100. KATONA LAJOS (1862–1910)

FEJEZETEK

Annak a nyolcvanas években fellépő polgári tudósnemzedéknek, mely munkásságát már az önálló szervezetté nőtt és érett, de azért javarészt még szakosítatlan, egytömbű magyar tudományosság keretében kezdte kifejteni, egyik legkiválóbb tagja Katona Lajos volt. Az ő nyugati, főképp a német filológia módszereire támaszkodó tevékenysége éppen ahhoz járult hozzá rendkívül hathatósan, két tudományág területén is, hogy tudományosságunk most immár elodázhatatlanul szükséges, korszerű differenciálódása mielőbb megtörténjék: a néprajz s az irodalomtörténetírás, mégpedig az összehasonlító irodalomtörténetírás területén.

S e differenciáló, e szaktudományt kialakító, meghonosító tevékenysége folyamán azt a nemesi-polgári nemzet-fogalom köré épült, azt a nemesi-polgári nemzeti ideálok és célok jegyében fogant eszmekincset, értékrendszert, melyet a reformkor alakított ki s az önkényuralom korszakának nemzedéke öntött – a maga szükségleteinek megfelelően – végleges formába, igyekezett korszerűen polgárivá áthangolni, átformálni. Sőt, némely tekintetben, a liberális polgári szellemiségnél tovább is lépett, s a művelődéstörténet adta lehetőségektől a szociológia által nyújtottak irányába is tájékozódott, tapogatózott már.

Annak a romantikus-népies eszmevilágnak, népre tekintő történet- és művészetszemléletnek, melynek, Közép- és Kelet-Európát illetően, leghatékonyabb megfogalmazása Herder életműve volt: Katona épp azokat a lehetőségeit törekedett továbbfejleszteni, melyek e romantikus történet-, művészet-{1014.}és népszemlélet meghaladásához, a benne rejlő misztikus-irracionális elemek kiküszöböléséhez segítettek. S tette ezt ő is, mint ez eszmevilágot – konzervatív vagy újító módon – átformáló kortársainak nagyrésze, mindenekelőtt a természettudományos pozitivizmus és a művelődéstörténeti iskola eszközeinek segítségével.

Így munkássága, szellemét, tendenciáit illetően, mintegy ellenpárjául tekinthető Beöthyének, s közeli rokonául, testvéréül Riedlének. Szorosabban vett szakjellegét tekintve pedig Heinrich Gusztáv és Riedl műve között helyezkedik el az övé; mégpedig úgy, hogy mindkettőjük tevékenységének erényeit magában foglalja: a szigorúan egzakt módszert, a modern polgári pozitivista filológiáét egyrészről, a történeti, esztétikai értelmező szándékot, a polgárias eszmei irányzódást másrészről. S a megformálás, a stílus tekintetében is ugyanígy kettőjük között áll: fogalmazása, előadása pontos, mint Heinrich, anélkül, hogy túlságosan is szárazzá, szürkévé, személytelenné válna; s élénk, színes, személyes tónusú, anélkül, hogy impresszionisztikussá, ötletszerűvé, szubjektívvé válna, mint oly gyakran Riedlé.

Munkásságának hatása mégsem mérkőzhetett az övékével, főképpen nem a látható hatás tekintetében. Nem volt az ő hatása sem olyan erőteljes, sem oly hirtelenül agresszív, és nem is teremtett iskolát, mint Heinrich, s nem volt oly széleskörű, a vidéki iskolapadokig, szinte a művelt napi életig kisugárzó sem, mint a Riedlé. Az ő munkásságuk bizonyos kiteljesültséget ért el; mennyiségben mindeniké adhatott volna még többet is, aligha azonban minőségben. Munkásságuk jórészt kitöltötte a tehetségük szabta keretet. Ők a módszer s a részlet emberei voltak. Katona ellenben a szintézisé. S ennek szemszögéből tekintve, műve igazában csak előkészület maradt, egy nagy horizontú életmű előkészítése, széles és sokrétű alapvetése. S nem csupán viszonylag korai halálán múlott ez. Azon is, természetesen, hisz mindössze negyvennyolc esztendőt engedett neki mostoha sorsa. De – bár tevékenységének minden egyes mozzanata ugyanegy cél felé mutatott – rövid útját is újra meg újra megtorpanások, kihagyások, kerülők, újrakezdések, változások szabdalták.

