Relativista értékrendje: realitás és fantasztikum, tudat és ösztön viszonya prózájában

Első korszakához számíthatjuk egyik legjelentősebb s maradandó művét: a Tanár úr kéremet. Születése szerint ez is részleteiben készült el, miként a paródiák sorozata; lényegében utólag összeszerkesztett karcolatfüzér a könyv; szerves egésszé mondanivalója, stílusegysége, vezérgondolatának azonossága forrasztotta össze.

Derű ragyogja be az 1916-ban kiadott könyvet: bizakodó és harcos periódusa ez Karinthynak. S a Tanár úr kérem mögött ott érzik az igény: hogy a kor szorító problémái, háború és szellemi szabadság gondjai között ráleljen arra a szigetre, ahol a mindennapi élet humánuma romlatlanul és épen {366.} fellelhető. Karinthy gyermekei, bármennyire felfedezhetjük is bennük egy adott társadalom vetületét (a stréberben például) – egy természetes és tiszta ösztönvilág nyelvén értenek.

A könyv alapötlete az, hogy az iskoláskor utáni esztendők, maga a felnőtt élet: álom. Méghozzá rossz álom, s nem úgy alakul, ahogy azt a gyermeki képzelet megrajzolta. Karinthy fordít egyet a histórián, s így sugallja olvasójának, hogy az egyetlen valóság: a gyermeki képzelet által benépesített vidék, amikor még töretlen az önzés, és játék enyhíti a szorongást. Az író előtt már kiderült, "hogy érettségi után nem olyan jól lesz, mint hittem" , és "sok zavaros és zagyva dolog jön, egészen másképpen, mintahogy én most elképzelem".

Képzelet és valóság rendjét fordítja meg a Tanár úr kérem – azt is mondhatnánk, egy lírai gondolatbukfenccel – s ebben rejtetten, mégis világosan az adott kor kritikája foglaltatik. A háború nyomasztó atmoszférájának búvárharangjából szabadul ki a fantázia a Tanár úr kéremben, s egy "normális" álomvilág kontrasztját festi a fejetetejére állított, rémeket szülő valósággal szemben.

Ez a belső paradoxon köti a Tanár úr kérem direkt hangvételű modorát Karinthy fantasztikus munkáihoz, melyeknek alapeszméje mindig és mindenkoron a fantasztikum "normalitása" s a valóság képtelensége.

A fordított rend, a világból száműzött logika ihlette Karinthy Frigyes fantasztikus munkáit. Nem véletlen, hogy a Tanár úr kérem 1916-os megjelenése előtt egy fantasztikus dráma, a Holnap reggel és egy fantasztikus regény, az Utazás Faremidóba (1916) született meg a tollán. Az alapélmény a kifejezőeszközök különbözősége ellenére közös e művekben. Az Utazás Faremidóba lényegében a swifti szatíra továbbgondolása. Gullivert új utazása a szolaszik világába, Faremidóba vezeti "ahol a szerves élet véres és fekélyes kotyvaléka helyett életebb élet van, hő és villamosság, acélból készült gépemberek ... kik szellentyűkkel beszélnek, beszédük zene, agyuk pedig a higany és ásvány keveréke" (Kosztolányi).

Az újonnan felfedezett világ mintegy tükör: a fantázia sugárvisszaverődésében tetszik ki, hogy a húsból-vérből alkotott emberi világ milyen beteges és szörnyű, milyen dúló szenvedélyek s alja ösztönök irányítják. Az emberiség olyan betegség, mely önmagát falja fel – ez a háborút megélt Karinthy mondandója fantasztikus regényével: s ez a fantázia ilyen keserű iróniával nem dolgozott még soha. Nemcsak az utazó tévképzeteit bírálja, a földi beidegzéseket, hanem felvázolja a világban érzett filozófiai antagonizmust is. Ösztön és értelem kettéhasadását jeleníti meg ez a regény, azt a tragikus szakadékot, mely elemészti az életet.

A vak történelem, az ösztönök által létrehozott tragédiák – a kor élménye. Babits A veszedelmes világnézetben épp az ösztönfilozófiát bírálja, s egy megújhodott racionalizmus vágyát fejezi ki. A Galilei Kör munkájában ugyanez a törekvés érződött. Az Utazás Faremidóba pedig képes beszédben hirdeti az eszmét: hogy vissza kell szerezni a tudat, az ész hitelét.

