Élete

Pesten született, 1869-ben, német nyelvű, de már régebben honos, zsidó értelmiségi családból. Apja, Veigelsberg Leó, aki orvosnak készült, de tanító lett, a múlt század hetvenes, nyolcvanas éveiben már jónevű újságíró, a pesti polgárság tekintélyes liberális lapjainál, melyek közül aztán a legjelentősebbnek, a Pester Lloydnak előbb belső munkatársa, később szerkesztője is lett.

Ignotus családja s baráti körük a zsidóság ama szerencsés rétegéhez tartozott, amely a polgárias vagy polgáriasnak látszó liberális fellendülés ötvöző atmoszférájában találta meg útját a magyar államiság eszméjéhez, a magyar patriotizmus érzéséhez, az önkéntes beolvadás lelkes vállalásához, a végleges otthonra lelés, a hazatalálás biztonságot adó lelki helyzetéhez. Jellemző e tekintetben az, hogy ebben a társadalmi-gazdasági s politikai helyzetben, ellentétben Kelet-Európa legtöbb országával, a zsidóság hamar föladta nyelvét, nem maradt meg zárt etnikumú kisebbségnek, nemzetiségnek, azaz nemcsak a magyar államiság eszméjéhez és tényéhez, hanem nyelvéhez, kultúrájához, a nemzet, illetőleg a nemzet egyes rétegei szellemi-lelki közösségéhez is utat talált. Az említett biztonságot sugalló pszichológiai vonások éppen a mélyebb úttalálás következtében jöttek létre. Ez a tény a hazafiság, a haladás, a demokrataság s egyáltalán: az emberi-társadalmi érték fogalmát közülük sokak tudatában, köztük a fiatal Ignotuséban is elválaszthatatlanul, s ideált teremtő módon kötötte hozzá a liberalizmus eszméjéhez s az említett korszakok liberális vezető férfiainak nevéhez, politikai egyéniségéhez és gondolatköréhez. Hogy mennyire így van ez, Hét-beli publicisztikai cikkei jól igazolják. Egyben például azt fejtegette, hogy bár a nemzeti liberalizmus Európa-szerte avulttá, időszerűtlenné vált már, nálunk az asszimiláció s a polgárság megerősödése kettős érdekében, az antinacionalista s antiliberális irányokkal szemben, akár jobbról akár balról támadjanak is azok, fönn kell tartani. "A zsidóságnak, hogy a nemzet testébe beolvadhasson, ennek a halálnak és új életre-kelésnek egyetlen föltétele a liberális nemzeti irány" (1895). Ezt a belső kötöttséget a dualizmus korának a beolvadókkal szemben csakugyan szíves, első másfél-{998.}tizede, meg azoknak a városoknak és iskoláknak, amelyekben gyermekéveit töltötte, toleráns polgárias szelleme, hatékonyan megerősítette. Mert gyermekéveinek csak egy-egy szakaszát töltötté Pesten, nagyobb részét vidéken, Kecskeméten, Kiskőrösön és Eperjesen. Tanárai közül az Aranyt értelmező tudós Lehr Albert, s az újkantianizmus felé tekintő filozófus, Bőhm Károly gyakorolt reá erősebb befolyást. A magyar irodalom és nyelv szenvedélyes szeretetére ösztönözte az egyik, az európai szintű tájékozódásra a másik. Családja körében nyílt is erre korán kitűnő lehetősége s ő élt is vele. Családja a német polgári művelődés szellemével mélyen át volt itatva. Apja irodalmi tekintetben is művelt, tájékozott ember volt; Gottfried Kellernek például egyik első, Péterfyt is megelőző emlegetője s rajongója. A család ugyanis, az asszimilálódó rétegek többségével ellentétben, a nyugati országrészből, Moson-Sopron-ból, a hazai német polgárság környezetéből származott a fővárosba, s már e régebbi környezetben művelt, polgárosult légkör töltötte be. Talán ez is egyik oka lehet, hogy a család – jóllehet apja a pángermán izgatás egyik leghevesebb német nyelvű ellenfele s a magyar államiság lelkes agitátora volt – s maga Ignotus is, írói neve mellett megtartotta német polgári nevét: a Veigelsberg Hugót. A német mellé megszerezte a francia s az angol irodalom és művelődés ismeretét is. De, bár az utóbbiak, főképp a francia iránti rokonszenvét gyakran s néha szinte kihívó módon éreztette: műveltségének alapszövetében mindvégig megmaradt valamelyes, nem is annyira osztrákos, mint inkább németes elem, mely közvetítő és szűrő szerepet töltött be. Ha állásfoglalásainak, ízlésének nem is a lényegét, de sokféle árnyalatát magyarázza ez a tény. Mindenesetre, mire 1883 őszén jogásznak iratkozott, majd újságíró lett, már széles tájékozódást, sokféle ismeretet, főképpen pedig sokrétű érdeklődést mondhatott magáénak. Az irodalmiak mellett elsősorban politikait, s vele, sőt előtte: közgazdaságtanit. Központi művelődési, irodalmi élménye azonban, a család német kultúrája s a maga széleskörű tájékozódása ellenére idegen irodalmak iránt, a magyar irodalom volt. Mindezen elemekből egy impresszionizmusa ellenére is igen pregnáns, egy ellentmondásai ellenére is igen következetes, egy nyitottsága ellenére is igen jellegzetes és határozott magatartást és szemléletet alakított ki, melynek középpontjában az irodalom, a magyar irodalom problémavilága állt. A Hétnél, a modernek agitátora- és apologétájaként eltöltött másfél, s a Nyugat szerkesztőjeként végigküzdött félévtized után, 1910-ben kiadott cikkgyűjteményében, a Kísérletekben e szemléletnek, s benne esztétikájának alapvonalai is, szinte már végleges formájukban állnak előttünk. Az ezután következő hosszú, majd négy évtizedes pályán részletet módosított sokat, lényegit azonban alig változtatott. Ízlése, érdeklődése, befogadó készsége azonban szinte sohasem merevedett meg, zárult be. Friss, figyelő, nyitott, mozgékony, folyvást újuló szellem volt, s a hosszú emigráns évek, a keserűségekkel, hántásokkal és méltánytalanságokkal teli esztendők után, végleges hazatérésére hamarosan bekövetkezett haláláig (Budapest, 1949), még A Hét s a Nyugat hőskora után is sok-sok újnak lett segítője, sok-sok, az újhodásért vívott irodalmi küzdelemnek első vonalbeli harcosa; mi sem jellemzőbb reá, mint az, hogy nemcsak Ady fölfedezői, védői és hírverői között volt az elsők egyike, de a József Attiláéi között is. (Munkásságának terjedelméhez, irodalom-közéleti fontosságához illő részletességgel a 20. század irodalmát tárgyaló kötet szól majd tevékenységéről; itt {999.} csupán az utolsó századnegyedben kialakult felfogásának vázát kívánjuk ismertetni.

