvár, Eger, Pest, Keszthely, majd újra Pest következett. Felesége egyre növekvő szorongással, egyre megalázottabban követte, míg végre elfogyott ereje, s válásra került sor. Kálváriája éveiben az asszony egyre jobban elidegenedett a világtól. Csillag Szabina német családból származott: elődeit Mária Terézia s József polgárosító törekvései során Morvából telepítették be Szavojai Jenő birtokára. A család azonban, magyarra változtatott neve s szerzett nemessége ellenére, műveltségében, nyelvében, életformájában jobbára megmaradt németnek s hivatalnok-polgárnak. Érthető, ha családi élete nyomasztó gyötrelmeiből a zene s a könyvek világába, a német klasszikus muzsika és klasszikus literatúra vigaszába menekül az asszony, magával víve fiát is e csodálatos harmónia-világba.

Az ifjú Péterfy lelkivilágának egyik jellemző eleme született a nyomasztó napi valóság s az összhang e magas ideálvilágának találkozásából: az egyszerre fájdalmas és édes nosztalgia. Tízesztendős korában sírva könyörgött szüleinek, ne vennék ki a zeneiskolából, anyagi nehézségeik ellenére sem; olyannyira ragaszkodott már gyermekfővel a német klasszika és romantika vezérművészetéhez, a muzsikához. A zűrzavaros otthoni légkör, a családon tapadt bélyeg, majd a válás után a béklyózó anyagi körülmények, s e tömeges művészi élmények érzékennyé, magábaforduló eszmélkedővé, koraéretté tették, s gátat emeltek közéje s iskolatársai közé. Fiatal, sérült életének másik jellemző, meghatározó vonása így magányossága lett. S nemcsak társai körén maradt kívül, hanem jórészt a hatvanas évek elején fellobbanó, s az iskolákat is magukkal ragadó lelkesült, de kétségkívül erősen nemesi bélyegű szellemen is; nemcsak szűkös kispolgári viszonyai következtében: végig katolikus, nagyrészt szerzetesi iskolákba járt, s itt jóval mérsékeltebb volt e szellem behatása, a közgondolkodás a tanulók összetételénél fogva, bár lojálisabb, de ugyanakkor polgáribb is, mint a protestánsokban.

Ifjúkori levelezésének tanúsága szerint helyzetét s annak következményeit, főképp magányát, meg ideáljai s a valóság összeütközését mélyen s tudatosulva élte át. Különösen azután, hogy egy gazdag távoli rokon egy magyarosodé s dzsentrisedő fehérvári polgárcsalád lánya, Eltér Eliz iránt érzett szerelme kudarccal, csalódással végződött. Számkivetésben él az emberek között, {959.} mint valami szigeten, írta, s magát, fájdalmát és álmait rejtő játékos, ironikus stilizálással "afféle kiskaliberű" Prométheusznak nevezte.

Életérzése a dekadencia felé sodorta, Wagner zenéjének dekadens lényegéért, "kábulatot" előidéző végzetszerűségéért, "édes-emelő szent borzalmáért", "kéjittas mámoráért" lelkesült egyetemi éveiben.

De fiatal életösztöne s klasszikus eszményei a dekadencia legyőzésére sarkallták. Elszigeteltségében, a magyar társadalom és művelődés ekkori szélcsendjében s németes klasszikus alapműveltsége következtében a filozófiától várt feleletet, megoldást. Ezért a jogról, ahová 1868-ban, a budai királyi katolikus egyetemi gimnáziumban letett érettségi vizsgája után, apja "úrisága" maradék hatásaként iratkozott, átlépett a bölcsészetre.

A könnyebb fakultáscsere s a mielőbbi keresethez jutás kedvéért a földrajz-történelem szakot választotta, de, kezdő éveitől eltekintve, később nem ezeket, hanem a német s magyar nyelvet s a filozófiát tanította. Hallgatott ugyan ez utóbbi tárgyakból is előadásokat az egyetemen (Toldyét, Gregussét, Riedl Szendéét), de arról, hogy magyarból és németből szerzett-e később képesítést, nincs tudomásunk. 1873-ban kapta meg diplomáját, de már egy esztendővel előbb munkába állt a belvárosi reáliskolában.

