Révész Béla (1876 Esztergom – 1944 Auschwitz)

Mint inas hamar megismerte a dolgozó emberek keserves életét. Mikor a nehéz inasélettől megbetegszik, gimnáziumba megy. Tanulmányait Esztergomban és Budapesten folytatja, majd érettségi után újságíró lesz. Jár Párizsban és Berlinben. Egy ideig a Friss Újságnál riporter, 1906-tól a Népszava munkatársa, évekig szerkesztőségi titkár és az irodalmi rovat vezetője; tagja a Szociáldemokrata Pártnak. 1907–1908-ban a Népszava Olvasótára szerkesztője. A tízes évek elején Zigány Árpáddal szerkeszti a Renaissance című folyóiratot. 1912-ben Bárdos Artúrral megalapítja az Új Színpadot, s egy ideig igazgatója lesz. A Tanácsköztársaság idején az {490.} Írói Direktóriumnak és az Írók Szakszervezete vezetőségének tagja; a Népszava egyik szerkesztője, s az ekkor induló új szocialista irodalmi folyóirat, az Új Idők főmunkatársa. A proletárdiktatúra megdöntése után Bécsbe emigrál, 1922-ben tér haza. 1925-ig a Népszava szerkesztőségében dolgozik, amikor aztán erősödő fülbetegsége miatt megválik a szerkesztői munkától, de írásaival munkatársa marad alapnak. 1931-ben Baumgarten-díjas. 1944-ben a Gestapo elhurcolta, Auschwitzban pusztult el.

Naturalista íróként, a nyomor együttérző ábrázolójának indult, s hamarosan az elnyomottakkal azonosuló, a szervezett munkásosztály szemléletét is magáévá tevő szocialista íróvá érett. Nyilván gyermekkora, ifjúkori nyomorának élményei Esztergomban s Budapest munkások-lakta külvárosában, a gyárvárossá fejlődő Újpesten mélyítették el szociális látását és érzékenységét. Esztergomból a környezetében élő különcködő beteg lelkek vibráló szomorúságát és a komor papi város ünnepélyes-áhítatos légkörének hangulati benyomásait hozza magával. Újpesten a gyárak szirénáinak búgó hangja, az üzemek zakatoló dübörgése váltja fel az esztergomi harangok kongását. E kettős élmény kíséri majd írói útján: a "proletárnovellák" sötét tónusú, de eljövendő győztes harcokat idéző történetei mellé a komor pátoszú, biblikusan ünnepélyes hanghordozás szegődik.

Első írásai még diákkorában jelennek meg az esztergomi Szabadság című lapban. Nyugati útján szerzett élményeiről Adyval töltött párizsi hónapjainak leírásából tudunk, s nyilvánvaló, hogy e világvárosi élmények is elősegítették írói látásmódjának kibontakozását. Első, még inkább csak a kísérletezés stádiumát mutató kötete (Emberek harca, 1899) friss hangjára, nehézkes mondatfűzéseiből fel-felbukkanó újcsengésű szavaira Bródy Sándor, Ignotus és Osvát Ernő egyaránt felfigyel. Írásait a Nyugatot előkészítő folyóiratok, a Magyar Géniusz és a Figyelő s a napilapok tárcarovatai közlik. Megindulásától munkatársa – később főmunkatársa – a Nyugatnak. A század első éveiben újabb két novelláskötete lát napvilágot (Forgatagban, Új novellák), s az 1907-ben megjelenő A nagy börtön már a zolai naturalizmust követő író határozott arculatát mutatja. Hősei szenvedő kisemberek, falusi szegények, városi kishivatalnokok, börtönök szabadulásra vágyó rabjai, munkások, katonák, mindannyian az élet mindennapi kis és nagy tragédiáit élik "hangtalan jajgatással".

1906 végén, elsőnek a modern magyar irodalom táborából, csatlakozik a Szociáldemokrata Párthoz; a Népszavában kapcsolatot épít a polgári irodalom irányzatai és a munkásmozgalom, valamint a szocialista irodalom között. Nagy érdeme, hogy Ady Endre sok forradalmi verse megszületését baráti ösztönzésekkel és a Népszava hasábjainak megnyitása által is elősegítette; hogy szorosabbra fűzte Ady és a magyar munkásosztály összekötő kapcsát. Harcot vívott a Népszava szerkesztőségén belül és a pártvezetéssel is Ady verseinek elfogadtatásáért, s ugyanakkor Adyt is a költői kifejezésmód egyszerűbbé tételére igyekezett rábírni, hogy verseit a munkásolvasók is könnyebben befogadhassák.

A szocialista eszmevilág vállalása Révész Béla művészetét a szociális együttérzés humanista megnyilatkozásaiból programosan is a proletáriátus irodalmi kifejezőjévé emelte. Újabb kötetei, az együvétartozást címében is kifejezésre juttató Velük, értük, és a "proletárnovellák" alcímet viselő A lárva mögött (1911) {491.} legjobb írásaiban a munkásélet hétköznapjait nem pusztán a szenvedések láncolataként mutatja be: a külvilág ábrázolását szorosan összeköti a valóságra való lelki rezonálás, a belső lélekrajz motiválásával (Autodafé, A fekete kapu). Igaz, e köteteiben is többnyire "az élet szennyes árját felkavaró" témák foglalkoztatják: apró piszkosságok és nagy nyomorúságok, szomorú, elesett emberek hányódásai, a társadalom perifériájára szorult lelkek belső gyötrődése. És munkáshősei sem a forradalmi lázadók soraiból valók, – bár ilyen hősök is akadnak történeteiben (Szocialisták, Megszületett) – az ő munkásalakjainak keserűsége legtöbbször kiúttalanná mélyül, amin az ábrázolás együttérző líraisága sem változtat. Maga az elénk tárt életfolyamat azonban lázítóan hat e közvetlen látóközeiben, az "így ne tovább!" gondolatát szuggerálja.