Életrajzírója, Császár Elemér "kapkodónak" mondja alkatát: de aligha csak, mint ő sejti, ennek az alkati vonásnak volt következménye tudósi pályájának szabdaltsága; művelődésünk és tudományosságunk ekkori helyzete is tetemesen közrejátszhatott benne. Katona a Heinrich utáni nemzedék tagja volt. Heinrich már a századvégen lerakta a modern magyar filológia alapját; ám a modern polgári tudományos, irodalomtörténeti gondolat számára, tehát egy modern polgári szintézis számára a feltételek csak a századelőn jöttek létre. Emellett a korszerű filológia bírálatát kiálló ismeretanyag is csak ez időre halmozódott föl annyira, hogy már reálisan lehetett valódi, modern, tudományos érvényű szintézisre gondolni. S végül, az ő anyagi viszonyai is csak ez időre rendeződtek annyira, hogy vállalkozhatott egy nagyarányú összegezés létrehozására. Az időre tehát, midőn napjai már meg voltak számlálva: 1908 szeptemberében nevezték ki a pesti egyetem tanárává, s 1910. augusztus 3-án már koporsóját állták körül tanítványai.

1862-ben született, Vácott. Családja régi iparos família; ácsok, cserepesmesterek az ősei. Korán lett félárva; anyja nevelte ezután, egy nyugalmazott kapitány nagybátyja támogatásával, ki altisztből küzdötte magát föl a tiszti rangra. Iskoláit szülőhelyén s Esztergomban végezte, papi iskolákban. Nemcsak {1015.} a kuruc szellem, az ellenzékiség állt e városoktól távol, hanem a nemesi politizálás, a közéleti pálya vonzása is meglehetősen kicsi volt itt. S ezeknek az iskoláknak az összetétele, s ezzel együtt tanulói közszelleme is polgáribb volt, rendszerint, mint protestáns párjaiké. Mindez együtt hatékonyan közrejátszhatott abban, hogy a mindvégig eminens diáknak, aki kezdettől – mint az ily anya-nevelte, sovány kenyérre fogott, házitanítóskodó félárvák oly gyakran – könyvbuvó, visszahúzódó fiú volt, eszébe sem jutott, hogy a hagyományos magyar úri pályát, a jogászit válassza. Bölcsésznek iratkozott be s eleitől tudós szeretett volna lenni. Az intellektuális munka és élmény öröme, bensősége sarkallta már ifjú éveiben is. Ez lehetett az oka, magyarázata, hogy az első egyetemi évek után a frázisos, harsány, gondolattalan nemesi politikával túlságosan is átitatott pesti légkörből a váci papnevelő ideálissá álmodott munkacsöndje, intellektuális beszélgető közössége vonzotta magához. Szellemétől, vágyaitól előbb azonban a szemináriumot érezte idegennek, majd később az öröklött szemléletet is. Elégedetlensége, elfordulása azonban nem politikai, főképp pedig nem közéleti vonatkozásokban nyilvánult meg, hanem mindig csak gondolatin, érzületin.

Tudósi pályája a szemináriumban vette kezdetét. Mitológiai, mitológiatörténeti tárgy földolgozásához fogott. Vállalkozásának eredménye, a Völund kovács című dolgozata (1884) két tekintetben is fontos s jellemző jövendő pályájára. Elsőorban az összehasonlítás igénye, ösztöne volt a domináns eleme már ennek a dolgozatának is. Másodsorban: tárgyért, főképp pedig módszerbeli útmutatásért s felfogásmódért a néprajz fiatal tudományágának ősforrásához fordult – a romantika nagy, német tudósiskolájához, az összehasonlító nyelvtudományt megteremtő nemzedékhez, a Grimm-testvérek nemzedékéhez, s általuk Herderhez, akit ők is ősüknek, tanítójuknak tiszteltek. Ennek a nemzedéknek és iskolának néprajzi összehasonlító módszere ez időben kétségtelenül avult volt már; az volt Katona dolgozatáé is. De magát az igényt nagyobb, tisztább, sugallóbb inspirátoroktól valóban nem kaphatta volna. Midőn azonban rájött e módszer avultságára – s ez hamarosan bekövetkezett–, a maga egyéni fejlődésében, a kezdetektől elindulva, mintegy végigjárta egész tudományágáét. S ennél kitűnőbb iskolázást tudós valóban alig kaphat. Mert következő dolgozatait már a Benfey-féle irányzat befolyásolta, amely a néprokonság mellett és előtt a földrajzi érintkezésnek, a tárgy-átvétel, a tárgy-vándorlás lehetőségének juttatott döntő szerepet a hasonlóságok okainak kutatásában. Majd túllépett ezen is, s Wundtéval meg az úgynevezett antropológiai iskoláéval rokon szellemben vizsgálta a néprajz problémáit; azaz a rokonság alapját a rokon körülményekben, a hasonló fejlődési fokban, az egyező lélektani helyzetekben kereste.

