Dzsentri- regények

A Légy jó mindhalálig személyes vallomás volt, a Tündérkert az útkeresés regénye, a kor kritikája bennük csak áttételesen volt lehetséges. Móricz kritikai realizmusa leplezetlenül a dzsentrivel foglalkozó regényeiben teljesedett ki. Első írói korszakában, a Kerek Ferkóban s a Nem élhetek muzsikaszó nélkülben még elnézőn, sőt tisztelettel ábrázolta világukat, szinte több színt sejtve benne, mint a dzsentriből jött írók. A forradalom után kritikája egyre könyörtelenebbé válik, s ítélete megfellebbezhetetlenné. A századforduló irodalma a dzsentri sorsában a régi nemesi osztály pusztulását, a polgárosodás torz folyamatát ábrázolhatta. A két világháború között a dzsentri tematika, a továbbélő feudalizmusnak, az ellenforradalmi rendszernek a leleplezésére is lehetőséget adott. Móricz Zsigmond erre érzett rá, ezért is foglalkozott a forradalmak után regények sorában a dzsentrivel (Kivilágos kivirradtig, 1924; Úri muri, 1927; Forró mezők, 1929; Rokonok, 1930).

Dzsentri témájú regényei közül talán a Kivilágos kivirradtig a legtökéletesebb. 1924-ben írta, az ellenforradalom "stabilizálódásának" idején, mikor úgy látszott, felragyog a dzsentri napja. Hivatalokat, méltóságokat kreáltak a korábbinál is nagyobb mértékben számukra, díszelegtek a díszmagyarban. Biztosnak érezték jövőjüket.

Móricz mást mond: világuk nem stabilizált. A haláltáncot járják.

Egy István-estén játszódik a Kivilágos kivirradtig. Nagy murira készülnek a jószágigazgató házában: hatszáz holdas mintagazda jön lánykérőbe, s itt lesz az ifjú gróf is. Ez az este koronája lesz az egész életüknek: biztosítva az utazások, a nagy evések, a semmittevés ... Igy gondolják a ház lakói. De még el sem kezdődik a vacsora, megérkezik a legrosszabb hír: nem jön a fiatal gróf. Birtokát bérbe adta egy bécsi borkereskedőnek, a jószágigazgatónak új esztendőre át kell adnia másnak a helyét.

Elmarad a házasság, jön az árverezés, egymás után jönnek a legrosszabb hírek. Mikor a hírhozó ispán "az ajtót kinyitotta, a tornácról becsapott a szél s havat hozott be, ami egész asztalig repült. Mintha befútta volna a múltat, a jókedvet, a boldogságot, ami olyan állandónak látszott, pedig csak egy álom az egész". A jelenlévők megrendülése azonban csak egy perc: "Dehogy is halunk meg vacsora előtt – mondja az egyik úr." Egy sóhajtással száműzik a bánatot, eszik a húsokat és isszák a borokat, anekdotáznak; kedvük magasra csavarodik, koccintgatnak, nótáznak, szól a muzsika, járják a táncot; szinte fölrepülnek a hetedik menyországig – pedig siralomházban ülnek, a végzet szárnya suhog a fejük felett. Az öregebbek még csak gondolkoznak, tisztább pillanataikban érezve, hogy "rögtön jön a fizető pincér a számlával" – de a fiatalokban már csak a kártyások szenvedélye él. Őrülten dobogtatják a padlót vesztüket érezve s kiabálják a "pájesz"-t. Az apák legértelmesebbje félve fogalmazza: "Eljön az idő, hogy megrendül a föld, de akkor a gyerekeink nem fognak habozni a legveszekedettebb dologtól sem, hogy megmentsék a pozíciójukat!" Az apák még liberálisak, a fiak már a fehérterror különítményesei. Róluk nincs jó szava Móricznak.

