Átmeneti műfajok

Lírája és epikája között az átmeneti művek egész sorát alkotta. Útinaplók, rajzok, riportok, portrék, vázlatok és önvallomások tölti ki Mécs (1913), Öcsém (1915), Tinta (1916), Tintaleves papírgaluskával (1927), Alakok (1929), Zsivajgó természet (1930) és Bölcsőtől a koporsóig (1934) című köteteit. Ezek egy része a jelentős alkotásokhoz képest csak mellékterméknek számítható, de a témák, gondolatok s a művészi érdeklődés árnyalt és szerves rajzának szinte valamennyi fontos dokumentuma. A három utolsó kötet pedig már-{330.} már a jobb novellákkal egyenértékű, s műfaji szempontból páratlan lelemény. Az újságírás napi kényszere s a nagyszabású összefoglalásra való képtelenség bennük igen gyakran erénnyé válik.

Az Alakok és a Bölcsőtől a koporsóig darabjait voltaképpen egyazon érdeklődés teremti meg: mit jelent az embernek, a legkülönfélébb foglalkozású s a legkülönfélébb korú embernek az élet? A nyomozó buzgalom végső indítéka itt is a költő sajátos meggyőződése, hogy az élet csoda, veszendő kincs, mert ott ólálkodik mögötte a halál. Mit látnak ebből az emberek, vagy életükben miként látszódik meg, amit ő maga úgyis sejt, ez érdekli Kosztolányit. A nyugtalan figyelem, ahogy a költő alakjait vallatja, nem más, mint a láthatatlan ellenfél, a halál utáni nyomozás. Kérdéseinek egymásutánját ez a nyomozás szabja meg, s az előre sejtett bizonyosság hatja át az elégikus lírát is, mely a kezdő és záró részekben közvetlenül is érvényesül.

A válasz, amelyeket alakjaitól kap, azért is hangozhatik egybe a maga szomorú tudásával, mert akiket megkérdez – akár novellafigurái – olyan szánalmasak, hogy az élet értelméről – a nagy vendégségről, melynek verseiben magát is boldog részesnek vallja – csak lehangoló ítéletet mondhatnak. A halál előterében a grófnő és a telefonos kisasszony sorsában is a közös vonás a fontos Kosztolányinak, de a valóságtisztelet, a jelentés orvosi pontossága, a rajz elevensége s a humánus tartalmú reflexiók mégis azt eredményezik, hogy a szegénység, az emberi érték s az úri silányság ellentétei korfestő érvénnyel s a szkeptikus bölcsességen átható erkölcsi minősítésként jutnak érvényre.

A Zsivajgó természetben (1930) a játékos elme páratlan találékonyságával virágokat, fákat, ásványokat szólaltat meg, s olyan gazdag megszemélyesítő leleménnyel, hogy az érdektelen növények s a halott tárgyak egyszerre emberies jelentőséggel kelnek életre. A róluk tudott ismereteket mintha elfelejtené, s a benyomás hangulatát a gyermeki képzelet önkéntelen ráérzésével váltja friss metaforákra. Találatai meglepők, de nemcsak azért, mert távoli dolgokat társít bennük, hanem azért is, mert az emberről s a társadalomról való gazdag tudása folyton közrejátszik, s észrevétlenül bár, de irányítja képzeletét. "Velem – mondja a hóvirág – nagyon siettek. Fehér gyolcsból férceltek, lazán, vázlatosan. Csak épp összeaggattak a varrótűvel, hogy mihamarabb kidobjanak a piacra mint mintát. De első lettem. Ez is valami." Így vonul be a többi "jellemrajzba" is a társadalmi aktualitás, így nemesedik a szeszélyes játék a költői világ kitágításának felfedező aktusává. Ahány aktus, szinte annyi miniatűr remekmű. Jelentőségében ugyan egyik sem ér fel verseihez, de a bennük szikrázó lélek üdébb, fiatalabb, könnyedebb, mint bármelyik művében.