Fejlődésútjának e fázisa a kilencvenes évek közepére esik; útját addig az említett kitérők, váltások és újrakezdések tarkítják. A pesti egyetemről a grazira került, ahol kitűnő mestereket, majd baráti mentorokat talált a kiváló Schuchardtban és Meyerben, a nyelvészben és az etnográfusban. (Grazi tanulmányait 1877-ben fejezte be.) Közben azonban egy időre a néprajz helyett figyelmét inkább a nyelvészet kötötte le: a francia alapú kreol keveréknyelvekkel foglalkozott. De írt, német és magyar lapokba, irodalmi kritikát, ismertetést is. Schuchardt és barátai a pesti egyetem jövendő romanistájának szánták, de végül csak egy soproni, majd pécsi, utoljára pedig egy pesti középiskolai {1016.} tanári állást tudtak biztosítani neki. Soproni, de főképp pécsi tanárkodása idején újra a néprajz lett fő tevékenységi területe. Ekkor s a kilencvenes évek közepén írta legjobb, nemcsak egy-egy konkrét kérdést megoldó, hanem elvieket is tisztázó dolgozatait (Ethnographia, Ethnologia, Folklore, 1890; Allgemeine Charakteristik der magyarischen Folklore, 1887–89; A magyar népmese irodalma, 1894; Mythologiai irányok és módszerek, 1896. stb.).

Első pesti évei azonban újabb kitérőket hoztak; visszahúzódott a tudományos köröktől s szépirodalmi lapot szerkesztett: az Életet, melyet az irodalomtörténet a Nyugat elődei között tart számon. Mindenekelőtt a skandinávok naturalisztikus, szimbolisztikus, erősen morális kihangzású, erkölcs- és társadalombíráló realizmusa iránti mély rokonszenv jellemezte a folyóiratot. Ibsen volt legfőbb ideálja, s az oroszok iránt is vonzalmat mutatott. Intellektuálisabb hangütésű volt laptársai legtöbbjénél s társadalomszemléletében is progresszívebb. A Spencer-féle liberális szemlélet, a szociális egyensúlyt biztosítani hivatott organicizmus a múlténak számított már benne, s az újabb "társadalomlélektani", "néppszichológiai" meg a szociáldemokráciától inspirált szociologikus irányzatok között ingadozott. Egészében a Pulszky Ágost kezdeményezte s a Pulszkyn messze túlfutott liberális-radikális áramlattal tartott rokonságot. A lap élete rövid volt (1891–92), s Katona szerkesztősége még rövidebb (1891 s 1892 első negyede). Mégis, jelentékeny időszak volt ez pályáján: kora társadalmával, problémáival itt nézett közvetlenül s intellektuális szinten szembe, s ez volt a legtávolabbi pont, hova öröklött szemléletétől valaha is eljutott: a szocialisztikus irányzatokkal való rokonszenvig.

Ez életszakának hatása jól látható a századfordulón – egy tárca- s "újságírói" közjáték után – újraélénkülő tudományos munkásságán is. Ez az újraélénkülő tevékenység azonban elsődlegesen már nem néprajzi volt, hanem irodalomtörténeti. A mese-tárgyak kutatása a középkori irodalomhoz, a középkori legendák közös európai forrásaihoz, kincsestáraihoz: a kódexirodalomhoz vezette. S eddig megszerzett sokrétű ismeretei, tisztázott nézetei most kitűnő tanulmányok sorozatában hozták meg gyümölcseiket (A Gesta Romanorum Sztárai-codexe, 1898; A Gesta Romanorum történetei codexeinkben, 1899; Hrotsuitha Dulcitiusának régi magyar fordítása, 1900; Temesvári Pelbárt példái, 1902; A Virginia-codex Ferenc-legendái, 1903. stb.)

Katona néprajzi munkásságában, mondottuk, mintegy végigkísérte azt az utat, melyet a népies-nemzeti eszme a kezdetektől, Herder korszakától, az esztétikai, az irodalmi, a tudományos eszmélkedés történetében megtett. Elvi kérdéseket tisztázó irodalomtörténeti dolgozataiban is e kezdetektől indult el. Herder neve szinte minden ilyen dolgozatában előfordul, s az ilyen mondatoknak: "ismét Herdernek elévülhetetlen érdeméből" – se szeri, se száma. Az Élet korszakában magáévá tett társadalmi és történeti szemlélet világánál aztán jól látta, mint fejlődött ez az eszme, miféle funkciókat töltött be idők változtával, s mint lett egy-egy meghaladott fázisa vagy eltorzult változata a valódi történeti kutatás, a valódi esztétikai értékelés gátjává.