{189.} Az öregebbekre rokonszenvvel tekint, de őket is a múlt árnyainak tudja, s liberalizmusukat oly elégtelennek, patriarkális népszeretetüket oly semmitérőnek. Érdemtelenek ők is a jövőre, nem tudnak mást, csak emlékeiket füröszteni a mámorba.

A Kivilágos kivirradtig művészileg talán a legharmonikusabb Móricz-regény. Mikor írta – első házassága széthullása idején –, feldúlt volt, műve mégis klasszikus nyugalmú. Az író kívül marad a történeten, szemlélő nyugalomban, kritikáját a társaságba véletlenül került diák szájába adja. Regényeit gyakran szétfeszíti az írói bőség és indulat, itt minden szó a helyén van; anekdoták, tréfák, nóták láncán emelkedik a hangulat a legutolsó jelenet boszorkányszombatjáig, s a derűs külső alatt ott tátonganak a roppant szakadékok. Az Úri muriban megismétlődik ez a kép, s tűz emészti el majd a murizó urak tanyáját.

Az Úri murit nem a dzsentri "eltemetésének" a szándékával írta. Arra akar figyelmeztetni, hogy a "magyarság legmagasabb társadalmi rétege" elpusztul, ha nem talál vissza a céltudatos, építő munkához. Szakhmáry Zoltánban ő hőst akart rajzolni, prófétát, aki visszavezeti a dzsentrit a kívánatos munkához. Nem lett belőle célját elérő hős, elbukott. Móricz művészi ereje, realizmusa győzedelmeskedett az előzetes elképzelésen.

Szakhmáry Zoltán egyetlen dzsentri messzi vidéken, aki eszmélkedik. Kuruc generálisok ivadéka, benne a vágy, hogy felemelje "az új idők zászlaját". Háromszáz holdas birtokából mintagazdaságot akar teremteni, tudományosan gazdálkodik és virágkertészetről álmodik. Személyes életében is hadat üzen a parlagi életformának. Birtokostársai könnyen élik a szerelmet, kazal tövében, boglyák alatt; ő kinn a tanyáján, a szik közepén, parkot varázsol szíve szerelmének, Rozikának, a tündéri summás-leánynak. De azért ő is olyan bizonytalan dolgaiban: vannak homályos elképzelései, hogy valamit meg kell tenni, – de az is mindig benne él, hogy úgy sem lehet tenni semmit. Nem is visz végig soha semmit. Ő is lefelé szállingózó levél, mint a többi vívódó Móricz-hős. Útja sem vezet máshová: vágyai bukásával az öngyilkossághoz. Az egyetlen, aki hivatást érzett osztályából, hogy a jövő elé menjen, s mindjárt az indulásnál érzi, hogy "letört, kihullott az élet rostáján. Mint fonnyadt szem, kihullt az ocsuval".

A szélsőséges egyénítés a mű realizmusát teljesíti ki: Szakhmáry bukása kikerülhetetlen, őt is átjárta a méreg. Móricz Zsigmond egyet tehet vele mégis: szépen szakítja ki az életből. Mikor Szakhmáry Zoltán felismeri osztálya és személyes élete csődjét – Rozikája megszökött a könyvügynökkel –, a murizó urak közül átlép a ballada világába: gyermekkora édes ízeire emlékezve felgyújtja tanyáját, s egy "keringő szédületében" szíven lövi magát.

Ezzel a képpel zárul az Úri muri.

