Költészete

Az alapvető tanulmány nyilatkozatából most már előttünk áll Füst lírájának lázadása. Ő az, aki a legélesebben és legelszántabban szakít a valóságról direkt eszközökkel valló lírával. Az ábrázolásnak esztétikai, áttételesebb formáit keresi – mint előtte az angol és francia költészetben annyian. Törekvései összecsendülnek – nem azonosak persze! – az olyan esztétikákéval, mint Walter Pateré, s részben Mallarmé vagy Rimbaud gondolatainak önálló újrateremtésével is találkozunk e poézis mögött álló elméletben.

S most pusztán a kor esztétikai gondolkodásának felidézésére hozzuk ide Marius, az epikureust Patertől – azt az érzésvilágot, mely a művészetben a magányos ember élvezetét keresi és azt vallja, hogy a szereteten kívül minden elkötelezettség ártalmára válik az esztétikai létezésnek.

De idézzük fel Rimbaud látnok elméletét: a költő, vallotta a francia szimbolista, "azzal válik látnokká, hogy hosszú, roppant, meggondolt munkával összezavarja valamennyi érzékét. A szeretet, a szenvedés, az őrület minden formáját s megkeresi önmagát ... Mert elérkezik az ismeretlenhez."

Elég egy villanással átkötni a Rimbaud tételétől Füst esztétikájának a látomásról szóló passzusához, és világossá válik: a gazdag, érzéki világhoz {403.} az összezavart érzékek játékával jut el Füst Milán. A titkos lényeghez: szenvedés és szeretet középkori litániájával.

Ó szállj meg hát nagy látomás!

Hadd tudnám meg, mivégre voltam?

S mivégre volt a bölcsesség, vagy lázadás,

Vagy azt, hogy mire megyek itt magamba holtan?

Megérdemelnék már egy jelenést,

Türelmemért. – Vagy tán a feledést ...

(Halottak éneke)

Nem rokonokat keresünk Füst Milánnak, akit valamennyi kortársa rokontalan poétának, magányos művésznek festett. Hátteret rajzolunk váratlanul jött és gyökértelennek tetsző költészetéhez. A kor ideáljait, költői áramait jellemezzük, melyekből Füst Milán egy teljesen szuverén, új poézist teremtett. S csupán jelezzük, hogy az Európában forrongó költői átalakulásnak éppoly önálló, de éppoly rokon jelensége, mint ahogy – ilyen értelemben – az összehasonlító irodalomtörténet ugyanegy fejezetben tárgyalja Verhaerent és Bjelijt.

Füst lírájának egyéni jegyeire vonatkozóan már Karinthy Frigyes első kritikájából olvashatjuk: ... "Objektív szomorúság. Itt nem egy vergődő és ijedt lélek panaszkodik váratlan támadásokon: – fegyveres katona áll komoran, aki tudja, hogy harcba küldték, és hogy e harcban el fog esni ő is, mert e harcban mindenki elesik ..."

Az objektivitás itt annyit jelent, hogy a költő egyetemesnek érzi a pusztulást: s ezt az egyetemes pusztulást és mulandóságérzést mintegy különböző jelmezekben énekli meg. Az alaphang ugyanaz – egy szélsőséges szomorúságé, csak a kifejező kép változik. Hol egy régi költő maszkjában szól (Óda a fejedelemhez), hol pedig, mint a Halottak énekében, az elhunytak lelkeinek magányos panaszát képzeli elénk.

Az objektivitás: alakváltás. Mintha egy költői lélekvándorlást látnánk (nem véletlen, hogy már korai tanulmányaiban is felmerül ez a keleti gondolat mint a lét problémáira adott válasz egyik lehetősége). Ám ez a lélek mindenünnen ugyanazt hirdeti, játékos-groteszken vagy az óda ünnepélyességével: változtatnod nem lehet. Ez volt a kötetének a címe, és e régi kötet egyik – később átírt – igéje így hangzott:

Változtatnod nem lehet. A világ dolgai

Csak úsznak, úsznak ólmosan tovább.

Ezt a verset különben az 1912-es "vérvörös csütörtök" hatása alatt írta. Gyűjteményes munkáiban külön jelzi, hogy levertségének tanúja a mű: túlzottan általánosítanunk tehát nem szabad belőle. Annyi mégis bizonyos, hogy korai verseinek pesszimizmusa végletes, tónusai sötétek: vagy még inkább – mint Karinthy megfigyelte – éles kontrasztokban rajzoltak, s bennük a hangulati domináns: a fekete fájdalom. S a jelzők között nála is feltűnik a bánatos és a bús.

{404.} 1914-re már Kosztolányi is felfigyel egyik legfontosabb, valló ciklusára, az Őszi sötétségre s benne a sorozat első darabjára, a Nyilas Hava című versre.

