97. LÁZÁR BÉLA (1869–1950)

FEJEZETEK

Irodalomkritikai munkáinak hatása sem kortársaira, sem az utánuk jövőkre nem volt különösebb; a nyugati impresszionista kritika korai betörésének jelzése az ő tevékenysége. Meg amaz első nagyvárosi, polgári nemzedék jelentkezése is, melyet már a dualizmus kora látott el szellemi útravalóval. Ez egyre növekvő jelentőségű, de a hivatalos irodalmi és szellemi élet hierarchiájában helyét nem lelő rétegnek és nemzedéknek beleszólási igénye, támadó kedve, belső tanácstalansága, nyugtalan határozatlansága, valamint hagyománytalansága: igen érzékennyé tette az egyre nagyobb hullámokban beömlő nyugati áramlatok iránt, s egyben igen alkalmatlanná arra, hogy világos és körülhatárolt kritikai, esztétikai elvrendszert alakítson ki magának. Riedl magatartásának és módszerének késeibb, kifejlettebb, polgáribb, de egyben felszínibb, zsurnalisztább válfaja az övé. Időrend, műfaj és modor tekintetében egyaránt átmenet, összekötő szem Riedl impresszionista tudományossága és Ignotus kritikai irányzata között; többnyire, persze, ez utóbbinak művészi és gondolati értékei, ereje és dinamikája nélkül; főképp pedig irodalom-közéleti, irodalompolitikai céltudatossága és határozottsága, stratégiai érzékenysége s progresszív távlatossága nélkül.

Jómódú, zsidó polgárcsaládból született 1869-ben; tanári oklevelet szerzett és kezdetben tudósnak készült. Eleitől inkább a friss nyugati irányzatokra igyekezett figyelni, mint a hazai nemzetieskedőkre. A Scherer-iskola mód-{1007.}szerével készített összehasonlító irodalomtörténeti s motívumtörténeti dolgozatokat tett közzé előbb. Majd a németektől a franciákhoz váltott át; de nem Taine, Renan vagy Brunetiére irányzatához, hanem Lemaître-éhez. A történeti szempontot és értékelést éppoly programszerűen vetette el, mint ahogyan bármely határozott esztétikai rendszer mércéinek alkalmazását is. A lélektani s a környezet-tanulmányozó elemzés szerinte éppoly kevéssé vezet célhoz, mint a műfaji, stilisztikai. Taine éppoly kevéssé, mint Brunetiére. A kritikusnak át kell élnie a művet; s mint ahogy a költő az életről fejezi ki a maga élményét, úgy kell a kritikusnak is kifejeznie a műről a magáét. Vagyis: felfogása szerint a kritika mindenekelőtt művészet, a beleélés és a fölidézés művészete. Valóban, nem is egyebek az ő irodalmi tanulmányai, mint lírai hangnemben írt vallomások, eszmélkedések egy-egy könyvről, egy-egy íróról. Ha egy mű hangulatánál többet kíván megragadni, ha egy mű gondolati tartalmát is be akarja mutatni, s eszmei értékét is meg akarja mérni: alkalomszerűen, a legkülönfélébb íróktól és gondolkodóktól, a legellentétesebb irányzatok képviselőitől idéz tételeket és meghatározásokat. Irodalmi és művelődési reminiszcenciák sokaságából font háló segítségével igyekszik befogni és felszínre hozni az író gondolatkincsét. Le Dantectől Szent Ágostonig, Goethétől Ferreróig, Schillertől Whitmannig mindenki előkerülhet egyetlen tanulmányában. Többnyire, természetesen, eredeti jelentésükből kivetkőztetve, csupán metaforikus vagy éppencsak díszítő szerepet töltenek be munkáiban ezek a "tételek", idézetek. Az ellentmondást nem kerüli, sőt tudatosan vállalja, s – alighanem Nietzsche nyomán – a tehetség szükségszerű jelének, járulékának tartja.

Gondolati s érzelmi világában mégis meg lehet jelölni egy-két olyan pontot, amelyek azt mutatják, hogy gondolati élményei ellentmondanak érzelmi, életérzéssé sűrűsödő élményeinek. Az előbbiek az utóbbiakhoz képest egy korábbi, nyugati polgári fázis bélyegét viselik magukon. Hugo kései liberalizmusával, retorikus radikalizmusával és demokratizmusával tart rokonságot az előbbiekben – Jacobsen (akiről írt is) olvatag melankóliájával, hangulatkultuszával a másodikban. A szegények s az elesettek mellett kiálló írókról pátosszal és rokonszenvvel szólt, a munkásirodalomról és a munkásmozgalomról viszont fitymálva, kicsinylően. "Altruizmus" volt az egyik legkedveltebb szava, s társadalomszemléletét csakugyan egyfajta jóindulatú, humánus, de alapjában meddő polgári önzetlenség jellemezte. S a liberalizmus eszméivel és szólamaival, részint Hugótól, de még inkább a hazai szabadelvűektől, együtt örökölte a nacionalizmust is; "az igaz magyar szív" Thaly- és Ábrányi-szerű gyakori, patetikus emlegetése még nagyobb tarkaságot kölcsönzött eszméinek és modorának.

Érthető, hogy ítéletei nagyon is alanyiak, gyakran bizonytalanok, sőt szeszélyesek. Ha a magáéval rokon egyéniségről írt, nemegyszer kitűnően jellemzett, boncolt és mutatott be műveket és szerzőket. Értékelése, rangsorolása azonban ilyenkor is csupa aránytalanság. Peteleiről például olyan magasztalással szólt, ami csak a legnagyobbakat illeti meg. Komjáthyt viszont, akinek világára semmi sem rezonált lelkében, szimplán értelmetlennek, érthetetlennek és őrültnek tartotta, holott még Jakab Ödön "melancholiájára" is meleg, méltató szavakat talált. Míg Ábrányit nagy elismeréssel emlegette, Reviczky nem egészen nyerte meg tetszését; Baudelaire-t és francia rokonait {1008.} pedig Heine-utódoknak vélte s költészetüket "fintor-poézis"-ként emlegette.

Novellákat, karcolatokat is írt, s ezeknek harmadik kötetét a jellemző Hangulatok címmel adta közre (1898). Nem sok önállóság van bennük; a nyugati és hazai cselekmény és esemény nélküli hangulatrajzok utánzásai és utánérzései; sápadt, lírizáló kísérletek, inkább a lélek belső hullámzásainak kifejezésére, semmint ábrázolására.

Mihelyt a Nyugat megindulásával a kritikai frontok s az ízlésirányok határozottabban kerültek szembe egymással, az ő felemás ízlése és magatartása talaját vesztette. Lassan el is hagyta az irodalomkritika területét és a képzőművészeti irodaloméra lépett át. Sokat utazott, kitűnő műértővé képezte magát; ízlése letisztult, megállapodott, valahol a kései akadémiai realizmus és a korai, kezdő impresszionizmus határmezsgyéjén, a fontainebleau-iak körül. A két háború közti időben az Ernst Múzeum igazgatójaként sok jó szolgálatot tett a magyar művészeti életnek. Munkásságának legértékesebb részét itt, a képzőművészet területén alkotta. Zichy, s főként Munkácsy, de leginkább Paál László méltó helyének elismertetéséért és fenntartásáért folytatott fáradhatatlan küzdelmet, de Szinyei Merse Pálról írott kis monográfiája is figyelemre méltó; 1950-ben halt meg.