Csáth Géza (1887 Szabadka – 1919 Szabadka közelében)

Középiskolai tanulmányait szülővárosában végezte. Kosztolányi unokatestvére. A zene és irodalom egyaránt érdekelte; apja hegedűművésznek szánta, ő festő szeretett volna lenni. Már kamaszkorában zenekritikát ír, de a zeneszerzési szakra nem veszik föl. Budapesten orvosi oklevelet szerez, a Moravcsik-(ideggyógyász) klinikán működik 1910–1913 közt, mint tanársegéd. Az első világháborúban orvosként vesz részt. Hazatérve községi orvos, de szervezetét ekkorra már tönkre tette a morfinizmus szenvedélye. 1919-ben tragikus körülmények közt lett öngyilkos. Már a Jövendő biztatással fogadta. Írásai a Budapesti Naplóban, Népszavában, Magyar Szemlében és a Nyugatban jelentek meg. Az elsők között ismeri fel Bartók és Kodály jelentőségét. Két színművét a Magyar Színház mutatta be.

Csak indulása érintkezik a stílromantikus-szecessziós áramlattal, később az élet jelenségeit a maguk valóságában akarja megragadni. Szini Gyula azt hirdette, a téma másodrendű egy író művészetének megítélésében, mindent a megformálás jellege és minősége dönt el. Csáth Géza legfőbb írói törekvése ezzel szemben a valóság egy-egy jelenségének minél mélyebb átélése és megvilágítása. Ábrázolásának módszerét a diagnózis-készítő orvos munkájához szokták hasonlítani. Írói hivatásának indítékai mögött valóban felismerhető a diagnoszta nyugtalansága: mindent a gyökeréig akar látni, a valóság makacs vallatói közé tartozik. De írói módszerében nyoma sincs a mindent atomjaira bontó naturalizmus fárasztó pepecselésének, laboratóriumi analíziseinek.

{455.} A naturalisták lázas leleplező szenvedélye sem hevíti, inkább a huszadik századi realista irodalom egyik első erőteljes képviselője a magyar prózában. A valóság illúziótlan szemlélete és mélyreható elemző készsége, amely a jelenségeket a maguk élő-mozgó voltában megragadó ábrázolásmóddal párosul, a magyar realista próza legjobbjaihoz, mindenekelőtt Kosztolányihoz kapcsolja korán félbeszakadt alkotói tevékenységét. Kosztolányi nemcsak unokatestvére, de mint író is legközelebbi rokona: novellaalkotói módszerükre egyaránt jellemző a valóság egy kis részletének mikroszkopikus vizsgálata, a részletek rendkívül éles fényben való megvilágítása, a belső összefüggések teljes feltárása, de ugyanakkor a vizsgált terület többnyire programszerű erős elhatárolása is a távolabbi összefüggésektől. Ez a célzatos elhatárolás Kosztolányinál később feloldódik, elsősorban regényeiben, gondoljunk az Édes Anna és számos későbbi novellájának erős társadalomkritikájára. Ezzel szemben Csáth Géza novelláira mindvégig a téma erős zártsága jellemző. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy novellái gyakran úgy hatnak az olvasóra, mintha az elbeszélések figuráinak diagnózisát kaptuk volna kézbe. Emberi történetei többnyire esetek, – akár a szó klinikai értelmében is. Csáth Géza egyik megértő elemzője, Illés Endre így jellemzi az író módszerét: "Figuráit a klinikus kereste össze s még természetesebb, hogy az idegorvos szemével vizsgálta őket. A művész szerepe a továbbfejlesztés: ezt a kórtörténet-formát ő leleményesen kiterjesztette minden élő és holt dologra."

Az igaz, hogy az emberi sorsok extrém eseteit kereste, (bár nem olyan mértékben, mint például a két Cholnoky), de mint szépírót – Kosztolányihoz hasonlóan – nem elsősorban a patológia érdekelte, hanem az ember megismerése, amely azokban az évtizedekben, amikor Csáth az irodalom nyilvánossága elé lépett, éppen a természettudomány, közelebbről az orvosi lélektan felől kapta a legerősebb inspirációkat, amelynek ő is alapos ismerője és közvetítője volt. "Lázas buzgalommal vágott neki a klinikai munkának – írja róla Kosztolányi 1919-ben a Nyugatban – Freud nyomán – nagyon fiatalon könyvet írt Az elmebetegségek psychikus mechanizmusáról."

