94. A MODERNSÉG IGÉNYE A NYUGAT ELŐTT

Mindazokat, akik a "népnemzeti" esztétika egyeduralmának megszüntetéséért küzdöttek, vagy ennek az esztétikának korszerűsítésén fáradoztak, a hatvanas esztendőktől, több-kevesebb kapcsolat fűzte a pozitivizmushoz, mégpedig elsősorban annak angol-francia válfajához. Mindazok, akik a régi nemzedék, az ötvenes évek nemzedékének liberalizmusát a 67 utáni új helyzetben elégtelennek tartották, a pozitivizmushoz fordultak érvekért; nemcsak a kívülről támadók, nemcsak a polgárság oldaláról, Riedl Szende lapjainak vagy a Figyelő körének oldaláról, hanem a belülről reformálók részéről, sőt a konzervatív vagy reakciós irányba fordulók részéről is (Arany László, Asbóth János, Beöthy Zsolt).

A nyolcvanas évek derekán megváltozik a helyzet. Nyugat-Európában már a francia kommün után, a hetvenes években megingott a pozitivizmus és a liberalizmus uralma. A nyolcvanas évek jellegzetes hazai ellenzéki s polgári kritikusainak, elméletszerzőinek pályakezdetére ugyan még rányomja bélyegét a pozitivizmus, de később bármennyi pozitivista elemet tartanak is meg gondolkodásukban mindvégig, nemcsak elfordulnak tőle, de többé-kevésbé szembe is fordulnak vele (Palágyi Menyhért, Bodnár Zsigmond s részben Medveczky Frigyes, Pasteiner Gyula, Pekár Károly, Bőhm Károly stb). Szembefordulásuk azonban még egy kialakítandó újabb zárt rendszer reményében, megteremtése céljából megy végbe, s tulajdonképpen a nyugati katedra-filozófiák, illetőleg az "neo"-irányzatok (újkantianus, újhegelianus stb). visszfény-párjait teremtik meg. Az impresszonista kritikusi, esztétikusi magatartás, mely minden szisztémához, rendszerhez való alkalmazkodást programszerűen elvet s csak a kritikus érzékenységére, ízlésére, műveltségére s ítélőerejére kíván támaszkodni, Nyugaton tulajdonképpen már a pozitivizmussal egyidőben erőteljesen jelentkezett; de ez elvszerűen impresszionista kritika ott is csak a század utolsó harmadában, a pozitivizmus bomlása idején vált egyik vezető kritikai irányzattá. Nálunk hatása, tudatos, programszerű befogadása {981.} a század utolsó évtizedeiben tapasztalható. Korábbi részleges megnyilvánulásai (pl. Endrődi s részben Reviczky értekező írásaiban) inkább csak ösztönös törekvések, egy kereső-szkeptikus magatartás spontán következményei.

A hazai impresszionista kritikusi, esztétikusi magatartás fogantatásában és szerepében is eltér némiképp a nyugatitól, főképp a franciától. Pozitívabb nála. Az impresszonista kritikai magatartás Nyugaton ugyancsak jelentett lázadást is; egyrészt a pozitivizmus s a vulgáris materializmus szűk és sivár determinizmusa ellen, a személyes élmény, látás, gondolkodás, ítélet, a személyiség jogainak nevében, másrészt az uralkodó rétegek hagyományos, morális értékrendű, klasszicisztikus formaelvű, normatív esztétikája ellen, a művészet önelvűsége és újulási vágya nevében. Ugyanakkor mégis szószólója, szálláskészítője volt azoknak a szélsőségesen szubjektivista törekvéseknek is, amelyek minden határozott, objektív elv- és értékrendre s történetiségre támaszkodni óhajtó kritikát eleve elvetettek s nemegyszer anarchisztikus, relativista, sőt cinikus színezetet öltöttek. S így, főképp a franciáknál, tulajdonképpen legalább annyira volt a progresszív társadalmi és esztétikai törekvések ellen irányozva, mint a konzervatívok ellen. Nálunk az irányzat e kettős szerepéből kétségtelenül az elsőül említettre esett a hangsúly; ámde nem annyira a pozitivista esztétika széttörése volt itt a feladata – hiszen ez nálunk valódi jelentőségre sohasem tett szert –, mint inkább a pozitivizmus egyes érveit, tételeit is felhasználó soviniszta morális "népnemzeti" epigon-esztétika egyeduralmának megtörése s új irányzatok jogának biztosítása. S hogy e tekintetben milyen nagy eredményeket ért el ez az irányzat, bizonyítja A Hét, főképpen pedig Ignotus kritikai tevékenysége, amely nemcsak a Beöthy-féle normatív esztétika kizárólagosságát, előjogát, többségi befolyását számolta föl, hanem emellett új, gyakran radikális, sőt szocialisztikus tendenciájú művekért és áramlatokért is hatékonyan emelt szót. Ám éppen az ő működése tanúsítja azt is, hogy az impresszionista kritika relativista hajlandósága nálunk is nemegyszer töltött be antiradikális, antiszocialista szerepet is.