Babits megérezte: Karinthy művészetének ez a legfontosabb jegye. 1919-ben a Nyugatban rávezet arra, hogy Karinthy álom- vagy ideavilága mintegy az ész uralmát próbálja visszaállítani, más dimenzióban, elképzelt síkon. Minden szimbólumában ezért érzett Babits logikumot. Egy angol {367.} kiadónak 1926-ban ezt írta Karinthyról: "Ez a szem az elvont emberen csügg, oly szigorúan, mint a matematikusé az elvont számon – és ez a szem nevet. Nevet, mert rettenetesen komikus ez a matematika az életre alkalmazva –- iszonyatos disszonanciák derülnek ki."

Karinthy fantasztikumáról és humoráról Babits megállapításai telitalálatok. A világot Karinthy fantasztikumra és realitásra osztotta, ösztönre és tudatra, abszolút és relatív értékekre, mert alapélménye – a kor disszonanciája volt. Ehhez a disszonancia-élményhez kereste a formát: hol a paródiában, mely a fokozás módszerével mutatta ki az ellentmondást; hol álom és élet kontrasztjában, a fogalmak cseréjével, hol pedig a fantasztikumot mutatva realitásnak és a realitást fantasztikumnak.

A megcserélt értékek rendje, a felbomlott arányok víziója szüli Karinthy groteszk, fanyar humorát. A fantasztikum és a groteszk, mint ezt kutatók kimutatták, a "torz" élményéből származik; s a torz nem más, mint a realitás irreális vetülete, olyan szemlélet, mely a disszonanciákat mutatja fel. Karinthy ihlete ebből a forrásból s a tiszta logikum szeretetéből táplálkozik: ez a logikum csatázik benne az alaktalannak, rútnak érzett valóság képével.

Belső küzdelmét az "érzelmi művészetbe" ábrázolási módszerek közvetítik, méghozzá legtöbbször a paradoxon, mint az ellentmondás komikus ábrázolásának legegyszerűbb formája. A paradoxon módszere a megfordítás műveletét végzi el; egyfajta reciprok cserével összebékíti az ellentmondó fogalmakat úgy, hogy e békítés művi jellege világos maradjon. Álom és logikum, valóság, és képtelenség, a gépek fantasztikus matematikája – ez mind ebből a spekulatív úton előállított paradoxon-rendszerből táplálkozik.

Karinthy kritikusainak különben igazuk van (kivált Kolozsvári Grandpierre Emilnek), hogy a gondolkodásnak ez a módszere gyakran gépiessé válhat. A paradoxonnak a dolgokat ellentétükké fordító, idegen-fogalmakat váratlanul házasító eszköze csakugyan sok lehetőséget nyit a gondolat üresjáratainak is. Nem véletlen, hogy divata az elbizonytalanodott és dekadens századvégen hódított: az a lázadó angol polgárság fedezte fel és terjesztette el, mely felkelt a viktoriánus Anglia ellen, de polgári-kispolgári oldalról, anélkül, hogy pozitív eszmét a bírált tegnappal szembeállított volna. A paradoxon művelőinek ezért oly gyakori a világnézeti pálfordulása: így lett Chesterton ifjú lázadóból ortodox katolikus, Wellsből egy időre a Mussolini fasizmus bizonyos eszméivel kacérkodó író. Gondolkodásuk formájához mindig hűek maradtak, míg tartalmát könnyűszerrel cserélték.

A paradox gondolkodás ugyanis a legtöbbször filozófiai relativizmussal párosul: játék a fogalmakkal, a játék fantázia és valóság határmezsgyéjén igazából az értékek viszonylagosságának élményén alapszik.

Paradoxszá a világ egy megbillent rend víziójában lesz – a megismerés lehetősége kérdésessé válik, s ebben a kuszaságban maga az ellentmondás, a paradoxon a megfogalmazó, összetartó erő.

A valóság visszásságai egy visszájára fordított gondolkodás tükrében jelennek meg; látszat és valóság, tartalom és forma, szó és értelem kapcsolata épp ellenkezője lesz a szokásosnak.

Egyik húszas években megjelent kötetében Karinthy ezt a dilemmát így fogalmazza: "Vagy értelmem létezését tagadom meg, vagy a világét, mindkettő nem lehet valóság" (Harun al Rasid). A világ tehát – Karinthy fel-{368.}fogásában – szétesett valóságra és értelemre, s ezt a szétesettséget próbálja összefogni a gondolkodás.

A kísérletet Karinthy többször is megpróbálta elvégezni. Már a Holnap reggel előszavában számot ad nehézségeiről. "Mindig az abszolútot kerestem ... de mire megvoltak az előkészületek, elillant és megfakult az Ő képe, s ahol imént a szűz és tiszta, fiatal igazság meztelen képe állott modellül a dobogón, hogy papírra vessem, most fogatlan szájjal, sárgán, püffedt hasával vigyorgott rám a vén, tarfejű Kétség."