Az Úri muriban a dzsentrin keresztül szinte teljes képét adja Móricz Zsigmond a félfeudalizmusba rekedt magyar társadalom életének. Méghozzá olyan szerkesztési elgondolás és ábrázolási eszközök segítségével, amelyeket a kritikai realizmus inkább kerülni szokott. Egy idegen könyvügynököt hoz az unatkozó urak közé, egy valahai földbirtokost, őt vezetik a helybeli urak végig a városon, a vendéglőből tanyára, a tanyáról kaszinóba, a kaszinóból a kúriába, majd ismét másik tanyára. Mindenütt beszéd, anekdoták, tréfák, húsok és borok, egyre bővebben és egyre veszedelmesebben, a napok egybe-{190.}folynak egyetlen, négynapos dáridóba. Szinte mindenről anekdotán keresztül értesülünk, anekdotikus a forma, a keret, anekdotikus az ábrázolt világ tartalma is egy kicsit: az urak az anekdotákat ültetik át az életbe, – ez a szellemi tevékenységük. Anekdotákban mutatják meg önmagukat, s az anekdotákkal átszőtt történetekben mutatkozik meg a kor: üszög, marhavész, vasútépítés, csalás, parlagiság – az egész félfeudális világ.

Az anekdotizmus Móricz Zsigmond kezén itt teljes értékű jellemzéssé és az objektivitás, illetve az ironizálás eszközévé válik, ellensúlyozza illúzióit és megóvja a hősökkel való – olykor kísértő – lírai azonosulástól. Alig-alig ismerünk Móricz-művet, melyben ilyen teljes lenne az ábrázolás. Az élet színét és fonákját, a jelenséget és lényeget, a valóságot és a lehetőséget egyszerre mutatja fel, különös színjátszásban. Sár cuppog az Úri muri földjén, – ez a magyar Ugar – de a mesebeli szóló szőlő, csengő barack és mosolygó alma tündérkertje lehetne itt. Még a szűkre száradt koponyák is földerülnek a dalban. Az élősdi, pusztulásra érett urakban is vonzó színeket lát a fehér asztal mellett: a mulató, bortól, vidámságtól kipirult férfiarcokban a "perzselő nyarú s viharzó vad telű Alföldnek a bennszülött vadjait is érzi".

Móricz Zsigmond a dzsentrisors némely mozzanatát magyar sorsnak érzi, s ezért is látja a mulató urak kocsmáját már-már templomnak: "minden téglája élő tanúja a magára maradt temperamentum vergődő és verekedő tombolásának." Szakhmáry Zoltán pusztulását kicsit a magyarság sorsát példázónak is érzi. Dehát nála a "muri" szinte mindig több a dzsentri puszta mulatozásánál. Már a Kerek Ferkóban is élménykeresés, a szűkreszabott keretek tágítása. Már akkor is úgy tudta, hogy a karakter a mámor tanyáján teljesedik ki tüzes szilajságában és megejtő szépségében, mikor a mámor megoldja a nyelvet és leolvasztja az egyéniségre rakódó kérget. Ezért mutatta be bor mellett nemcsak a dzsentrit, de az országló fejedelmeket és a futóbetyárt is. Főként azokat, akik megrekedt álmaikat fojtották a "bérelt jókedv" borába, hogy legalább csóvás kurjantásokban és dalokban lobogtassák fel lelkük szétmorzsolódásra ítélt kincseit. Nála a muri egy kicsit a kipányvázott lelkek rúgkapálása is a magyar Ugaron. Ezért nem tudja, s nem is akarja – egyértelműen a dzsentri dekadenciájához kötni. Dzsentribírálata olykor halványodik emiatt. A vergődésnek azonban ő adja a legszínesebb rajzát.

Az Úri muriban még láng lobog, tragédiába hajlanak a sorsok, s Móricz Zsigmond maga is szánja a pusztuló dzsentri életeket. Következő regényeiben egyre kevésbé látta tragédiásnak a sorsukat; a szabolcsi urak világából hozott élményeket már detektívregénnyé formálta a Forró mezőkben. Egyszerre volt ez a forma kifejezője egy új művészi törekvésnek – a közönség igényeit értve, cselekményt és izgalmat, igazi izgalmat vinni a regénybe – s egy formálódó ítéletnek: ez az osztály közelebb áll a szélhámossághoz, mint a tragédiához.

