{5.} A KÖTET TÁRGYA ÉS BEOSZTÁSA

Kötetünk aránylag rendkívül rövid időszakasz irodalmát tárgyalja: mindössze tizenöt évét, az 1905–1919 közti szakaszét. De ez a másfél évtized a magyar irodalom fejlődésének egyik legfontosabb, leggazdagabb időszaka: az új magyar irodalom kibontakozásáé. Világszerte a természettudományok forradalmi megújhodásának kora ez; az új technika rohamosan terjed; nálunk is kifejlődnek az új nagyvárosok, elterjednek a civilizáció vívmányai; a műveltség terjesztésének olyan új lehetőségeit teremtik meg, mint a rotációs sajtó. Ugyanakkor világszerte az imperialista szakaszába lépő kapitalizmus kora is ez: válságoké és az első imperialista világháborúé. Megoldatlan társadalmi és nemzeti kérdésekkel terhes néhány év nálunk is 1905–1919: a polgári forradalom érlelődésének, majd elvetélésének, az első világháborúnak, a polgári, majd a szocialista forradalomnak másfél évtizede.

Az új magyar irodalom keletkezését és törekvéseit mindenekelőtt korából: a világban végbemenő változásokból és a magyar társadalom helyzetéből lehet megértenünk. Könyvünk első – történeti – fejezete ezért tárgyalja a társadalom helyzetét, majd ezért foglalkozunk azokkal az európai szellemi életben fellépő filozófiai, irodalmi áramlatokkal, hatásokkal, amelyek az íróknak segítettek kifejezni és megszólaltatni az őket nyugtalanító kérdéseket.

A magyar polgári irodalom – s egyúttal egy korszerű, az európai nagy irodalmakkal lépésttartó irodalom – megteremtésére irányuló törekvések a múlt századba nyúlnak vissza; s a múlt század végén már a városi polgárság hangját, kívánságait megszólaltató, sőt – még primitív eszközökkel – a munkásosztály gondjait megszólaltató irodalom is kialakult. Ezekről az előzményekről a IV. kötet szól.

Az V. kötet 1905-től, attól az időponttól tárgyalja irodalmunk történetét, amikor az új irodalom fejlődése meggyorsul, amikor szinte egyszerre tűnnek fel legnagyobb alkotói, amikor törekvései viták kereszttüzébe kerülnek. Ezekben a lázas években csakhamar kiderül, hányféle egyéniség és törekvés találkozik egyetlen nagy lendületben. Az új irodalomért folytatott harc ellentmondásos, mint ahogy az ország átalakításáért folytatott harc is az, hiszen részt vesznek benne a polgárságnak olyan elemei, akik csak a magyarországi kapitalizmusnak kívánnak nagyobb teret, s olyanok, akik radikális reformokat követelnek, s végül olyanok, akik többé-kevésbé következetesen már a szocialista Magyarországért küzdenek. Van, aki csak új hangokat, új szenzációkat, új stílusformákat keres, – a szecesszió vagy {6.} a századvégi dekadencia divatjának hódolva – de van, aki tudja, hagy az irodalmi forradalom társadalmit takar, s új Magyarországért harcol. Van, aki csak a liberalizmus következetes keresztülviteléért küzd, a teljes irodalmi szabadságért, s van, akinek célja a valóság könyörtelen megmutatása. Mindezek az ellentmondások, kavargó gondolatrendszerek sokszor nemcsak egyazon folyóiraton vagy irodalmi csoport tagjain belül észlelhetők; néha egy-egy író vagy kritikus életpályájának különböző szakaszain is.

Az 1905 körül kibontakozott új irodalom tehát betetőzője a polgárosulási törekvéseknek s egyúttal új fejlemények kezdete is: plebejus demokrata törekvések erőteljes jelentkezése – a szocialista törekvések közvetlen előzménye.