Szocialista meggyőződését talán A magunk útján (1912) "énekeiben" és tömör "glosszáiban" tudta Révész a legsikeresebben s a várt forradalmat is leginkább megidézően kifejezni (Minden megérik, A vér). Érzékelhető bizonyos fokú hangváltás is e kötetében, mintha már a Miniatűrök előkészítő írásait olvasnánk. Mindjobban eltávolodik korábbi novellái naturalizmusától, stílusa egy sajátos expresszionizmus irányába mutat, amely azonban mély líraisággal telített. Ady Endre e kötet "gyújtogató hitét" hangsúlyozva mondotta Révész Béláról: "Íme a dokumentum, íme a teljességes művész, aki hiánytalanul, sőt szinte óriássá nőve áll a szenvedés, munka és forradalom táborába. Táborba, melyet orr-fintorítva, de remegve szid mindenféle úgynevezett arisztokrácia s legjobban az öntelt l'art pour l'art önkéntes nemessége." Maga Révész Béla is a forradalmi erjedéssel telített 1912-es esztendő harcos írásait egybegyűjtő e kötetében teszi közzé forró vallomását a szocialista világnézet és művészet mellett (Szocialistának lenni).

Az új hangvételt a Vonagló falvak különös világú regénykísérletében valósítja meg első ízben. Az Amerikába vándorló magyar parasztok és itthonmaradt családjuk nyomorúságos sorsán – és nemi nyomorúságán – keresztül világít rá a század eleji Magyarország e nemzeti katasztrófa méreteit öltő válságtünetére. Tudatosan megbontja a regényépítés szerkezetét; emberi sorsok s az író hozzájuk fűzött reflexiói színes kavargással váltakoznak a nyers, érzéki leírások naturalisztikus részleteivel. Legsikerültebb része az üveggyári munkások nehéz, robotos életének szinte víziószerű bemutatása. Nyelvének sajátos, a zene ritmusára emlékeztető hullámzása, s képszerű kifejezéseinek sokszínűsége, valamint a témaválasztás bátorsága teszi jelentékennyé Révész e kísérletét. Mint új regényforma mégsem lett eredményes, mivel nem tudja követni az események belső dinamikáját, s állandó feszültsége is monotonná válik. Nyelvi értékei majd a Miniatűrök (1919) stílusának kialakításásában érvényesülnek.

Egész sajátos egyedi formát munkált ki Révész Béla e miniatűrökben. Tulajdonképpen prózába oltott magasfeszültségű, kis emlék-képekbe vagy villanásnyi helyzetrajzokba sűrített líra, máskor csak egy reflexió, esetleg egy színfolt a sokszínű palettán. Sokszor általánosabb társadalmi igazságokat, jövőt formáló vágyat is kifejez általa (Esti csillag, A Marada-vendéglőben). E formát azonban a tárgytalan, misztikussá váló életérzés kifejezésére alkalmazta Révész a későbbi évek során, s – mint Schöpflin Aladár megállapította – "a stílus modorossága itt már az anyagba is behatol".

{492.} A proletárdiktatúra megdöntése után, 1922-ben megjelent, kisregényt és két elbeszélést tartalmazó új kötete (Egyedül mindenkivel) szuggesztív erővel, eredeti, olykor szimbolikussá növesztett stílusban ábrázolja egy kispolgári, "tisztes" szegénységből teljesen nincstelenné vált fiú útját a sztrájkoló munkásokkal való azonosulásig (Regény a meg nem szabaduló prédáról). A könyvről elismeréssel szóló kritikus, Laczkó Géza már itt felveti Révész írásművészetének azt az alapvető ellentmondását, amely "a szociális, a sokak sorsát forgató témák s a nehézzé akart, keveseknek szóló stílus között" feszül. Ez az ellentmondás mindvégig feloldatlan marad, s a szép célkitűzés és a megvalósulás félsikere közötti feszültség adja meg Révész Béla életművének egyik – tragikus színezetű – sajátosságát.

A húszas évek derekától, amikor erősödő betegsége miatt le kell mondania a Népszava szerkesztéséről, élete mind magányosabbá válik. Műveiben nem tudja követni a szocialista irodalom új s fő irányzatát, nem válik forradalmi szocialista íróvá. Még korábbi írásainak proletár-tematikája is (melyből szép gyűjteményt adtak ki 1928-ban) fokozatosan elmarad, s az író visszafordul ifjúsága, a háború előtti idők nyomasztó, de a Horthy-korszakhoz viszonyítva idillikusnak tűnő légkörének rajzolásához (Esztergomi lélek, 1934). Két évtizeden át szép könyvek sorában állít emléket nagy barátjának, Ady Endrének; ezek ma is közelebb visznek az Ady-életmű megértéséhez: az Ady-versek keletkezésének műhelytitkaihoz (Ady Endre verseiről, életéről, jelleméről, 1922; Ady Endre tragédiája, 1925; Ady trilógiája, 1935) talán éppen a túlzottan szubjektív megközelítés következtében. Ám ez az igen értékes munkássága egyben eszközül is szolgál számára a múltba-fordulásra, a harcos szép múlt felidézésére a jelen sivár valóságával szemben.