E történeti-kritikai magatartás két fontos következménnyel járt Katona s a kortárs-tudósok működését, felfogását illetően. Az egyik ez: Katona igyekezett "a népszellem", a "Volksgeist", "a nemzeti lélek" fogalmának romantikus-misztikus burkolatát lehántani s megszabadítani attól "a csodahittől", amelynek értelmében a népszellem magát a népköltészetben, a népi alkotások {1017.} ban titokzatos ösztönösséggel, mintegy az egyéni tudat kikapcsolásával nyilvánítja. "Az e szellem képességeiről táplált ilyen csodahit mellett – írta – a népet kellett a legnagyobb, sőt az egyetlen igazi költőnek, az istenséggel majdnem egyenlő, azt legalább is megközelítő alkotó tehetségnek és erőnek, a legnagyobb, sőt az egyetlen művésznek tartani. Hozzá képest minden idők egyes költői és másfajta művészei – ha nem is éppen kontárok – legföljebb csak szerencsés utánzók és ennek az egyetlen igazi teremtő erőnek a tolmácsai vagy töredékei. Minden idők és népek nagy költői e tanítás értelmében csak azért és annyiban voltak nagyok, csak abban és az által alkottak nagyot és maradandót, örökbecsűt, mivel és amennyiben a nép leikéhez sikerült férkőzniök, e lelket mintegy a magukévá tudták tenni, illetőleg az ő lelkük is ebből sarjadt vagy táplálkozott, mint növény a maga termő talajából. E felfogás értelmében a világ legnagyobb költői csak a maguk népének s e nép szellemének legjellemzőbb kifejezői voltak mindabban, ami értékeset alkottak." Fontos inspiráló szerepet töltött be e felfogás a 19. század első felében, a másodikban azonban a kutatást béklyóba verte, fejtegeti, majd így folytatja: "... arra az álláspontra kell ma már a művészi és így a költői alkotó és alakító lelki erők tekintetében helyezkednünk, hogy lényeges különbség ez erők működésében a nép- vagy a műköltés terén nincsen. A népköltés termékei is egy-egy emberi elme kohójában születnek; csak abban térnek el nagyon jellemzőn a műköltés szülötteitől, hogy ennél rendesen meg tudjuk a születés helyi és időbeli s egyéb körülményeit állapítani, míg a népköltés gyümölcseit illetőleg ezek iránt sokszor a legnagyobb bizonytalanságban maradunk, s kivált a szerzőt csak a legkivételesebb esetekben ismerjük; mert hiszen ha ismernők, akkor bátran a műköltés rovatába is könyvelhetnők a szülöttét" (A népköltés a néplélektan tárgykörében, 1910).

A másik következmény, különbség ezzel egy tőről fakadt. Nemcsak a művészi tudatosság, a művészi intellektus esztétikai s fejlődéstörténeti rangját védte meg, nemcsak a béklyóvá tett normától igyekezett tárgyát megszabadítani, hanem mellőzhetetlen követelménnyé tette a művek keletkezési körülményeinek sokoldalú vizsgálatát; az egyes rokonművek, az egyes kölcsönzések, az egyes nemzeti változatok különbségeit nem a "nemzeti lélekből", a "népszellemből", hanem keletkezési körülményeik különbségeiből magyarázta. A keletkezési körülmények boncolása, természetesen, nem mai értelmű társadalomtörténeti vizsgálódáson nyugodott felfogásában, hanem a korszak polgári természettudományos, biologikus színezetű társadalomtudományán. "A társadalmi élet erőműtaná"-ról, a "társadalom biológiájá"-ról, "oknyomozó és genetikus élettaná"-ról szólni kedvenc fordulata volt. Úgy vélte, a romantikusok – akik közé az általa Herder-tanítványnak tartott Hegelt is számította – egy sor, a modern történetírás alapját lefektető igazságot ismertek föl. A romantikát bizonyos értelemben fordulópontnak fogta föl az európai ember önszemléletében és történelemszemléletében; a romantikusoknak hálára van kötelezve a tudomány, de tudnia kell, hogy igazságaik súlyos tévedésekkel, ábrándokkal, fantazmagóriákkal vegyültek; igazságaik felismerését gyakran csupán intuiciójuknak, spekulációiknak, géniuszuknak köszönhették. A maga korának feladatát abban látta, hogy az, a természettudományosan egzakt módszer segítségével, végre rostára vesse ezeket az örökölt igazságokat, s csak azokat tartsa meg, kutassa s fejlessze tovább, melyek a törvény {1018.} természettudományos szigorúságú, egyetemes ismérveinek megfelelnek. Mindazonáltal, a természettudományos módszer e hitvalló tisztelete ellenére, a művelődéstörténeti s a társadalmi elem maradt felfogásának mindenkori vezérlőelve: megkeresni s felmutatni a hasonló jelenségek mögött a hasonló társadalom- és művelődéstörténeti indokokat, felmutatni "a társaságban élő ember lelki működésének törvényszerűségét".