Az a kritika, amelyben a konzervatív-liberális-népies Kozma Andor azt ajánlotta neki, egyik első szépirodalmi műve, A Slemil keservei (1891) című verses novella megjelentekor: jó lenne mint budapestinek néhány évre vidékre mennie, magyar szót tanulni – nagy szerepet játszott abban, hogy küzdőként vetette magát bele az irodalmi életbe. Természetesen nem ez az egyéni mozzanat, nem ez a személyes sérelem döntötte el, határozta meg állásfoglalását és útját. Jelet és lökést adott azonban ahhoz, hogy sorompóba álljon, s erőteljesen hozzájárult ahhoz, hogy az a társadalmi, irodalmi, irodalom-közéleti élmény, tapasztalat és helyzet tudatosuljon benne, amely az elkövetkezendő évtizedben szemléletét alapvetően kialakította, s amely műveltségének elemeit egységes felfogássá rendezte. A dualista korszak – ez volt e tapasztalat lényege – nem azt hozta magával a szellemi, az erkölcsi és az irodalmi fejlődés terén, mint amit a liberalizmus nagyjainak elvei, szándékai, vágyai szerint hoznia kellett volna. Ignotus, a kezdő városi-polgári író így találta magát szemközt a nyolcvanas években uralomra jutott s az úri-értelmiségi nemzeti közvéleményt, ízlést irányító Beöthy-féle konzervatív esztétikával, irodalmi közszellemmel, irodalompolitikával.