Bevezető fejezetünkben igyekezünk rámutatni a képzőművészet és zene párhuzamos törekvéseire is. Ugyanitt szólunk a mozgalom középpontjává vált – annak nevet is adó – Nyugat folyóiratról, a körülötte kibontakozó vitákról. A kritikai áramlatokról szóló fejezet elemzi azokat az elvi, esztétikai törekvéseket s azt a gyakorlatot, amelyek az új irodalmat útján kísérték és befolyásolták. A kor uralkodó impresszionista kritikája (Ignotus, Osvát Ernő, Hatvany Lajos) mellett fel kell figyelnünk elvi kritikai törekvésekre is, amelyeket elsősorban Ady Endre képvisel, a kritikusok közül leginkább Schöpflin Aladár; a filozófiai kritika igényére (a fiatal Lukács György, a pályája elején álló Szabó Dezső), s végül arra, hogy ha sok kezdeti betegséggel küzdve is, de megkezdi munkáját a marxista kritika (Pogány József, Bresztovszky Ernő, Szabó Ervin).

A Nyugat-mozgalom esztétikájának egyik alapelve volt a nagy írói egyéniségek tisztelete, az írói sajátosságok tiszteletben tartása, sőt ápolása. Még megvizsgálandó feladat: a történelmi körülmények különleges egybejátszása okozta-e, az egyéniségek kibontakozására kedvező irodalmi légkör-e, mélyebb társadalmi változások előjele volt-e; de tény, hogy a nagy írói tehetségek, egyéniségek a reformkor óta nem látott nagy számban léptek egyszerre színre, – köztük mindenekelőtt a magyar költészetnek Petőfi óta legnagyobb alakja, Ady Endre és a legnagyobb realista prózaíró, Móricz Zsigmond. A kor nagy íróinak művei – mint Ady Endréé, Babits Mihályé, Kosztolányi Dezsőé vagy Karinthy Frigyesé – nehezen sorolhatók pusztán egyetlen műfaj címszava alá; egyszerre voltak költők és regényírók, novellisták és tanulmányírók, kritikusok és műfordítók. Mindez indokolja, hogy a bevezető fejezetek után a nagy írókról szóló portré-fejezetek sorát vonultassuk fel. Ady Endre és Kaffka Margit kivételével pályájuk átnyúlik a két világháború közti időszakba, Füst Miláné és Tersánszky Józsi Jenőé napjainkba is. Írói indulásukra, formálódásukra mégis a századelő két évtizede nyomta rá bélyegét; a Nyugat nevével jelzett mozgalom lendületét, gondolatait viszik tovább; ezért szerepelnek kötetünkben egymásután Ady Endre, Móricz Zsigmond, Kaffka Margit, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Karinthy Frigyes, Krúdy Gyula, Tersánszky Józsi Jenő, Füst Milán portréi.

A kor irodalmi áramlatairól, ábrázolásbeli törekvéseiről, stílusváltozásairól az egyes műfajokat ismertető fejezetekben szólunk. A Nyugat körüli költőkkel kapcsolatban felfigyelhetünk a mélabú, az elégedetlenség hangjaira; a századvégi fáradtság és dekadencia jelentkezésére irodalmunkban; s arra, miként honosodnak meg nálunk – a "népnemzeti" iskolától való elszakadás jeleként {7.} is – a szimbolizmus vívmányai, hogyan alakul, formálódik az új költői nyelv, hogyan jut kifejezésre a naggyá növesztett költői Én. A Nyugat prózaíróinál is világosan felismerhető kétfajta törekvés: egy, a korábbi kritikai realista törekvéseket folytató, azt tökéletesítő, finomító – s egy, amely közvetettebben ábrázolja a valóságot, többet hordoz a szecesszió díszeiből, líraibb jellegű, inkább a mesét s a stilizálást kedveli. Egy további fejezetünkben a kor drámairodalmát mutatjuk be.

