{354.} A kritikus

Tóth Árpád, mint a Nyugat nagy költői általában, mestere volt a bírálatnak. Nagyobb tanulmányt keveset írt, Babits tudósi ambíciója hiányzott belőle. Nem szerette az elvont esztétizálást sem, de a kritika kedve szerinti műfaj volt, s művelte is legalább olyan állandósággal, mint a versírást. Költészetének és bírálatainak eszmei vonala azonban nem egészen párhuzamos. Teljes önmagát csak a versekben adta. Bírálatait sok korlátozó tényező befolyásolta.

Korai bírálatai (1908–13) sokkal fesztelenebbek, céltudatosabbak, mint a későbbiek. Ezek többségét a debreceni hírlapokba: a Debreceni Független Ujságba és a Debreceni Nagy Ujságba írja. Mintha csak Ady váradi szerepét vállalná, gunyoros éllel támadja az avatag klerikalizmus helyi lapját és szerkesztőjét, Than Gyulát, s a színház híg produkcióit, a vármegye "illetlen gőgjét". Másik célpontja a konzervatív Csokonai Kör és koszorús poétája, Szávay Gyula: bennük az Akadémia és a Kisfaludy Társaság vidéki képviselőit látja. Mikor velük hadakozik – de máskor is – mindig a Nyugat vonalát követi.

A debreceni cikkekben előtte jár költészetének. A versekben tétovának, félszegnek látszik, a cikkekben egy előretörő mozgalom magabiztos, szuverén harcosa, aki tudja, hogy adott posztján maga a harcos és a vezér is. Innen a fesztelenség, a támadó kedv és az egész mozgalom érdekét számontartó felelősség is.

A fiatal Tóth Árpád Nyugat-beli bírálatainak lényegében ugyanez a vonala, de természetük más: gondosabbak, megfontoltabbak és finomabban megmunkáltak. A rangos fórum, az éles reflektorfény önkéntelenül is feszélyezi. Eleinte inkább képzőművészeti tárgyú recenziókat írogat, majd kisebb írók, főleg a debreceniek: Kuthy, Nagy Zoltán, Szabolcska, Oláh Gábor könyveit bírálja. Kritikusi tekintélyének emelkedését jelzi, hogy 1913-ban már Karinthy és Kosztolányi műveinek bírálatát is rábízza Osvát.

Tóth Árpád kezdettől megbízható, avatott kritikus. Igaz, hogy a magáéval rokon mondandók: a mélabú, a gyengéd szomorúság, a magánosság s általában a csendes érzések iránt nagyon is fogékony, de korántsem olyan elfogult, mint a Nyugat esztétái általában. Tiszteli a művet, szubjektív elmefuttatások szeszélyes kitérői helyett a tárgyra koncentrál. Stílusa itt is árnyalt, lírával átszőtt, tele van remek találatokkal, a benyomást frissen rögzítő nyelvi leleményekkel, de mondandóit nem oldja túlburjánzó képek hangulataiba. Tüzetes, sőt precíz is olykor, de mindig könnyed és élményszerű. Bármennyire alanyi költő is, eszébe se jut a maga problémáit pályatársaira kényszeríteni. Elsősorban a vállalkozások belső hitelét kéri számon. Míg Ady közéleti lírájában a személyes érdekeltség adta nagy megindultságot dicséri, Kuthy politikai verseiben az érzések melegét hiányolja, a száraz programosságot kifogásolja. Szereti a spontánul nyilatkozó líraiságot, a világosan kirajzolódó formát, s nagy kedvvel boncolgatja a stílus és a nyelv rejtelmeit.

Ítéleteiben elég határozott, de jóval tapintatosabb és szerényebb, mint a debreceni cikkekben. Nem támad ellenségesen senkit, s gáncsait is biztató dicséretekkel igyekszik ellensúlyozni. Debrecenben ellenfelekkel hadakozott, a Nyugatban jórészt barátairól, fegyvertársairól ír, nem megsemmisíteni, {355.} hanem segíteni akarja őket. Ezért is olyan rokonszenves. Szerénységére vall, hogy nem erőlteti a világirodalmi kitekintést, a mutatós párhuzamokat. Viszont az is igaz, hogy irányjelölő igény, úttörő felfedező szenvedély s átértékelő merészség sem volt benne. Szavára tisztelettel figyeltek fel, de nem az övére figyeltek elsősorban.

Része van ebben annak is, hogy Tóth Árpád csak lassan ébred rá a művészet társadalmi szerepére. A szegény emberek vergődése, a betegek panasza iránt kezdettől fogékony. Ha egy műben a szenvedés vagy a szenvedőkkel való együttérzés őszinte hangjára ismer, ez mindig tiszteletre, elismerésre indítja. A politikától azonban eleinte ő is – akár Babits vagy Kosztolányi – félti az irodalmat, s bizalmatlan a tömegmozgalmakkal szemben is.

