Pillangó

Legkedvesebb könyvének tartotta Móricz Zsigmond. Élete különösen nehéz fordulóján írta, 1924-ben, meggyötörten és hinni akarón. A Tündérkert álma, melyet a forradalmak idején oly közelesen megvalósulónak érzett, messze szakadt, személyes élete is szirteken tördelődött. Régi párja, a műveiben oly sokszor megírt feleség, a halállal egyezkedett: öngyilkossági kísérleteket követett el, végül sikeresen. Móriczban meg egy új szenvedély lobbant. Élete "zordon biztonságából" kiesett, negyvenötéves s úgy érzi, még nem élt. Mely isten pótolhatja a be nem érkezett örömöket? Miben lehetne megfogódzni? Világok omolhatnak, vélte, a szerelem erőt adhat a különben kibírhatatlan elviseléséhez és az újrakezdéshez. Mert újra szerette volna kezdeni egész életét, "a legelső lapra lépni vissza, a Hét krajcár könnycseppje alá".

{182.} Ez az újrakezdő vágy és a meghajszolt keménység töredelme szülte a Pillangót. Fájdalmas tapasztalatokkal s mégis Bolond Istók-i hittel – míg az ember boldog nem volt, nem halhat meg – álmodja végig Móricz Zsigmond egy szerelem ébredését és minden akadályon való győzedelmét.

Napszámos szegények nyelik a cséplőgép porát valahol az Alföldön, napi tizenhat órán keresztül. Darabos Jóska és Hitves Zsuzsika itt szeretik meg egymást. Kivirágzik körülöttük a puszta, megfényesedik még a cséplőgép porfellege is. Aztán hazakerülnek Debrecenbe. Tanácsok, jóslások, szülők, ismerősök – szinte minden és mindenki – ellenzi összekerülésüket; – a legényt már a gazdag nővel megkötött házasságból rántja vissza a szerelem, szinte a nászágyról. Régi mese ez az igaz szerelemről – naturalista és idealista változatban is sokszor megírták; Móricz Zsigmond a naturalista és idealista sablonokat elkerülve egyik legszebb regényét alkotta belőle. A Pillangó lírája a legkényesebb ponton teljesedik ki, mikor Jóska leugrik a menyasszony mellől és ölébe kapja kedves Zsuzsikáját: "És szaladt, szaladt, mint boldog kísértet a boldog teherrel, ki a világból, ki a világból és mintha szárnya nőtt volna, repült, repült. És muzsika szólt felettük, a hulló hó édes muzsikája, angyalok röpködtek s tündérek csipogtak a lelkük fölött ..." Így teljesedik édes-meghatóvá a Pillangó lírája. Ebben a haláltól sem félő szerelemben nőtt a tegnapi kislány emberré, akinek már élet fonódott az életébe és Jóska "panduská"-ból vagy-vagyokban gondolkodó férfivá. Az olvasó nem is gondol lázadásuk reménytelenségére, – másnap már megfakítja szerelmüket a nyomorúság – csak jellemük szépségére. Arra, hogy szembeszálltak a társadalom ostoba kényszerével.

Idill – írta Móricz Zsigmond a könyv címe alá műfaji meghatározásként. Az is: a boldogság láza vonja idilli fénybe a történetet, ez szépíti meg a tájat, még a keserű lapulevelet is. De nem szokványos idill. A szerelem "boldog és vak káprázata" mögött ott villognak a valóság kegyetlen kései, hogy szétvagdossák "a vér és az érzés szivárványló fátyolát". Szerelmük szépségének és tisztaságának fényében még élesebben látszik a társadalom kietlensége: szegénység körös-körül és kiszolgáltatottság, a hozomány egy malac és tyúktollal tömött menyasszonyi párna. Ez már nem idill, nagyon is szigorú társadalombírálat. Csak éppen nyerseség nélkül illeszti be Móricz Zsigmond művészi koncepciójába. A Pillangónak ez is hatalmas újdonsága. Alig van Móricz-írás, amely ilyen egységes, kerek kompozíciójú lenne, egyes motívumai szinte zenei módon térnek vissza – így a pillangófogás –, biztosítva a mű szerkezeti és hangulati egységét is. A nyelv muzsikássá válik, olykor már-már érdesebb szavakkal kell visszafogni Móricz Zsigmondnak a szárnyaló dallamokat és a túlcsorduló lírát. Ez a mű egyszerű emberek darabos nyelvén beszél a szegények shakespeare-i szenvedélyű szerelméről, "a villámló és fátyolosan lágy" érzelmekről, a paraszti szavak goromba fordulatai közt. Ellentétet mégsem érzünk, illetve ezen az "ellentéten" keresztül a szépségek és szegénység csendül össze, s az alapeszme lesz még világosabbá: a szépség és szerelem nem halhat meg. A szegénység, noha eltiporták forradalmát, a jövendőre őrzi értékeit. Így kapcsolódik össze a Pillangóban a személyes vágy és a szegénység életrevalóságáról a vallomás. Nem nagy problémákkal birkózó mű, vagy legalábbis nem A fáklya és a Sárarany módján az, de a harcra készség vallomása. És új dallamokat pendítő nyitány; a Boldog embert {183.} a Rózsa Sándort és az Árvácskát ígéri, a népélet ábrázolásának új lehetőségeit.