Enervált nagybirtokost ölnek meg a regényben, féltékenységből. Egy lábatlan rokkanttal fedezteti fel Móricz Zsigmond a gyilkost: "Egyék meg egymást az urak, falják fel egymást" – mondja ki egy öreg paraszt Móricz Zsigmond ítéletét. A detektívregény eszközeinek a nemesítésével szinte valamennyi modern irodalomban kísérleteznek. Móricz Zsigmond nem gondolt a detektívregény tudatos műfaji átfogalmazására. Vállalta a műfaj minden formai és szerkezeti sajátságát; a Forró mezők csattanóját is a detektívregény követelménye szerint, az üldöző és az üldözött azonosságára "hegyezi", visszafelé {191.} bogozza ki a megtörtént esemény szakadozott, kúszált szálait, kiszámítva robbantja a végén az aknát, akárcsak Conan Doyle hasonló tárgyú műveiben. Közepes író kezén ezekkel az eszközökkel, ebben a keretben aligha született volna megőrzésre érdemes mű; Móricz Zsigmond kezén élettel telt meg a kopott séma. Amíg a gyilkosság áldozatától a gyilkos felfedéséig ér, megrajzolja az alföldi magyar várost, a dzsentri erkölcsi válságát, a parasztok nyomorúságát és az alföldi nyarat is, száz remek sorban. A mesét a műfaj szerint szövi, de az eseményeket, mint java műveiben – "vetületükben és kisugárzó erejükben" mutatja mindig meg. Kedvvel dolgozhatott a számára szokatlan műfajban – s eredménnyel. "Mérnöki pontosságú, logikus, zárt kompozíciót adott", amelyben az élet természetes lélegzését érezzük. Egy "irodalmiatlan" műfaj nemesedett irodalmivá a Forró mezőkben.

A Forró mezőket író Móricz Zsigmond prófétákat már aligha várt a dzsentrik közül s a dzsentrihez igazodott középosztálytól, amely 1920–1930 körül az országot vezette. Valami eredendő bajt érzett ebben a nemzedékben, már a felkészülésében, az indulásában. A Kivilágos kivirradtigban, az Úri muriban és a Forró mezőkben rajzolta a férfi arcokat – a Kivilágos kivirradtigban és az Úri muriban a múltba vetítetten – a Forr a bor-ban az életre-készülésüket, "a kiforrásukat" akarta megírni, mintegy "fejlődéstani dokumentumát" adni a világháborús összeroppanásnak és az utána következő céltalan

Magát s érettségiző társait idézte meg, a múlt század 1899-es évében érettségizőket. Tárgy szerint így a Forr a bor folytatása lehetne a Légy jó mindhalálignak. Önéletrajzi regény, de az írói szándék más. Nem Nyilas Misi életét meséli részletesen tovább, – bár az érettségire készülő Nyilas Mihályt is hibátlanul megrajzolja – hanem a tizenkilenc társat, egyenként és csoportokban, a földbirtokos, a gazdag zsidó- és szegény zsidófiút, a parasztfiút, a jövendő bankárt, hadbírót, matematikust, hősi halottat, akik mind jellemzőbbek az elkövetkezendő korra, mint Nyilas Mihály. Tizenkilenc diák: a jövő középosztályi társadalma. Érettek, hogy kikerüljenek az életbe ... tizenöt, húsz esztendő múlva "az ország is érett sok mindenre". Bűnökhöz, tévedésekhez és omlásokhoz vezet az életük.

A Kivilágos kivirradtig, az Úri muri, a Forró mezők és a Forr a bor Móricz Zsigmond alakuló dzsentri-szemléletét tükrözték, darabokat a dzsentri, illetve a középosztály életéből. Móricz Zsigmond szükségét érezte, hogy még egyszer egy átfogó műben marokra fogja a fenti regények szálait, s illúzióival szembenézve végleges mérleget készítsen a dzsentriről, illetve a konszolidáció úri társadalmáról. A Rokonokat ilyen lezáró műnek szánta.