{205.} Betyár-regények

Móricz Zsigmondnak indulásától kezdve a népi jellem megrajzolása volt egyik fő törekvése. A Sárarany Turi Daniját, a Pillangó Darabos Jóskáját és A boldog ember Joó Györgyét szokták idézni népi hősei közül leggyakrabban, ezek az alakok, illetve nevük jelzik parasztlátásának alakulását is: miként közeledik az őserős, naturalisztikus parasztszemlélettől a bensőséges, egyértelműen realista parasztlátásig. Rajzolt jellemei között, miként az életben, voltak lázadók és beletörődők, az a hőse, kit leginkább életből előszólítottnak éreztek az irodalomértők, egyenesen jobbágyi tudatú. Dolgos, derék, de fészkébe húzódó, a "hőkölő harcok" népére emlékeztető. Móricz Zsigmond becsülte "mintaszerű" életét, de egyre kevésbé tudta példamutatónak elfogadni. A boldog ember után eszményként az embertelenséggel cselekvőn szembefordulókat mutatja fel az Egyszer jóllakniban, az Életem regényében, s főként Betyár-regényeiben (Betyár, 1936; Rózsa Sándor a lovát ugratja, 1941; Rózsa Sándor összevonja szemöldökét 1942).

A betyárt az eredeti tőkefelhalmozás "termékeként" jellemzi a történettudomány, a levéltárakban őrzött szolgabírói jelentések rablást, fosztogatást emlegetnek vele kapcsolatban. A népi emlékezetben, a népköltészetben a betyár – az igazi – szegénypártoló testvér, hős, már-már a szabadság pogány istene, és nemcsak a magyar, de valamennyi kelet-európai nép folklórjában. A görög Vukovállász, a bolgár Radul, a szerb Radojica, a román Korbea, a szlovák Jánosik, az ukrán Dobos – s a magyar Rózsa Sándor: valahányan szipolyozó uraik vagy rabló idegenek ellen küzdöttek a folklór szerint. A betyár-balladákat minden nép személyes vallomásként énekli.

A folklórból és emlékezetből a betyárhős korán belépett a ponyvába, sőt a magasabb irodalomba is. Nem ennyire egyértelműen: az irodalom erősebben különböztetett betyár, zsivány és haramia között, a polgári öntudat nemegyszer élesen tiltakozott is a betyár-kultusz ellen. A legerősebb tendencia azonban itt is az volt, ami a folklórt meghatározta. A betyárok a magyar ponyvában – Rózsa Sándor, Sobri Jóska, Patkó Bandi – sok romantikával, a nemzeti és szociális hőst képviselték. Az volt a legigazibb betyár, aki egyszerre volt a szegénység védője és Kossuth katonája – a magas irodalom a betyár alakjával világított a mélybe, s mutatta meg, hogy küzd levegőért és napfényért az emberi vágy. Feudális keretben a lázadó, a bosszúálló csakis betyár lehet; az úr–paraszt szembenállásának ez a legélesebb formája. Festőket, muzsikusokat, írókat a betyárságban testet öltő "emberi tartás" ihletett a feudális kor után is: a hatalommal szembeszegülő tragikus elszánás, mely azzal sem törődik, hogy "ki mossa ki a vérbül". A Karádi nótákban, a Mátrai képekben éppúgy ez a betyár-felfogás munkál, mint a Betyárban és a Rózsa Sándorban. Ezért is idézte ifjúságától kezdve annyiszor Móricz Zsigmond a betyárokat, novellákban, regény-epizódokban, s tervezett már indulása idején regényt Rózsa Sándorról.

Első betyár-regényét, a Betyárt 1936-ban írta. Romantikus história: a haraszti grófok kastélyában megjelenik egy betyár, másodmagával, elveszi gróféktól a pénzt, aztán nyugodtan megvacsorázik a grófi asztalnál, szociológiai igazságokat fejteget tisztán, félelmes logikával, amilyeneket akkor a parlamentben sem hallottak. Aztán hazamegy falujába. Körözi egy ország {206.} csendőrsége, hiába: élére áll egy lázadásnak, aztán visszaküldi az aranypoharat a kastélyba, és a gatyájáról is az aranyrojtot a kastély egyik asszonyának, akit annyira magához méltónak talál. Majd újra megjelenik a kastélyban, hívja a szépasszonyt, vándoroljon vele Amerikába. Történik pedig mindez a regényben az Úr 1896. esztendejében, a millennium nagy idejében ...

Mintha a régi betyárromantikát támasztaná fel halottaiból. Hol voltak már 1896-ban a betyárok? Sírjukat rég benőtte a fű. Rózsa Sándornak, Patkó Bandinak, Sobri Jóskának meg Bogár Imrének már csak az emléke élt. De ez nagyon is elevenen. Kétféle színezésben. Kastélyokban, jómódú polgárházakban rabló volt a nevük, a szegények meg fényes legendákat színeztek emlékükhöz s várták, hogy majd csak megjelennek megint, darutollasan, mordállyal, az urakon igazságot tesznek és szabadságot hoznak a szegénynek.