Tanársága első félévtizedéből nem maradtak fönn munkái. Emlékező ismerősei, életírói azonban ez időre s egyetemi éveire teszik versei keletkezését. Egy maroknyit őrizték meg közülük barátai. Német versek, a klasszika s a romantika zenéje, érzelemvilága visszhangzik bennük. A magyar divatlapok egyidős kezdői csinálmányainak fölötte látszanak állani, de mégsem igazi jó versek. Hiányzott Péterfy számára az, a lírához többnyire elengedhetetlen, közösségi bázis, melyet csak egy határozott helyzetű s törekvésű réteghez tartozás adhat. A maga (s rétege) helyének megtalálására, kijelölésére, meg dekadenciája legyőzésére, s a determináló egyetemes törvény és irracionális szabadság jellegzetes polgári s Péterfyt kezdettől haláláig izgató alternatívájának megválaszolására az értekező műfajok mindenesetre, ily átmeneti helyzetben, alkalmasabbnak látszottak. De jutott verseinek is szerep fejlődésében: teljessé, telítetté vált bennük dekadenciája, szinte azért, hogy aztán filozófiai olvasmányaival, élményeivel fölvértezve szembeszállhasson vele. Azt vallotta verseiben: a törvény megismerhetetlen, az ember eltéved az élet útvesztőin.

E lassú fölvérteződés, meg a helyét, szerepét s vele műfaját és hangnemét illető bizonytalanság következtében indult a maga ambícióihoz s a kor átlagához képest későn. Már tizenkilenc éves korában, midőn egy dolgozatát, a Faustról, Gyulai a Budapesti Szemle számára állítólag közlésre fogadta el (mit azonban ismeretlen okból mégsem adott közre), büszkén nevezte magát, Elizhez írt levelében, "angehender írónak". Ám még ingadozott ekkor is, ne hegedűművész legyen-e. S mint művészi ága, műfaja, az sem dőlt még el: német vagy magyar, avagy kétnyelvű író lesz-e.

Az évtized végén drámabírálatai hozták meg a döntést. Ezek előjátékát jelentették német zenekritikái a nagymúltú, liberális Pester Lloydban (1874– 1876), ahova barátainak ajánlása révén került. Zenekari estekről, operaelőadásokról, vendégművészekről írt a lapba. Okos, bátran írt cikkek ezek, egy alapos műveltségű, messze tájékozódó, mélyen fogékony, kényes ízlésű fiatalember cikkei.

{960.} Majd a hígvelejű virtuózokat, majd az ezek ízetlenségeit művészetnek néző közönséget, egyszer a lélektani átélésre képtelen előadókat, másszor az avult vagy stílustalan díszleteket, hol az olasz opera triviális hatóeszközeit, hol pedig a wagneri zenedráma mesterkélt hitregéit érik bennük finom és csípős megjegyzések. Zenereferensi tisztét is állítólag egy ily cikke miatt, amelyben Goldmark szentimentalizmusát gúnyolta ki, kellett feladnia a a lapnál.

Szerencséjére. Mert ez a szakasz, jóllehet a hasznos fölkészülés idejét, a megkésett inaséveket is jelentette számára, valójában késleltető mozzanatként állt pályakezdetén. Valami alapvető ugyanis hiányzik e cikkekből. Nincs belső összetartó erejük, nincs kohéziójuk, nincs magjuk. Füzér vagy mozaik valamennyi és nem szervezet. Együtt van bennük azoknak a műveltség-, ízlés-, sőt szemléletelemeknek is nagy része, amelyekből drámabírálatai fölépültek, s még sincs meg bennük azoknak feledhetetlen varázsa, életszerű, savas, buborékoló pezsgése. Magatartása, szerepe tisztázására magyar lapban, magyar közönséggel kellett találkoznia. Egy éves írásszünet után, 1878-ban az Egyetértés című lapban történt meg a találkozás.

Végre helyén volt, s most egy gyors, tüneményszerű kibontakozásnak lehetünk tanúi. Életírói szerint az elmúlt évtizedben rengeteget olvasott; letett hegedűs álmairól, utazni ez időben még nem utazott, anyja gondoskodott napi szükségleteiről, s így az iskola mellett teljes idejét könyvekre fordíthatta. Főképp a modern nyugati, polgári realista regény, elsősorban a lélektani irányzatú, tartotta fogva érdeklődését, de még inkább a filozófia. Otthonossága a német művelődésben, a rendszeres, alapos német összefoglalások, főképp a jónevű, liberális filozófiatörténészé, Kuno Fischeré segítették eligazodni. Ez időből való legmélyebb, egész életművére elhatározó filozófiai élménye, Hegel bölcseletének megismerése. Ennek világánál, úgy látszik, újraolvasta a német klasszikusokat is, s láthatólag most, a filozófiai eszmélkedés légkörében ragadta meg az elméletíró Schiller, a nagy esztétikai nevelő; a kortárs és félmúlt német nagyságai közül pedig ekkor fogadta szívébe Keller mellé Hebbelt is. Mindez az élmény és ismeret most, mintegy a betöltött és vállalt szerep galvanikus érintésére, elvvé, magatartássá és állásponttá, céllá és formává rendeződött, elevenedett benne, a klasszikus rangú munkákhoz, drámabírálataihoz segítette.