Ez volt az ő komparatista tevékenységének alapja és motorja, s ez pozitivizmusának is; ez különböztette meg az ő viszonyát a pozitivizmushoz Beöthyétől. Beöthy a természettudományos pozitivizmus nézeteiből, tételeiből mindenekelőtt a Taine-féle "faculté maîtresse" elvét tette magáévá, igazolni akarván ezzel a modern érvvel is a jogtörténeti iskola által kidolgozott romantikus tant "a nemzeti lélek", "a néplélek" öntörvényű, különtörvényű, autochton lényegéről és fejlődéséről – Katona viszont a körülmény-vizsgálat egzaktságának követelményét s a törvények egyetemes érvényét valló tételeket, nézeteket.

Beöthy is gyakran hivatkozott Herderre; ősének tartotta ő is s modernizálta tanait. Csakhogy, tudjuk, Herder eszmevilága, romantikus vonásainál, töredékes előadásmódjánál, folyvást irányt, tárgyat és modort váltó gondolatfűzésénél, kifejtetlen maradt gondolatcsíráinál fogva sokféle értelmezésre, sokféle irányzathoz való társításra kínál ösztönzést. Hozzánk például kezdettől a jogtörténeti iskola eszméivel színezve áramlott be. A közelmúltban pedig még a német fasizmus is a maga eszméinek előlegezését óhajtotta benne látni. Jelképesnek is vehetjük, hogy Katona két legfontosabb elvi tanulmányában Montesquieu-ével, Montaigne-ével, Leibnizével kapcsolta össze nevét, Beöthy viszont elméleti alapvetésében Mme Staël-éval s a jogtörténeti iskolával. Katona előtt "a népek dalaira", a "népek hangjaira", a nemzetiben az egyetemesre figyelő Herder állt, Beöthy előtt a nemzetit, a nemzeti fejlődést önmagába záró, önmaga értelmévé, céljává emelő Herder. Beöthy, akarva-akaratlan, elválasztotta, Katona tudatosan összekapcsolta a nemzeti s egyetemes emberi érdeket és történelmet. A tudós feladatát éppen a nemzeti s az egyetemes fejlődés-törvények azonosságainak s különbségeinek kimunkálásában látta; "mert aki a népi és nemzeti sajátságok megőrzését, megbecsülését és ápolását e sajátságok fejlődésének megértése alapján sürgeti, az egyben az egész emberiség oly irányú haladását munkálja, amely annak természetével és így rendeltetésével is a legjobban megegyezik" – írta (A népköltés a néplélektan tárgykörében). S erre, az egyetemes törvény kutatására, a nemzeti s az egyetemes állandó összetevésére tanította hallgatóit is. Beöthy pompás retorikájú, szépszavú orációkban lelkesítette hallgatóit a nemzeti irodalom szeretetére; Katona viszont mintegy laboratóriumi gyakorlatra fogta őket, ahol együtt kellett gondolkodniok, kombinálniok, következtetniök az előadóval.

Katona hatása, mondottuk, nem volt oly széleskörű, mint Riedlé s oly erőteljes sem, mint Heinriché. De mélyebben járó, szervesebb s lényegibb volt azokénál. Horváth János életművének a középkort illető fele módszer, szellem, felfogás tekintetében kevés hazai előd munkásságának köszönhetett több ösztönzést, ihletést, mint az övének. Katona azt a munkásságot folytatta, Horváth Cyrillel karöltve, melynek Szilády Áron volt egy emberöltővel korábban s egy emberöltőn keresztül európai szintű munkása. Csakhogy, míg Horváth Cyrill megmaradt, mint Szilády, a filológiánál, a föltárásnál, addig Katona {1019.} magáévá téve Heinrichnek s Heinrich külföldi mestereinek módszerét: az értelmezés, a majdani szintézis igényével fogott mindig munkához. Horváth János többet váltott valóra ez igényből; de eszmeileg, nem egy ponton, visszalépett Katonához képest. Katona a történelmet, a nemzetit, a nemzeti fejlődést illetően Herder szellemét tette magáévá, Horváth János viszont gyakran mintha e tan betűjénél maradt volna meg.