Móricz Zsigmond ennek a képnek az újjáteremtésére vállalkozott s egyben saját kora "félelmes" igazságainak bemutatására. A Betyárban a mese, a romantika csak keret, alkalom a valóság ábrázolására. Azt idézi, amit az egykori ponyva takar: a társadalmi és gazdasági elnyomás elleni harc időszerűségét. Amit mond, az az 1930-as évek problémája, a regény eszmeköre, indulata, tárgyi anyaga egyaránt a harmincas évekből való. A millennium idejére csak szükségből tette a történetet, a Betyár meséjét is szükségből költötte, hogy elmondhasson másként elmondhatatlan igazságokat. A legidőszerűbbeket: például azt, hogy a föld azé, aki megműveli, s hogy munka kell és kenyér. A mese, a keret így a korra is jellemző: a legnagyobb magyar író 1936-ban kulisszákkal volt kénytelen eltorlaszolni magát, hogy elhallgathatatlan mondanivalóit közölhesse. Innen adódnak azok a különös szövevények, amelyekre Gaál Gábor 1937-ben a Korunkba írt hódoló tanulmányában felfigyelt: Avar Jani a betyárvirtus teátrális gesztusaival szedi el a haraszti kastély vacsorázó grófjaitól a pénzt, hogy ezen a pénzen embereket mentsen ki Amerikába, munkára és életre a századvégi magyar temetőből. A romantikus szerelmi történet során leplez le Móricz minden leleplezhetőt az arisztokráciáról, közviszonyokról, s egy körözött betyárral –, akit egy ország csendőrsége hajszol – fogalmaztatja meg a parasztság időszerű politikai jelszavát. Romantizáló ponyva és társadalmi realitás keveredik így a regényben: benne a ponyvát – ismét Gaál Gábort idézzük – a romantikus irodalmi elem, az irodalmat a betyár realizmusa jelenti.

A Betyárban a szerelmi történet a legvitatottabb szál. De Móricz Zsigmondnak szüksége volt erre a regényes történetre, hogy egyetlen mese keretében rajzolja meg az arisztokrácia, a szolgák és a szegénység világát. S azért is, hogy személyes üzenetet küldhessen valakinek, egy asszonynak Debrecenbe, akivel 1924 óta levelezett: vele másként nem lehet jönni, csak életre s halálra. A vágyát, a hitét is elmondatta Avar Janival a szerelmet illetően: "Valamit kell csinálni evvel az egész világgal, hogy a fejér cselédek maradjanak tisztán és olyan a sors, hogy mindegy legyen, akár hogyan, bármiféle állapotbul kerül össze egy férfi meg egy nő, ha egymásnak valók, ne csak szeressék egymást, hanem meg is tudjanak egymással élni ... mert most nem úgy van az istenit ... nagyon is nem úgy ... Mert ez az asszony úgy tudott volna engem szeretni, ahogy némber még nem szeretett férfit ... De nem lehet." Nem lehetett. Dea miatt sem. A szíve meg lett volna hozzá, az akarata hiány-{207.}zott. Tudta ugyan a nagy igazságot – a szerelemben nincsenek hercegek és cédák, csak emberek és végletek – de élni nem tudott, nem mert a felismert igazság szerint. Tudta, hogy a betyár lenne a neki való férfi, de követni nem merte. Matolcsy Miklós, Szakhmáry Zoltán és Kopjáss István lelki rokona ő is, vívódón hulló hős, illetve gyáva ember. Avar Jani mondja el fölötte Móricz búcsúját: "Ha meghal, az neki a legjobb."

S mi lesz Avar Janival? 1936-ban Móricz Zsigmond nem sok lehetőséget látott sorsa itthoni jobbrafordulására, kivándoroltatja a már kivándorolt kétmillió után: "Szemei zölden világítanak bele a reménytelenségbe."

Ez az utolsó mondata a regénynek; szigorúbb ítéletet aligha lehetett volna mondani az 1936-os olimpiai győzelmeket ünneplő Magyarországról, s a millenniumi állapotokról sem. Ezért volt szükséges a betyár-romantika elemeinek az újraköltése: így lehetett a valóságból legtöbbet kimondani. A hivatalosság így is felháborodott. Támadták a regényt, a regényből készült színdarab bemutatására sor sem kerülhetett. A Nemzeti Színház igazgatója – bizonyára jóindulattal – közölte Móricz Zsigmonddal az első két felvonás ismeretében: "Ezt a témát ilyen tálalásban nem az állam színpadán, de egyetlen magánszínház színpadán sem merészelnék eljátszani", a grófi és a szegényparaszti világ puszta egymásután következése "minden agitációs beszédnél erősebb lázítás a mai állapotok ellen".

Az volt, lázítás. De az volt már minden Móricz-írás. A társadalmi felelősséget érző író nem talált, nem találhatott ártatlan témát. A Betyár után Dózsát akarta megírni, nem lehetett, nem akadt vállalkozó a kiadásra. Másik régi tervét vette elő, a Rózsa Sándort. Hőst rajzol újra, népi hőst, az emberség hősét, aki ütött, cselekedett. A szegénység és a haza érdekében.