Ady Endre

Ady Endre csak hírlapírói munkája velejárójaként, félkézzel művelte a kritikát, eredetisége és zsenialitása azonban így is megmutatkozott. Első bírálatai, illetve kritikai megjegyzései 1899-től maradtak ránk, s már ezekben {69.} a társadalmi valóság ábrázolásának olyan határozott igénye, a hazugul vagy felszínesen megnyugtató irodalomnak olyan büszke elutasítása szólal meg, ahogy az a századvégen ilyen következetességgel sehol másutt nem található (Paraszt-irodalom, Katonák). A huszonkettedik évében lévő Ady még aligha töprengett sokat a kritika kérdéseiről, mégis ösztönösen rátalált a helyes útra; ahelyett, hogy a mű egészéből elvont egyoldalú esztétikumra, vagy az elvont tartalomra reagálna, a mű összetett egészére, mégpedig a maga egész emberségével rezonál. Egy parasztdrámát elutasít, mert, bár igazi paraszt-életet mutat be, rajzait nem tudja művészien elhitetni, egy sekélyes vígjátékról viszont megvetően ír, mert nem mutatja az élet problémáit. Márpedig "ennek az átmeneti korszaknak nagy gondolkodókra, irányítókra van szüksége". Mélyen át volt hatva attól az érzéstől, hogy a kor Messiásokat, vagy legalább Keresztelő Jánosokat vár. Biró Lajosnak érdeméül tekinti, hogy az írást nem tartja célnak, hanem, mint váteszi hivatású író, megdöbbenteni, hazugságokat oszlatni, irányokat rombolni akar. Szemében az irodalmi érték egyik legfontosabb összetevője a műben felmutatott új emberi dokumentum. Az általa igen nagyrabecsült Maeterlinck Monna Vannája. csalódást okoz neki: "Hol benne az új emberi dokumentum? Hol az új hang?" – kérdi. Ezt hiányolja a különben méltányolt Kosztolányi első kötetében és csak ennek meglétét becsüli Dutka Ákosban. De most sem esik egyoldalúságba. Nem elég, ha a vallomások őszinték, művészieknek is kell lenniök. Nemsokára újabb igények is jelentkeznek nála. 1903-tól már azt is megkívánja, hogy a költő eredeti, differenciált és szenzibilis legyen; a hitelesség igénye kiegészül kritikáiban a szimbolista esztétikával. Minden irodalmi műben elsősorban a poézist, illetve ami nála ezzel egyet jelent, a líraiságot becsüli. Aranyban fájlalja, hogy "fegyelmezett és önvesztére visszatartott, önmaga előtt rejtegetett lírikus" volt. A lírikust szereti Krúdyban, Sziniben, Révészben s megtalálja Molnárban is. Különbséget tesz – talán Verlaine Költészettana nyomán – irodalom és költészet közt, s akiben sem emberi dokumentum, sem líra, az "irodalmi író" szerinte, mint a különben nagyratartott Mikszáth és Kosztolányi. A szimbolisták nagy érdeme annak felismerése, "hogy csak az becses, ami új, az van, ami különbözik. Az valaki, aki más, mint más." De ugyanakkor a különbözés kultusza mellett ragaszkodik az általános emberi tartalomhoz. "Költő az, aki nem disznótorokról hozza a világnézetét, de akiben benne szenved, sír, átkozódik, ujjong a kor. De úgy, hogy különbözzék minden mástól." Az eredeti egyéni látást szereti Barta Lajos ígéretes első novellás könyvében s még inkább a forró lelkesedéssel fogadott Móricz Zsigmond novelláiban. Vannak sajátosan esztétikai követelményei is, Erdős Renéenek például azt ajánlja, "dobjon el sokat a szép szavakból", Lesznai Annában azt kifogásolja, hogy "még nem tudja, hogy 999 szót kell megölni, hogy az ezredik, az igazi megszülessen".

1905-től kezdve esztétikai, irodalmi nézetei egyre határozottabbak: forradalmi demokrata világnézete alapján ítéli meg a jelenségeket. Ő mondja ki a legtisztábban, hogyan függ össze "irodalmi háborgás és szocializmus"; könyveket, színdarabokat finom irodalmi érzékkel, de egyre inkább a társadalmi feladat, mondanivaló szempontjából lát. Polemikus cikkek sorában alakul ki álláspontja (Válasz Tóth Bélának, Magyar lelkek forradalma). Kritikai, tanulmányírói munkásságának talán legjelentősebbje a Petőfi nem alkuszik, {70.} amely nem a Nyugatban, hanem a Renaissance 1910. január–júniusi számaiban jelent meg. Petőfi-portré ez és önvallomás is, elődjéről szól és magáról, Petőfi koráról s a maga problémáiról. Szenvedélyes szeretet, a költő és ember mély, érzékeny átértése, sorsának vállalása jellemzi az írást, amely ugyanakkor hitvallás a társadalmilag felelős művészet, a nagy egyéniség joga mellett, s harc és tiltakozás a szűkös magyar viszonyok ellen.

Ady kisebb kritikái általában szűkszavú, szinte csak jelzésekre szorítkozó írások, ítéletek beható elemzés és kifejezett indokolás nélkül. De Ady felelősebb és kevésbé lírai, mint amilyen felületes pillantásra látszik. Bár mindig szubjektív, ugyanakkor általános érvényű ítéletet keres, s legjobb barátainak munkáiról is kimondja, bár udvarias vagy homályos mondatokba burkolva, esetleges fenntartásait (Krúdy, Szini, Révész). Elveiben pedig újat és értékeset hozott: a szociális problémák kimondásának és a lírai őszinteségnek, az igazságnak és költészetnek együttes követelményét.