| Szép Ernő 1884 Huszt - 1953 Budapest | TARTALOM | Lesznai Anna (1885 Budapest –) |
Középiskoláit Debrecenben végezte. 1902-ben a debreceni jogakadémiára iratkozott, majd a fővárosban folytatta jogi tanulmányait, ahol olasz és francia nyelvvel is foglalkozott. Negyedéves korában a párizsi Sorbonne hallgatója. 1907-ben jogi doktor. A Nyugatba 1909-től ír. Ügyvédi pályáját Budapesten kezdi, 1911-től azonban Debrecenben működik. 1921-től haláláig ismét Budapesten folytat ügyvédi gyakorlatot. Pár hónappal a felszabadulás után gyilkosság áldozata lett.
E kitűnő költő, egyszersmind néhány figyelemre méltó novella és főleg költőkről: Tóth Árpádról, Füst Milánról, Kemény Simonról szóló elsőrangú kritikák írója, méltatását az egykorú kritika példátlan mértékben elmulasztotta. Kevesen szerették, de azok többnyire költők voltak, s a jó versolvasók kis körének köztudatában mindig úgy élt, mint a Nyugat java költőinek egyike, csak kevéssel nagy barátja, Tóth Árpád mögött.
Érzelmes nosztalgiájú első kötetének (Hónapos szobákból, 1907) egyedül tiszta nyelvi kifejezésmódja ígért biztató folytatást. A Csend! Aranymadár!-{417.}ban (1913) az analógiák festőiségében gyönyörködik, az Elégiákban (1923) az ember magánya s a lélek mirevalóságának kérdése foglalkoztatja, a háború vége felé, majd az ellenforradalom idején egyre nagyobb súllyal lép látókörébe a társadalom, s Álmomban zene (1947) című posztumusz kötetébe foglalt utolsó verseiben már a társadalomról mond ítéletet, a Horthy-korszak embertelen légköréről, ha nem is osztály-, hanem általános emberi szempontból. Lírája egyetlen életrajzi adatot sem árul el; csak érzelmi, majd egyre inkább gondolati reakcióit tükrözi, képi áttételekben: életének már-már nem számtani, hanem algebrai jeleiül. Mikor rájön, hogy a világ nem teljesíti vágyait, előbb a szépségben keres vigaszt. Mint később is, szeme befelé néz, a lelki dolgok felé; tájképeit is, mint az Érmelléki ének, Andante, a belőle kiáradó fájdalom teszi oly bensőségesen széppé. Belső élményeit mindig képben, a flóra vagy fauna képeiben látja, s a régi nagy versek klasszikus nyugalmával kiépített és gazdagon dekorált, élénk színezetű festményekben ábrázolja (Páva a lépcsőn, Zenekari hangverseny), néha már a képeket halmozó s a festőiséget önmagáért élvező modorban.
| S érzem: villámlik messze, messze, |
| Ős távolokba veszve, |
| A lelkem messzi ismeretlen tájain. |
| Talán, talán, |
| Zaj veri fel a bú zsombékos rétjét, |
| A víz gyürüdzik sok lusta taván, |
| S egy ferdearcu őrült, Ő, a khán, |
| Most gyüjti harcra elszánt sárga népét! |
| Sátor előtt, hol a rút bálvány székel, |
| Bőg száz tülök s ezer sip jajveszékel, |
| Sír a kerék s a bús bivalyok járma. |
| Most álmodik a khán s hörögve kéjtől, |
| Látja magát, amint borítva vértől |
| Márvány Bizáncnak kapuját bevágja! |
| (A sárga Khán) |
Költészete az áttételek költészete. Mindig analógiákkal, a lélek és a külvilág felcserélésével dolgozik. De versei nem allegóriák, Nagy Zoltán szimbolista költő; nála a kép nem burok, amelyet a vers megértése után gondolatban elhajíthatunk, hanem egy a jelentéssel. A szépség vigaszában csalódva önmagában, emlékei gazdagságában, a lélekben keres vigasztalást. (Zenét, Minden ragyog) Fejlődése folyamán – mint Levél Tóth Árpádhoz című ars poeticájában is elmondja – megtagadja a hasonlatok pompáját. De ha szakít is a verseiben eleinte tapasztalható túlzott díszítéssel, dikciója végig emelkedett, mentes minden profán elemtől:
Visszhangot keres, s mivel nem talál, elhitetni igyekszik magával, hogy nem kell választ várni, a lélek érje be önmagával. De mire akkor a lélek, kérdi, nem fölösleges tükre-e a világnak? Van-e Gazda, aki megbecsüli hű sáfárkodását? Folyton befelé hallgatódzva meghallja lelke mélyén egy ismeretlen isten hangját. Az aktualitásokat sokáig nem veszi észre, illetve a bennük rejlő örök-emberi problémát ragadja meg. Legállandóbb problémája és fájdalma az ember magánossága, az, hogy a lélek "illat, mit be nem lehelnek, | Zengő kiáltás, melyre nem felelnek, | Magános jaj, mit visszafojt a száj ..." (Zenét). Hosszú tűnődései folyamán kép képhez fűződik benne, s képzeletében terjedelmes verskompozíciók keletkeznek. Egyre mélyebb, egyre filozofikusabb, egyre bensőségesebb is lesz, s ezzel párhuzamosan egyre egyszerűbb, halkabb, festőiségében és csengésében egyre takarékosabb. Ha korábban az érzés közvetlenül vált képpé nála, most már a filozófiai síkra emelt érzés öltözik képbe. S utolsó verseiben a magánosság már nem az örök-emberi meg-nem-értettséget, hanem félreérthetetlenül a kor embertelen ridegségét, majd gonosz elvadultságát panaszolja:
| Rejtőzz, figyelj! Lapulj, osonj! |
| Légy résen! Féld az árnyat! |
| Riadj fel könnyes vánkoson |
| Madár ha rezzent szárnyat. |
| Az élet ismét zord vadon, |
| A Föld új őskort él át, |
| Ezer vadállat szabadon |
| Űz, hajt, mint könnyű prédát. |
| (Zord idők) |
Mint a szimbolista lírikusok általában, most sem tér el az áttételes kifejezéstől, s a fasizmust konkrét megnyilvánulásai helyett csak érzelmi-gondolati hatásában ábrázolja.
| Szép Ernő 1884 Huszt - 1953 Budapest | TARTALOM | Lesznai Anna (1885 Budapest –) |