Az útkeresők

A népszínmű továbbfejlesztésére, Gyulai Pál találó megállapítása szerint, az ötvenes, hatvanas években két út látszott járhatónak. Az egyik: a francia vaudeville-ok eredményeit felhasználva, a népszínmű formai elemeit megtartva, kialakítani a magyar operettet. A másik út: a népszínmű eredeti irányát, tartalmi mondanivalóját megtartva, megmerevedett formai elemeit elvetve, megteremteni a magyar népdrámát (A lelenc, 1863.)

Szigligeti mind a két lehetőséggel élni kíván. A pünkösdi királynéban (1855), a Dalos Pistában (1856) és A bajuszban (1868) a magyar népies operett előzményeit teremti meg. A pünkösdi királyné nemcsak Doppler Károly hangulatos zenéjének, a sokat szereplő balettkarnak, a mozgalmas, jó tablóhatást biztosító álarcosbálnak köszönhette sikerét, hanem a fordulatos mesének is, amely nem nélkülöz némi irányzatosságot sem: a félművelt nemesi családok nagyzását mutatja be. Clementina kisasszony alakjában pedig a későbbi operettek komikus vénkisasszonyának első képviselőjére ismerhetünk. Az operett műfaji sajátságai már csaknem egyoldalúan érvényesülnek a Dalos Pistában. A címszereplő valódi operettbonviván, kedves, léha fiú: illik neki a csizma, és illik a frakk is. A Dalos Pista az operettek mesés világába vezeti {193.} a nézőt, a később annyira szabványossá, kötelezővé vált stílusdisszonanciával: a valószerűtlen történetet realitásra törekvő jelenetekben adja elő. Dalos Pistát mint falusi szegénylegényt ismerjük meg, majd mint operaénekest és pesti arszlánt látjuk viszont, végül ugyanő – a hasonló felemelkedés lehetőségének ábrándját ébresztve a nézőben is – mint gazdag földbirtokos ér el pályafutása tetőző pontjára.

Az ilyen próbálkozásoknál sokkal fontosabb az a kísérlet, amelyet a magyar népdráma megteremtésére tesz Szigligeti 1863-ban bemutatott drámájával, A lelenccel. Ennek témája éles, társadalmi jellegű konfliktus ábrázolására ád alkalmat. Egy úrifiú, Szintei Jenő szegény diáknak hazudja magát, házasságot ígér: elcsábítja Julcsát, egy elszegényedett falusi tanító Pesten szolgáló leányát, majd lelkiismeretfurdalás nélkül elhagyja, és feleségül veszi Julcsa házikisasszonyát, Matildot.

Komoly szinezete miatt a történet nem alkalmas melodrámai megoldásra, a víg és a komoly elem vegyítésére: a konfliktus a tragikus kifejlet lehetőségét hordozza magában. Újfajta formai megoldásra van szükség, hogy a drámairodalmunkban úttörő témát megfelelően kibontakoztassa. S ez az új forma: a népdráma. A népdráma tartalmi és formai elemeit Szigligeti készen találta a legújabb francia és német polgári drámában, mely a romantika túlzásait levetkőzve, a társadalmi problémák realista ábrázolására törekedett. Csakhogy Szigligeti a francia népdrámát nem nagyon ismerhette, mert ez erőteljes társadalombírálata, szocialista agitációja miatt nálunk nem kerülhetett színre. A legújabb polgári drámákat viszont ő rendezte, s id. Dumas Lelkiismeret, Séjour Kártyavetönő, ifj. Dumas A kaméliás hölgy, Sardou A Benoîton család című darabjain tanulmányozhatta is a polgári dráma fogásait. Tanulmányozhatta továbbá azt is, hogy az éles, társadalmi összeütközést ígérő konfliktust hogyan lehet kikerülni, a drámai jellemek fejlődéséből szükségszerűen következő tragikus kifejletet pedig hogyan lehet megbocsájtó szentimentalizmusba olvasztani.

Mint már Gyulai megfigyelte (említett bírálatában), A lelenc expozíciója kitűnő, s a jellemek fejlesztése, a cselekmény bonyolítása dramaturgiai és lélektani valószerűséggel halad egészen a negyedik felvonásig. A kifejlet azonban a cselekmény logikájával éles ellentétben van. Amikor a drámai igazságszolgáltatás a bűnöst elérhetné, az író Julcsa és Jenő tragédiát ígérő nagyjelenetét a polgári dráma szentimentális, kibékítő megoldásával oldja fel. Mindenesetre, témaválasztásával, a konfliktus felvázolásával, néhány élethű, a társadalmi erkölcsöt megtestesítő típus megrajzolásával (Szentesi Nagy Péter, Szintei Jenő) már a népdráma terén tesz próbát Szigligeti.

Hogy a víg és a komoly elem hagyományos vegyítése, a melodrámai megoldás, tehát a voltaképpeni népszínmű, a kiegyezés után már nem alkalmas komoly társadalmi mondanivaló kifejezésére, azt bizonyítja Szigligeti egyik kései színműve A strike is (1871). Bár a téma alkalmas a népdráma művészi továbbfejlesztésére, mégis, benne Szigligeti visszatér a népszínmű formai konvencióihoz. Olyannyira, hogy a virágában levő Blaháné kedvéért szerepeltet A strike-ban egy daloskedvű korcsmárosnét, akinek semminemű drámai funkciója nincs, egyedüli feladata a sikert biztosító nótázás. A dráma expozícióját a népszínműre valló elrendezés gyengíti, a sok dalolás pedig vontatottá teszi a cselekményt, s a konfliktust nem szerencsésen motiválja. Így {194.} lesz a realista dráma lehetőségeit ígérő népdrámai koncepcióból szentimentális népszínmű.

A népdráma lehetőségei csillannak még fel Csepreghy Ferenc Sárga csikójában (1877) és A piros bugyellárisban is (1878), de a műfaj kötelező stilizáltsága megfosztja e műveket a lehetőség valóra váltásától. A realisztikus környezetrajz, a drámai összeütközésekre alkalmat kínáló, jól választott téma Csepreghy tolla alatt is eszményített, álromantikus történetté sekélyesül.