Egységes impresszionista szemléletről, az impresszionizmus lényegének megfelelően, természetesen, nálunk sem beszélhetünk. Sőt, nálunk annál kevésbé, mert az impresszionista magatartást, irányzatot nálunk tán még mélyebben át- meg áthatották azok a vele rokon vagy ellentétes magatartások és áramlatok, melyek hozzánk megkésve s egymásra tolulva, halmozódva az impresszionizmussal együtt érkeztek meg, ömlöttek be. Jellemző például, hogy az impresszionista s a szecessziós kritikusi magatartást, módszert és stílust nálunk többnyire még nehezebb szétválasztani, mint Nyugaton.

S mint ahogy nem volt egységes szemlélet emögött a kritikai irányzat mögött, nem volt egységes az a polgári réteg sem, melynek esztétikai, irodalmi törekvéseit kifejezte. Riedl Frigyes például – a pozitivista kezdetek után – a hivatalnok-polgárság oldaláról, Ignotus meg a szabadfoglalkozású, gazdag iparos-kereskedő polgársághoz kötött értelmiség oldaláról érkezett ez irányzathoz. Itt azonban újra s nyomatékosan hangsúlyozni kell, amit már többször, például a 95. fejezetben is hangoztattunk, hogy egészen pontosan kötni, lokalizálni őket a polgárság egy vagy más rétegéhez alig lehet. Mindig nehéz és kockázatos, torzító-sematizáló az irodalomtörténetírásban az ilyen merev, "pontos" lokalizálás, s még inkább az e kialakulatlan arculatú korban. A polgárság legváltozékonyabb eleméhez, az értelmiségi, s ezen belül is {982.} a literátus részhez tartoztak: így nemcsak hogy kereszttüzében álltak a külföldről beáramló különféle irányoknak; befogadó, hasonító s hasonuló vággyal fordultak ez irányok felé. Felfogásuk nem mindenkor és minden tekintetben vágott egybe a származásuk vagy a társadalmi-gazdasági helyzetük által posztulálttal, prejudikálttal. Elég Ignotusnak egyszer ó-liberális s nacionalista, másszor nemzetközies és szocialisztikus érveléseire és állásfoglalásaira utalnunk. De Palágyi Menyhért s mások példáját is fölhozhatnánk. Tulajdonképpen, persze, a helyzetük maga volt sokarcú, sokféle tendenciát rejtő, lehetővé tevő. Szociológiailag pontosan körülhatárolt réteghez kötés helyett tehát inkább a korszak adott és lehető társadalmi-művelődési polgártípusai, polgári törekvés-fajtái között kell őket elhelyeznünk. Mert valamennyien a polgárság képviselői voltak kétségkívül, s így, szinte szükségszerűen, valamennyiüknek volt több-kevesebb közük a pozitivizmushoz; egyebek közt, s a látszat ellenére, éppen ez tette őket fogékonnyá, ez készítette őket elő az impresszionista magatartás befogadására. Mert lázadás volt ugyan az impresszionista kritika a pozitivista esztétika ellen, valójában azonban annak talaján fakadt és nőtt föl, annak egyes elemeit tette fundamentumává, növesztette egész szervezetté. Mindenekelőtt az empirikus és induktív elemet, melyet azonban a pozitivizmus, valóságos vagy látszólagos objektivizmusából a szubjektivizmus talajára helyezett át. Ez a pozitivista eredet, közelség és színeződés nálunk meglehetősen erős volt, részint, mert a pozitivizmus is új nálunk még mindig, részint, mert polgárságunk, aránylagos progresszivitásánál fogva, igényli még a "tudományosságot". Jellemző erre Riedl példája, akit, látszólag, éppen tudománytisztelete, műveltség-kultusza bátorít a legkülönfélébb elméletek és a legkülönfélébb irányzódású gondolatok alkalomszerű fölhasználására. S bármily relatív legyen is e pozitivista elemek és maradványok valódi tudományossága, ahhoz mindenesetre hozzájárulhatott, hogy az uralkodó irracionalizmusoktól, mint Ignotus példája is tanúsítja, viszonylag távolmaradt impresszionista kritikánk, és így hatékonyabban tölthette be átmenetet teremtő, előkészítő szerepét Ady korszaka felé.