Ősz van, korán sötétül és künn esik.

Vénül az idő s könnyei szakállára peregnek.

Magános a lélek! ...

S innen, ebből a sírásból az elvágyódás és a menekülés gyönyörű képeit bontja ki a vers. A magános lélek Perzsiába vágyik, majd Arméniát idézi sóvárogva, majd egy jellegzetesen középkori kép ugrik középre: a részeg kalmáré. Halotti tánc ez, rég elvitte már a halál őt is, mint oly sokakat.

Jaj földdel van teli a holtak szája!

S kik ettek Szilveszterkor májat és diót,

És puttonyból kik ettek szép gyümölcsöket:

A lelkük vízfenéken alszik, mint a hal.

Nem hasonlatok és nem metaforák költészete ez. Minden vers önmagában is annyira áttételes, közvetett, hogy újabb, formai transzmissziókat nem is engedhet meg. Inkább: egy hatalmas pátosz, egy elszánt kiáltás az alapmelódiájuk – ez a dallam a legfőbb formai eszközük a kissé kitaláltan régies, némely inverziókkal élő sorokban.

Az egyhangúnak rémlő, mindig-hasonló, álöltözetes kifejezőkincs: leginkább Gulácsy Lajos képeivel rokon. Füst Milán egyik első (párbeszédes, önmagát "Én"-ként említő kritikája) erről a festőről szólt. S ha idézzük az összegyűjtött tanulmányokból hiányzó, a Nyugat 1909. évfolyamából jellemzését a festőről – egyszeriben Füstre, a költőre is ráigazíthatjuk a szavakat: "Egészen a szívem szerint való művészet ez ... szubtilis, érzelmes, középkori lyrizmus ... irodalmi szemlélet eredményei a nehéz, középkori zárdahangulatok, a középkori mézédes szentimentalizmusú és finomkodó és mégis brutális szerelmek, a megérzések Shakespeare Itáliájáról, a barbár zsoldos lovagok, a gonosz olasz vitézek, a bizarr fejformájú szerzetesek portréi: ezek az édes és borzalmas sötét dolgok ..."

Füst Milán a szíve szerinti művészetben saját költészetét is karakterizálta. Végig ilyen maradt: fenséges, középkori, tapintható konkrétságában is elvont. "Ha egyetlen szóval kellene jellemezni őt, ezt írnók róla: "komor". Kosztolányi látta így ifjúkora barátját, s talán ez odavetett jellemzéssel azt is telibetalálta, mi volt ennek a költészetnek üzenete, mondanivalója. Az elkeseredés s valami meg nem alkuvó harag, ez a két érzés kitöltötte a verseket s egy magatartást mintázott ki. Ama katonáét, akiről Karinthy első bírálata beszél, a harcosét, aki pusztulása árán is megvédi önnön integritását, egész emberi valóját.

Különállása is lázadás volt. A lázadás, mely a Nyugat bizonyos költőinél határozott társadalmi fogalmakban is hangot kapott, áttörte a szimbólumok burkát Adynál, a hűvös parnasszizmust Babitsnál – Füst Milánnál megmaradt áttételeiben, elvontságában. Csak ráérezhetünk, hogy ebben az örök tiltakozásban benne van a protestáció az adott viszonyok ellen is, a tragikus {405.} hangvételben a századelő készülődéseinek tragédiája, a meg nem alkuvásban pedig a polgári radikalizmus távoli visszfénye.

Az európai költészet kortársi szakaszában is minél nagyobb volt a távolság a társadalmi mozgalmaktól, annál bonyolultabb formákat öltött az irodalmi lázadás: olykor talán el is homályosult az a rokonság, melyet Ady felismert az irodalmi lázongás és a szociális forrongás között. Ám a rokonság bélyege még akkor is ott van, ha csupán halványan dereng át a jelképeken, közvetítőelemeken, szuverén, művészi formákon.

Füst Milán tartalmi elvontságához, mely Az elmúlás kórusa című kötet 1921-es előszava szerint – az "örök emberi tragikum szomorúságát is felveté", egy valóban lázadó s a magyar vershagyományba nagy erővel berobbanó forma társult.

A szabadvers magyar megteremtőjét tisztelte s bírálta Füst Milánban a kritika. De Kosztolányi már 1914-ben észrevette, hogy ez a magyar "vers libre" kötöttebb, mint bármely modern társa. Igaz, hogy "teljesen elveti a külső mértéket", viszont: "a belső mérték javára".