Csak a világháború brutális tényei s a háborús költészet nyilvánvaló összefüggései láttán válik előtte kétségtelenné a költő politikai felelőssége. Bírálatai ekkor teljesen egybehangzanak nagy ívben emelkedő költészetével. Felháborítja a hősi halottak tömegsírjain kiviruló álköltészet. Nem a témát kifogásolja, most is a hitelesség, a művészi érték a fokmérője, de nyilvánvaló, hogy ítéleteiben keserű politikai ellenérzés is munkál. Gúnyos éllel "srapnel-költészetnek", lírai "offenzívának" nevezi a háborús versek burjánzását, az antológiákat "kásahegyeknek", melyek "nagy része kásának is fölöttébb háborús minőségű". Elismerő szava csak azokról a versekről van, melyek a gyász, a szenvedés, a nyomor ihletéből fakadnak.

A háború és a forradalmak eszméltető ereje nemcsak a költő, de a kritikus szemét is rányitja egy sor új problémára. A halálhangulatok kultuszát most érzi igazán affektáltnak, s lekicsinylőn szól a túlérett, beteg, egzotikus művekben gyönyörködő polgári közönségről. Rokonszenvvel figyel viszont, ha a nemzeti érzés hangját véli hallani s főként, ha az egészség és az élet jeleit látja.

Az emberi-költői fedezet nélkül való politikumtól most is viszolyog, de mikor hitelesen szólal meg, az egyedi példán túlmutató érvényt maga hangsúlyozza: "A Bús pesti nép című vers – írja Kosztolányiról – a proletárok felé küldi a mélységes szeretet néhány különös tisztaságú szavát, hogy tanúságot tegyen arról, mily testvéri bensőséggel izgatja a kor költőjét a kor nyomorultjainak sötét szenvedése." Itt már Az uj Isten eszmei közelsége érzik, s a Nagy Lajos novelláiról írott bírálat a kritikust valóban a költővel azonos eszmei magaslaton mutatja. Gondolati gazdagságával leginkább mégis a Kaffka- és az Ady-esszé emelkedik ki e korszak terméséből. A Kaffkáról szóló (Kaffka Margit regényei) az Állomások és a Hangyaboly vizsgálatán alapul, s mesteri példája a műelemzésnek, melyben a műélmény keltette érzelmi hangoltság szárnyat ad a megismerésnek. Tóth Árpádnak kevés tanulmánya van, melyben az elmélyültség és az ítélkező szigor ilyen magabiztosan társulna. Amit Kaffka írói jelleméről, alakteremtő erejéről, komponáló módszeréről s a kulcsregényről mond, az a Kaffka-irodalom legjavához számít. Értékben vele csak az Ady-tanulmány ér fel (Ady költészetének viszonya elődeihez és a francia modernekhez). A Kaffka-esszé műközelségével, az Ady-tanulmány viszont nagyvonalúságával, széles horizontjával és irodalompolitikai céltudatosságával mutat példát.

Élete utolsó időszakában, az Est-lapoknál töltött évek alatt, a kritikus erősen elmarad a költő mögött. A gátló tényezők ekkor kötik leginkább. {356.} Nemcsak kenyere, de a szanatóriumi kezelések növekvő költsége miatt, egészsége, vagyis az élete múlott gazdái jó vagy rosszindulatán. S hogy ezt ne veszítse el, túl sok mindenre kellett tekintettel lennie.

A mértéket azonban ekkor is tudja. A Nyugatban – bár a Nyugat sem a régi már – különösen bátran mond ítéletet, ha reakciós szellemű írót bírál. Már közösségi felelőssége ösztönzi, mikor Szabó Lőrinc új kötetéről szólva az ötvöző pepecseléssel, a feminin puhasággal szemben a férfiasabb, "a közös nagy nyomorúságok" iránt érzékenyebb líra korszerűségét hangsúlyozza. Egy frissen kiadott humoros antológián Móricz, Nagy Lajos, Gábor Andor írásait kéri számon olyan nyomatékkal, mintha nem tudná, milyen érzékeny pontján sérti ezzel a kurzus ítészeit.

Még az Est-lapokban is megtalálta a módját, hogy fenntartásainak és ellenérzéseinek valamiképp hangot adjon. Molnár esetében pl. "ezerkezű ügyesség"-ről, "rutinos jómondások"-ról beszél, s dicsérő mondatokba ékeli ezeket is, de az avatottak így is, ezekből is kihallották a minősítést. Zordabb és nyíltabb a hangja például Konzervativizmus című cikkében, melyben a nép, a haza értékeivel való képmutató visszaélés, a nemzetmentő szerepben tetszelgő reakció ellen támad, vagy amikor Bibó Lajos Báthory-drámájában Kemény és Móricz "félelmetes fényekkel ragyogó erdélyi tizenhatodik századá"-nak üres kulisszává silányítását látja.

Az érett Tóth Árpád kritikáiból mégis nehéz lenne nyomon követni a kor irodalmának és színházi életének belső mozgását. Nem is törekedett már az egész szemmel tartására. Ereje javát verseire fordította. Bírálataiban jórészt alkalmi feladatokat teljesített, bár sohasem gépiesen. Mindig talált pontot, ahol közeljutott a megbírált írás lelkéhez, problémát, amely őszintén izgatta. Bölcs és derűs figyelme nem lankadt el. Mindig tudott fontosat és eredetit mondani, s elszórt észrevételeiben olykor tanulmánnyá lombosítható felismerések magjait vetette el.