Első kötete A varázsló kertje címen jelent meg 1908-ban, tehát ugyanabban az esztendőben, amikor Kosztolányi első novellás könyve, a Boszorkányos esték is az olvasó kezébe került. A kötet címadó novellájában a gyermekkor nosztalgiáit felidéző felfedezés mélyértelmű szimbólummá lényegül át. Két felnőtt fiatalember az érettségi után felkeresi a kertet, amely gyermekkorukban annyiszor megborzongatta őket titokzatosságával, regényes szépségével, benéznek a varázsló kertjébe: minden a régi, csak misztikus áhítatuk tűnt el azóta. "A varázsló virágainak nyomasztó illata lassanként elszállt a mellükről. Egy bérkocsi haladt arra. Füttyentettek. Mosolyogva búcsúztak és könnyedén szöktek fel a kocsira. A kocsis a lovak közé csapott. És elrobogtak a villámfényes főutca felé." Itt zárja le a novellát. A megrendülések vagy drámai feszültségű történetek éppen ezekkel a tervszerűen hideg, objektív záradékokkal kapnak erősebb hangsúlyt Csáth Géza novelláiban. A kályha című kitűnő novellája arról szól, hogy egy magányos fiatalember képzeletében miként válik bizalmas társsá rideg szobája egyetlen meleg és megnyugtató tárgya – a kályha. A Szombat estében a gyermekkor meghitt környezetét idézi fel leheletfinom művészettel egy régi emlékkép nyomán. A béka szintén {456.} egy gyerekkori vízió felidézésével fejezi ki a félelem, a szorongás testetlen és mégis nyomasztó, fojtogató érzését. A korszak sokszor nagyon különböző stíluselemeket vegyítő eklektikus divatjával szemben Csáth Gézánál erős alkotói fegyelem és nagyon biztos, határozott ízlés figyelhető meg. Novelláinak hangulati egysége rendkívül tiszta. Szerkesztőkészsége is nagyon fejlett, biztoskezű, ökonomikus szerkesztő. Első kötetében prózaírói erényei már teljes mértékben birtokában vannak. Karinthy Frigyes már 1912-ben a Nyugat Almanachjában élesen elhatárolja Csáth Géza kifejező művészetét a szecesszió dekoratív stilizáltságától: "Ez az út bizonyosan a legtökéletesebb írásművészet felé mutat: oda, ahol kifejezés és a kifejezni való, stílus és anyag egy és ugyanaz. Ahol a hasonlat magyaráz és világosabbá tesz: (ez a hivatása, semmi más) s a szavakat a kifejezni valónak sajátságos és megmásíthatatlan kényszere fűzi össze s nem valami furcsa véletlen, amit inkább szinte képzőművészeti, dekoratív ösztönök idéznek elő fejlődő írókban."

Már az első kötetében megjelent művészetének egyik gyöngyszeme, A vörös Eszti című novellája. Érett, szép elbeszélés, a magyar irodalom legjobb novellái közül való. Az egyetemista novellahősben feléled rejtett gyermekkori szerelme, ami egykor sejtelmes érzés volt, az most beteljesedést ígérő felnőtt érzelem, de a véletlen és a társadalmi konvenció elszakítja egy mélyebb és teljesebb megoldás lehetőségétől. Az egész novellát átszövi az Andersen-mesék hangulata, mint egy gyermekkorból átmentett halk melódia, és amit az író ezzel kapcsolatban elmond, az ars poeticai értékű. "Ekkor egy időre – csak rövid időre – elhanyagoltam Andersen bácsi könyvét. A naturalista írók művészete iránt érdeklődtem és azt képzeltem, hogy Andersen bácsi mint művész alaposan elbújhat mellettük, akik tökéletesen és részletesen figyelik meg az életet. Nem tudtam még, hogy a bölcsesség nem az őszinteségben van és nem is a hazugságban, hanem másutt a kettőn kívül."

Ebben a játékosan egyszerű vallomásban a korszak magyar szépirodalmának egyik legfontosabb dilemmája rejlik. A századforduló irodalmában nagy divatja van a felnőttek számára szóló meséknek és meseszerű elbeszéléseknek. Wilde, Anatole France meséi igen népszerűek ebben a korban nálunk, E.T.A. Hoffmann misztikus történetei pedig valóságos fénykorukat élik a magyar századforduló irodalmában. Nemcsak a felnőttek számára írt művészi mesekönyvek jönnek divatba, de gyakran a novellákat is mesehangulat szövi át.

Csáth Gézában művei bizonyossága szerint, idézett értékes önvallomásával szemben mégis az általa naturalistának nevezett irodalom vonzása volt az erősebb. De amit ő alkot, az nem azonos azzal, amit ma naturalizmuson értünk, hanem egy zárt tematikájú, nagyon ökonomikus technikájú realista művészet, akkor is, ha a téma extrém eset vagy éppen megrázóan borzongató történet. Ilyen az Anyagyilkosság című novellája is, amely A vörös Eszti mellett egyik legerősebb írása. Elvadult gyermekek lelki dzsungelébe hatol, ahol a szekszuális vonzódás, a szenvedélyek teljes megismerésének szomjas igénye a brutalitásba tolja át a kiforratlan kamasz lelkeket. A pszichológiai realizmus értékes darabja ez a novella, ahol minden mozdulat motivált, ahol az anyagyilkosság végletes esete is úgy következik be a novella végén, hogy a szörnyű tett minden előzménye indokolva van. A novella zárásának objektív hangja itt is a cselekmény erejét húzza alá: "Átmentek a szobájukba, megmosták {457.} a kezeiket, kiöntötték a vizet, de az átöltözésre nem volt szükség, a ruháikon sehol nyoma sem volt a vérnek."

"Nagyon jól érzi – írja Csáth Gézáról Karinthy – hogy a hatás legfőbb eszköze az a kegyetlenségig fokozott gyilkos ál-objektivitás, amely érzéketlenül bontja fel és mutatja be az élet legérzékenyebb szerveit."

Csáth Gézából, ha romboló szenvedélye nem öli meg előbb alkotókedvét, majd élő önmagát, minden bizonnyal a század magyar novellairodalmának egyik kimagasló realista egyénisége lett volna. A vörös Eszti alapján arra is következtethetünk, hogy témáinak tudatosan zárt kezelése is talán feloldódott volna idővel: lehetséges, hogy éppen a valóságot feltáró szenvedélye az összefüggések távolabb vezető szálainak kereséséhez is elvezette volna.