Az utolsó két évtized termése

A második világháború éveiben folytatásokban jelenik meg a Híd című folyóiratban a nagybányai ifjúságának emlékeit felidéző memoár-regény, A félbolond, amely könyvalakban csak a háború után, 1947-ben jelent meg. Pátzay Pál lelkesítő biztatására idézte fel a nagybányai festőtelep egykori életének, ragyogó fénykorának szubjektív emlékeit, friss elbeszélő kedvvel, karikírozásra hajlamos, gunyoros emberábrázolással. A regény címe arra a gondolatra utal, hogy minden alkotó egyéniség magában hordja sorsának fonákját is mint esetleges lehetőséget: a nagy álmok mögött ott lapul a rögeszme is, és az alkotó egyéniség erején, valamint környezete alakító vagy torzító hatásán múlik, hogy nagy művész lesz-e az álmodóból vagy rögeszmés félbolond? "Hogy fékentartódik, hogy alkotómunkára szorítódik, hogy megtaIálja-e kellő munkakörét a társadalomban, ez külön nagy kérdés" – olvassuk a regényben a művészhajlamú emberek sorsáról, és ez a probléma Tersánszky egyéb figuráinak megértéséhez is kulcsot ad. A Kakuk Marcik és Buzikán Mátyások virtuskodásai ki nem élt és vakvágányra futott erők kitöréseire vallanak, jobbra érdemes energiák pazarlódnak el kártyát kergető és alkoholt szívó éjszakáik önpusztító virrasztásaiban.

A félbolond mindamellett egy sajátos irányú fejlődésregény funkcióját is betölti, azt mutatva be, hogy a polgári illemhez kötött művészegyéniségek miként szabadulnak fel egyre jobban már beidegződött megkötöttségeikből egy szabadabb, természetesebb és igazabb művészélet stílusának tágabb lehetőségei között.

1948-ban jelent meg egyik legérdekesebb regénye, Egy ceruza története címen, amely a könyv utószava szerint már egy évtizeddel korábban íródott, de kritikai szelleme, szókimondó bátorsága miatt csak a bekövetkezett gyökeres társadalmi és szemléleti átalakulások után jelenhetett meg. Ez a regény szintén az első világháború élményköréből veszi témáját, hasonlóan Tersánszky két kitűnő kisregényéhez. Az olasz fronton játszódik, ahol Tersánszky is szolgálatot teljesített az első világháborúban. Szatirikus regény az osztrák-magyar hadsereg tényleges és tartalékos tisztikaráról, a háború front mögötti védettjeiről, tartalékba helyezett haszonélvezőiről, mentesítettjeiről, kis- és nagystílű harácsolóiról, lógósairól, katonaruhába bujtatott pesti polgárokról, zsákmányéhes frontkatonákről, frontok mögötti üzletekről és szintén frontmögötti és féldiszkrét tiszti bordélyokról. Az egész szatíra hitelét azzal teremti meg az író, hogy mindezekről a hadi dicsőséget nem éppen gyarapító és a hadfi morált nem idealizáló dolgokról nem a purifikátor megbotránkozásával beszél, hanem egy nagyon élesszemű, kritikus szellemű megfigyelő kaján derűjével, aki a szenvedélymentes krónikás objektív hangját őrzi meg mind-{398.}végig. Kitűnő szerkesztői leleményességgel egy ceruzával "mondatja el" a frontélményeket, egy ceruzával, amelyet a frontra került tartalékos visz magával, a ceruza aztán elkallódik, mások és mások kezébe kerül, így mindig újabb és újabb szereplő sorsáról értesülünk és mindig más környezetbe jutunk aszerint, hogy a ceruza éppen kihez került. A különböző emberekhez elkeveredő ceruza vándorlása viszi előre a regény epikai menetét és az a fikció, hogy mindazt, ami a fronton és a front mögött történik, csak egy ceruza "látja így", vagy jegyzi fel, biztosítja az egész beszámoló szenvtelen objektivitását, amely nem tompítja, hanem éppen fokozza az egész regény szatirikus élét és humorát.

A második világháború után szintén kísérletet tesz arra, hogy az újabb háborús megpróbáltatások és a pesti ostrom élményeit apró mozzanatokból tükröztesse vissza, a groteszk elemeknek is nagy szerepet szánva az ábrázolásban. A III. Bandika a vészben (1947) című regényében egy kis kanári madár háborús kalandjait követve próbálja érzékeltetni üldözött emberek sorsának tragikus, majd a felszabadulással jóra forduló alakulását. Kísérlete azonban erőtlenebb változata korábbi, hasonló jellegű műveinek és inkább csak kuriózum-voltában méltó figyelemre.