Kosztolányi fogalmazása sajátosan egybecsendül Füst Milán első esztétikai alapvetésének gondolatával, azzal, amit a "külső" és a "belső" szemléletről írt. Új versformája, ez a belül kötött, rejtett szabályoknak engedelmeskedő forma igazából annak a "belső szemléletnek" a hordozója, mely a lírában a temperamentumot és indulatot, a lávázó lökéseket követi egyedül. A "lesülöttszemű ember" belső viharzásának formája ez: a konkrét tartalmától megfosztott, tiszta indulatmeneteké. Sajátos zeneiséget enged érvényesülni: egy nehéz léptű és súlyos haragét, monoton dobokat, prófétai átkot s az érzelmek szélsőséges viharzását.

A "rokontalan" Füst Milán költészete megint csak beleágyazható a korba. Élményforrása hasonló vagy érintőleges azzal, amit az angol, német, francia századvégi költők más-más módon, de filozófiailag hasonló szemszögből megfogalmaztak.

Örökegy dallamának kifejezéséhez az eszközök nyilvánvalóan formaiak lesznek: a versben nagyobb szerephez jut az esztétikai, mint a gondolati, a zenei, mint az értelmi elem – s mi más volt a századforduló lírai forradalma, ha nem az eddig alárendelt verselemek önálló életre támadása, eluralkodása?

"Formálni annyit jelent, mint törni" – írta Balázs Béla. S a századforduló megannyi szabadabb ritmusában a verstanok már megmutatták, hogy itt talán egy még kötöttebb, még zeneibb, még nagyobb önállóságra törekvő formáról van szó, mint a ritmikus-rímes, a mondanivalónak a százados rutinban alárendelt verseknél. Füst Milán "vers libre"-je is csupán látszatra szabad és kötetlen. A szuverén, egyéni indulathoz alkalmazkodó, individuális forma-keresés nyilatkozik meg benne az ismert versformák kollektív s ezért objektívebb rendszerei ellen. Ennek a versnek nincs köze a tízes évek ugyancsak kollektíven használt s nálunk Kassáktól ismert szabadverseihez. Voltaképp csak egy régibb hagyományt támaszt fel és abszolutizál – az európai költészetnek azokat a pillanatait, amikor egy eksztatikusabb, szenvedélyesebb tartalom már kikövetelte az egyéni s belső dallam szerint alakuló formát.

Joggal írta már Nagy Zoltán is 1914-ben: Füst Milán verseit "én nem tartom ,vers libre'-nek ... Sokkal kötöttebb ez a forma, semhogy szabadnak nevezhetném".

{406.} S kritikusainak fogalmazása mindig arra figyelmeztet, hogy ebben az új ritmusban, dallamban, versformában jelenik meg az "állandó és tárgytalan félelemérzés" (Kassák), a "vijjogó kétségbeesés", az "objektív szomorúság" (Karinthy), a "fekete rezignáció" (Nagy Zoltán), a "hősi szomorúság" (Radnóti), mely költeményeinek azonos szuggesztióját kelti.

Nem szabad ezt a szuggesztiót teljesen lefordítanunk ahhoz, hogy jelentőségét, súlyát és szerepét megmérjük. Füst Milán jelentkezésének és verseinek az volt az ingerük, hogy tragikus kétségbeesésükben tiltakozást, sötét komorságukban lázadást éreztek kortársai. Ezért nevezte Karinthytól Radnótiig valamennyi kritikusa hősinek – abban a magateremtette, sajátos és külön világban dac és ellenállás indulatait énekelte meg Füst: s ebbe a nyomorúságot, kiábrándulást felpanaszló komorságba az adott helyzet feletti kétségbeesés is kihallható vagy belehallható volt.

Az a kórus – a Nyugaté –, melyben megszólalt, különben is világosan szituálta a költészetét: elvontságát azok a hasábok is "desifrírozták", ahol megjelent.

S nem véletlen, hogy Füst Milán volt Ady mellett a legnagyobb céltábla, az ő újítását nevették konzervatív oldalról a legtöbben. S az se véletlen, hogy hatása a magyar költészetre nagyobb lett, mint a szerepe. Formailag a Nyugat táborában övé volt a legmerészebb lázadás (az Adyén kívül persze): s mint az irodalmi háborgásban megújított versmondat főpapja, őhozzá jártak vissza a nemzedékek. "A Nyugat egész írónemzedékére halott formailag. Szigorú törvényszerűsége visszavezette őket az időmértékhez, sőt közvetve a rímhez is ..." – írta róla Radnóti.

S csakugyan: Illyés, Weöres, Vas, Radnóti, Sárközi az ő félszáznál alig több verséből táplálkozott sokáig: s ez a költészet, lehetett bármily ezoterikus vagy elvont, megértésre talált egy idő után. Rejtjeleit pontosan felfogták a késő utódok.