Könyvünk középpontjában Ady, Móricz és a Nyugat áll; a kor teljes képéhez azonban hozzátartozik még három áramlat. Az 1905 utáni éveket – a ma szemével nézve – az új magyar irodalom előretörése, Ady és társai diadala jellemzi. A kor résztvevője számára azonban a felszínen és a hatalomban – még a konzervatív irodalom erői voltak láthatók s uralkodók, s az új törekvéseknek velük kellett megharcolniok.

Az epigonná, merevvé vált "népnemzeti" iskola követőinek és képviselőinek kezében volt a hivatalos hatalom; a Magyar Tudományos Akadémia, a Kisfaludy Társaság, a Petőfi Társaság: az ő műveiket közölte sok elterjedt napilap, ők szerepeltek a tankönyvekben, az egész iskolai oktatásban. A Magyar Tudományos Akadémia nagyjutalmát az egész időszakban egyetlen költő Lévay József nyerte el; Farkas-Raskó jutalmat hazafias költeményre 1909-ben, 1910-ben és 1913-ban Sajó Sándor egy-egy költeménye kapott. A Kisfaludy Társaság 1909-ben új tagul Sebestyén Gyulát, az érdemes néprajztudóst választja; 1910-ben a történész Angyal Dávidot és – költőként – Szávay Gyulát, 1911-ben Zempléni Árpádot, 1912-ben Voinovich Gézát, 1913-ban Császár Elemért. Kiss József 1914-ben kerül be a Társaságba, amikor költészete már messze túljutott csúcspontján – és maga is az új törekvések ellenzőjévé vált. A Petőfi nevét viselő Társaság elnöke Herczeg Ferenc volt. A konzervatív irodalom – és a hivatalos politika – hatalmasságai és képviselői Ady, a Nyugat, a Holnap s az új írói törekvések ellen dühödten, durván léptek fel – jól érezve, hogy nemcsak irodalmi mozgalomról s vitáról van szó.

A konzervatív irodalom tábora nem gyarapodott jelentős új tehetséggel. A "népnemzeti" iskola utolsó jelentős alakja, Vargha Gyula mellett a költészetben harmad-negyedvonalbeli epigonok tűntek fel (Jakab Ödön, Sajó Sándor). Még kevesebb önálló kezdemény mutatkozott a prózában; a Mikszáth- és Herczeg- epigonok özönlése jellemezte a konzervatív tábort.

A hagyományos, konzervatív színezetű – liberális eszmeiségű, formaeszközeikben a "népnemzeti" iskolához csatlakozó írók mellett felfigyelhetünk olyan írói (vagy írói köntösben megjelenő) törekvésekre is, amelyek a kispolgári-kistisztviselői rétegek egyre fokozódó jobbratolódásának, radikalizálódásának adtak hangot, amelyek új színt, új hangot képviselnek a konzervatív táboron belül, új eszközökkel s jelszavakkal folytatják a régit. Felfigyelhetünk egyrészről a katolikus irodalom új kezdeményeire (Élet című folyóirat, Harsányi Kálmán és Sík Sándor munkássága), de a jobboldali radikalizmus olyan jelenségeire is, amelyek eszmeileg már az 1919 utáni ellenforradalmat készítik elő (Prohászka Ottokár munkássága, a Cél, a Magyar Kultúra, az Új Nemzedék megindulása, a fiatal Szabó Dezső ellentmondásos művei). Mindezekről a törekvésekről (a két világháború közt megerősödött, új szerephez jutott, nagy tömegbefolyással bíró konzervatív irodalommal együtt) részle-{8.}tesebben a VI. kötetben szólunk; a "népnemzeti" iskola utolsó epigonjainak munkásságáról pedig a IV. kötetben.