A dolgok viszonylagosságának átélése így egy újfajta szkepticizmushoz vezette el Karinthyt. A szó manapság pejoratív csengést kapott, de Karinthynál még megvolt némiképp az az értelme, hangulata is, melyet a felvilágosodás irodalmában kapott. Ez a kételkedés például a háborúellenes írásokban: a napi gyakorlat logikus végiggondolását, az adott rend képtelenségét, ellentmondásait bizonyította. Ugyanakkor lehetőséget adott arra, hogy minden létező fogalmat megkérdőjelezzen és a fejetetejére állítson. A szkepticizmus épp minőségi különbséget nem tesz a megtámadott, analizálandó fogalmak és létezők között. Így adódik, hogy bizonyos társadalmi problémáknak lényegtelenebb, csupán megjelenési formáit veszi célba.

Karinthy Frigyesnél – személyi problémákból és divatból adódóan is – így került gyakran a gondolkodás középpontjába a nő-kérdés. Nem érdemes itt bizonyítanunk, hogy a probléma magva az osztálytársadalomban: létező, adott és éles. De a divat, mely ezt a kérdést – Strindberg, Weininger munkáiban például – oly élesen és kizárólagosan vetette fel: a gondolkodás torzulásával felelt a torz társadalmi problémára. Karinthy egyik fantasztikus regénye, az 1921-ben megjelent Capillária ugyancsak ezt a hamisan átfogalmazott társadalmi kérdést próbálja átérthető szimbólumokba rögzíteni. A nők (itt: az oihák) elkábítják és romlásba döntik a férfiak (a bullokok) társadalmát – erről szól a könyv, mely számos erénye mellett Karinthy e korszakának elbizonytalanodását jellemzi.

Épp filozófiai, eszmei gyengeségek tükröződnek két nagyobb lélekzetű prózai munkájában, a Kötéltáncban és a Mennyei riportban. A Kötéltánc 1923-ban az "abszolút"-ot ostromló Karinthy legrelativistább munkája. Két jellemképlet csap össze a könyvben: a szívós tudós, Bolza és az ihletett sarlatán, Jellen Rudolf. Ez utóbbi a könyvben háromszor is alakot vált: először orvosként, majd okkultistaként, végül diktátorként látjuk viszont Darman, illetve Raganza néven. S ő, a demagóg és intuitív géniusz a győztes, a rokonszenves, bár jelentéktelen Bolza Károllyal szemben: mintha Karinthy azt akarta volna sugallni, hogy a romboló ösztön és a szolid értelem tragikus különválása lehetetlenné teszi az életet.

A regény különben meglehetősen zavaros: kontúrtalan, kusza szimbolikája megannyi belemagyarázásra ad alkalmat.

Időrendben negyedik regénye, a Mennyei riport, (1937) viszont már az érett és eszmeileg letisztultabb gondolkodót mutatja. Története pedig legalább olyan kusza, mint a Kötéltáncé. Merlin Oldtime londoni riporter arra a kérdésre igyekszik választ kapni, van-e túlvilág: s egyik "dimenzióból" a másikba haladva az újságíró megtalálja a világtörténelem nagyjainak külön túlvilágát. Oldtime a beszámolók során – Noétól marquis de Sade-ig – a régi korok hőseivel találkozik, sok alkalmat talál arra, hogy csipkelődő aforizmákban {369.} támadja korát. Az alapeszme azonban gyengébb és halványabb a részleteknél. "Két részből áll a lelkünk – írta a könyv második kiadásához Karinthy, – az egyik, az abszolút, ami állandóan a túlvilágban van – s a másik, amit innen ismerünk, az életünkből, az előbbinek függvénye, relatív valami, mint az álom: – lélek, melynek minden élménye az éber szellem állapotától függ."

Tehát ismét a relatív és abszolút ellentmondását feszegeti – s itt az abszolutumot mint elérhetetlen ideát, mint csupán a személyiség képzeletvilágában kiteljesedő szubsztanciát próbálja megrajzolni. S hogy mennyire kudarcra ítélt kísérlet e két összetartozó fogalom művi s a feloldáshoz nem közelítő szétválasztása, mutatja a könyv váratlan cselekmény-fordulata, mely elkönnyíti, s egy tréfás bukfenccel jelentéktelenné törpíti a kérdést. Merlin Oldtime-ról hirtelen kiderül, hogy a szerelmét kereste a túlvilágon – váratlanul szakadnak meg tudósításai: a világ gondjainak feltárása helyett egy privát érzelem emlékének körébe menekül.