A Tanácsköztársaság jelentősége irodalmunkban

1919. augusztus 1-én a Tanácsköztársaság elbukott, de eszméi és célkitűzései mélyen begyökerezve éltek tovább a magyar munkásosztályban, s a hamarosan újra talpraálló kommunista párt – ha illegalitásban is – folytatta küzdelmét. Ezt közvetlenül támogatta – itthon és az emigrációban – az a kommunista írócsoport, amelynek törzse a Tanácsköztársaság napjaiban kovácsolódott ki a pártos irodalom zászlóvivőjévé. Mindenekelőtt ők folytatták s fejlesztették tovább a Tanácsköztársaság irodalmának azokat a vonásait, amelyek a szocialista realizmus alapvető elemeiként első ízben a forradalom idején jelentkeztek irodalmunkban. Törekvéseik József Attila költészetében tetőződtek. De a proletárirodalom körén túl, haladó íróink további munkásságára is hatott mindaz, amit a Tanácsköztársaság idején átéltek – például Juhász Gyula találkozása az ország vezető erejévé vált munkásosztállyal, vagy Móricz Zsigmond élménye a földet foglaló, majd szövetkezeti útra lépő parasztság körében – 1919 utáni életművükre is kitapinthatóan hat. Így van ez Tóth Árpádnál, Nagy Lajosnál és másoknál, még annál a szocializmus közelébe érkező fiatal írógenerációnál is, mely csak 1919 után bontogatta szárnyát, ifjúságának egyik legnagyobb élményeként mégis a proletárforradalmat véste {528.} szívébe. Irodalmunknak a népi élet felé fordulása, mely a Tanácsköztársaság idején indult meg, nem szűnt meg egészen az ellenforradalom körülményei között sem: a tömegek életsorsának problematikája, ha olykor torzultan is, behatolt az irodalom alapkérdései közé. S jó néhány új író indult alulról, a proletariátus és még inkább a szegényparasztság soraiból 1919 után, mintegy folytatva azt az "új honfoglalást", melyet a Tanácsköztársaság alatt kezdett meg nemzeti irodalmunk egészét felfrissítő tendenciával. Szinte jelképesnek tűnik: a Tanácsköztársaság leverése után, az ellenforradalom tombolásának évtizedeiben a proletariátus költője – József Attila – fejezte ki a nemzet sorskérdéseit leghívebben és legművészibben a magyar irodalomban.

A proletárforradalom irodalma tehát huszadik századi irodalmunk korszakváltását jelenti. Betetőződése ez az irodalom annak a századunk első évtizedében induló, a társadalmi erjedést követő és kifejező irodalmi mozgalomnak, amelynek élén Ady Endre forradalmas költészete haladt, s amely mellé az első világháború esztendeiben már a szocialista irodalom is jelentős erőkkel zárkózhatott fel. Ugyanakkor új, magasabb eszmeiségű irodalom megteremtésének a nyitánya is: hiszen a haladó magyar írók java része a nép, a társadalmi fejlődés tudatos szolgálatát vállalta a Tanácsköztársaság idején. Ez tipikus írói magatartássá vált akkor, és ezzel irodalmunk a szocialista eszmeiségű irodalom kialakítására is megtette az első, talán a legfontosabb lépéseket.