Ha nem is határozott csoportként, táborként, de fellép ezekben az évtizedekben is egy polgári jellegű, liberális eszmei színezetű, könnyebb fajsúlyú irodalom is –, amelynek széles közönséghatása van. Ez a fajta irodalom folytatja az előző évtizedek városias-polgári jellegű kezdeményeit is, egyúttal vulgarizálja és el is laposítja őket. Az e csoportba tartozó írók híjával vannak a demokratikus jellegű törekvéseknek, s különösen a plebejus szenvedélynek, mintegy saját személyükben példázzák a magyar polgárság megtorpanását, kompromisszumát. Könyvünkben nem tárgyaljuk őket külön csoportként; az ilyen törekvések meglétére a drámáról szóló fejezetben mutatunk rá (Molnár Ferenc). Végül: kötetünk utolsó részében néhány olyan irodalmi jelenségről emlékezünk meg, amely – mondanivalójában vagy keletkezése időpontjában – már túlmutat a Nyugat-mozgalmon. A múlt század végére visszanyúló előzmények után ezekben az években kibontakozóban van a szocialista irodalom is; sokszor még dadogó s primitív, sokszor még epigon hangon szól, de a munkásosztály gondjait mondja. A szocialista irodalom fejlődése akkor kap új lendületet, amikor kibontakozik a régi, epigon formákból s szűkös mondanivalóból, amikor az új irodalom hatása – s mindenekelőtt Adyé – megérinti. A plebejus demokratizmus és a szocialista irodalom találkozásából termékenyítő kezdemények születnek, mindenekelőtt Barta Lajos és Révész Béla művészete. Az általuk képviselt irány egyik előzménye az 1919-ben és utána kibontakozó magyar forradalmi szocialista irodalomnak.

Az első világháború éveiben indul útjára – az európai fejlődéssel párhuzamosan – a magyar avantgard irodalom – elsősorban a futurizmus és az expresszionizmus hazai változata. Kassák Lajos és folyóiratai, a köré csoportosult fiatalokkal, képviselik ezeket az új törekvéseket, amelyekben ekkor feloldatlanul keveredik anarchisztikus-kispolgári lázadás és forradalmi akarat, a Nyugat esztéta szárnyát lenéző, új, céltudatos művészetre törés és fiatalos kiforratlanság. A magyar avantgard irodalom is egyik forrása, összetevője a később kibontakozó forradalmi szocialista irodalomnak; vívmányait, lendületét megőrizve, de eszmeiségét változtatva útja abban folytatódik tovább. Kötetünkben szólunk az avantgard irodalom indulásáról, első folyóiratairól; Kassák Lajos útja azonban 1919 után teljesedik ki, mondanivalója akkor válik véglegessé; ezért a későbbi avantgard mozgalmakat s Kassák Lajos pályáját is VI. kötetünk tárgyalja.

Kötetünk így – a történelmi sorrendet és az irodalmi fejlődést logikusan követve – a magyar irodalom háborúellenes harcának leírásával, majd a Magyar Tanácsköztársaság irodalmi életének és irodalmának ismertetésével zárul. A Magyar Tanácsköztársaság jelenti történelmileg a magyar polgári demokratikus irodalmi törekvések folytatását és betetőzését is, a legjobb írói törekvések igazi célját; ide torkollik az avantgard irodalom első hulláma is; ezekben a napokban alakul ki első ízben magyar forradalmi szocialista irodalom. Megjegyezzük még, hogy a magyar műfordításnak a századelőtől számított történetéről a VI. kötet egyik fejezete szól: az idevágó kérdésekkel tehát e kötetben nem foglalkozunk.

A korszak általános irodalmi és irodalomtörténeti kérdéseivel eddig – többek között s egyúttal munkánk előzményeként – a következő művek {9.} foglalkoztak: Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet I-II. Cluj-Kolozsvár. 1934. – Schöpflin Aladár: A magyar irodalom története a XX. században. 1937. – Várkonyi Nándor: Az újabb magyar irodalom. 1900–1940. 1940. – Pintér Jenő: A magyar irodalom a XX. század első harmadában. 1941. – Király István: Ady Endre, Móricz Zsigmond, Kaffka Margit. 1953. [Egyetemi jegyzet.] – Bóka László: A magyar irodalom története a XX. században. 1962. [Egyetemi jegyzet.] – Klaniczay–Szauder–Szabolcsi: Kis magyar irodalomtörténet. 1963.