Vallomások és tanulmányok (1911)

Ebben a gazdag termést hozó korszakában, 1911 tavaszán Ady egy kis füzetben Vallomások és tanulmányok címmel kiadta néhány prózai írását: Ismeretlen Korvin-kódex margójára, A magyar Pimodán, Portus Herculis Monoeci, Petőfi nem alkuszik. Más-más a mondanivalójuk, szubjektivitásuk azonban összekapcsolja őket. Rejtett önarckép mindegyik. A Portus Herculis Monoecit Ady montecarlói játékai, szerencsepróbálásai ihlették; utólagos magyarázat ez a Pénz-versekre, de benne van az Élet-Halál-költészet motívuma is. "A menekülő Élet" gondolatát csaknem költői-művészi kidolgozottságában olvashatjuk itt; A magyar Pimodánban arról a társadalmi kényszerről vallott Ady, amely a jobbakat narkotikum keresésére késztette. Baudelaire-ék, Gautier-ék még az önnön eszméit eláruló polgári társadalomból próbáltak szabadulni, Adynál az italozási kényszer világosan a magyar Messiások egyetlen menedéke, s a mámornak Ady-idézte magyar rabjai: Csokonai, Katona, mind-mind törpe korukkal, a lehúzó magyar élettel kerültek szembe. Így lett ez az írása eddigi költői útjának: a magyar Ugarról s a magyar Messiásokról való gondolatainak mintegy összefoglalása is. A művészetről írva pedig ekkor már egyenesen azt vallotta, hogy attól egyformán távol van a kalmár világ s a feudális-katonai erkölcsöket ápoló Spárta.

Gondolkozásában azonban a nagy újítók – Csokonai, Kazinczy és mások – elkötelező öröksége mellett, a korszak forradalmi verseinek legjobb kísérőjeként ott van már a forradalmi-irodalmi örökség is, ahogy azt a Petőfi nem alkuszik bizonyítja. Nagy önvallomása is ez írás. Voltaképpen a hagyományokhoz való juss gondolatából s gondjából nőtt ki. Ady Petőfiben a konzervatívoknak, de a saját Nyugat-beli társainak is felmutatta a maga politikus forradalmi verseinek legigazabb ősét. Mindenekelőtt a szociális forradalom költőtípusát keltette életre. Fölidézte Petőfi korát: a múlt század forradalmas Magyarországát. Világosan látta a 48-as tragikus bukás saját jelenéig ható társadalmi következményeit: a 48 előtti Magyarország csaknem változatlan továbbélését. A múlt századi forradalom bukásának siratásába belejátszott a kortársi magyar progresszió törekvéseinek féltése, kudarcra ítéltségének sejtése. Ady írásának ezek a lapjai viszont a korszak magyarság-verseivel harmonizálnak. Előkészítette a Petőfi nem alkuszikot egy nagy kor társadalmi látványa és tapasztalata is: a múlt század nagy múltú történelmi középosztályának dzsentrivé süllyedése. Saját csalódása láttatja vele ahistórikusan e réteg valóságos történelmi szerepét, – Werbőczy és Kossuth nemzeteként ezért jelenik meg Ady írásában Petőfi Magyarországa. A frázis-{129.} hazafiak ajkán elkoptatott név, Kossuth neve mellett így magasodik fel a 67-es kiegyezést megvalósító Deák alakja. Ady igazságtalansága Kossuthtal szemben – kétségtelenül önkényesen – saját kora dzsentrijének kritikája. De a Petőfi-tanulmány Ady "két lelkének" is összegezése. A kapitalista civilizációt mint a fejlődés állítólagos "non plus ultráját" elítélve Ady tanúságot tett az első párizsi útja óta benne munkáló élményről. Több színt csillogtatnak Adynak ezek a gondolatai: az alapelemet mindenesetre a polgári demokrácián már túllépni akaró író gondolatai adják meg, de a főtéma mellett felhangzik a tömegektől való távolmaradást, a művész-arisztokratizmust hirdető Nietzschétől is tanuló Ady szava. Ezekkel a vonásaival lett ez a nagy Ady-vallomás a Két meggyőződésű emberek előzménye s gondolati rokona. Ady Petőfi-tanulmánya a művész Adyról is vall: a jelbeszédre kényszerült költő irigyli Petőfi "látását". Így kerekedik ki egy szubjektív hangú, ám mégis objektív Petőfi-kép, irodalmunknak Illyés könyve előtt legigazibb s legszebb Petőfi-portréja. A tanulmány alapján Ady irodalomszemléletét is összegezhetjük. Sohasem irodalomtörténetet írt: saját írói útkeresésének dokumentumai és segítői egyben ilyen jellegű írásai. Ahogy a felkészülés korában természetes mozdulattal megtalálta Tolnait, Csokonait, Vajdát, úgy most a forradalmi demokrata költő lelt rá legigazabb ősére, Petőfire. A tízes években mintegy végső számadást tartott a magyar irodalmi múlttal: ekkor békélt meg Arannyal (Strófák Buda haláláról, Ny 1911) s ekkor értette meg igazán Mikszáth és Jókai művészetét (Ki lesz a Mikszáth? Ny 1910, Jókairól, Ny 1912).

A Nyugat körül összesereglett írótársaival, a szocialistákkal s a konzervatívokkal vitákban tisztázta a század eleji irodalmi forrongás értelmét (A duk-duk affér, 1908; Irodalmi háborgás és szocializmus, 1909; Magyar lelkek forradalma, 1909). Ady "duk-duk" cikke tulajdonképpen lépremenés a konzervatív körök irodalompolitikai szándékainak: ezért tagadta meg benne legigazibb társait, de a maga torz vetületében is élő kérdéseket feszegetett. Ady mélységesen idegenkedett a saját utánérzőitől és az álmodernektől, akik tehetségtelenségükkel sok esetben paródiát csináltak vívmányaiból. Cikkében ezért kapott olyan hangsúlyt a modernség, az irodalmi forradalom és a hagyomány kérdése. Maga Ady a modernség útvesztőiben indulása pillanatától helyesen tájékozódott, ugyanekkor saját művészetébe olvasztotta Balassiék, Csokonaiék, Vajdáék művészi örökségét. A duk-duk kavarta hullám lecsillapodása után A mentő Glória című versében énekelte ki a társai megtagadása miatt érzett megrendülését, önvádját. A Népszava hasábjain is ekkortájt vitáztak Adyról. Csizmadia Sándor tematikailag proletár-lírája, avagy Adynak a nemzeti élet egészét felölelő, modernebb költészete fejezi-e ki inkább a munkások vágyait: ez volt a fő kérdés. Ady három nagy írással zárta le ezeket a vitákat: a konzervatívoknak küldött Magyar lelkek forradalma az új irodalom nemzeti jellegét domborította ki; így felelt egyúttal a kozmopolitizmus vádjára. A modern művekben megtestesült kultúrát jövőt építő nagy értéknek látta. A szocialistáknak írott Irodalmi háborgás és szocializmus viszont saját korának, a Petőfi-korszak új másának értelmét magyarázta meg. Ady páratlan tudatossággal látta: "Ez az egész új mai irodalmi kalamajka sohasem lett volna meg a szocializmus magyar felnövekedése nélkül." Természetesen ennek ellenére sem beszél szocialista új iroda-{130.}lomról. Ennek a polémizáló korszaknak legnagyobb irodalmi értéke azonban mégiscsak a Küldöm a frigyládát című verse.

Mindez determinálta Nyugat-beli társaihoz való viszonyát is. Bár becsülte a csak művészileg újat is, mégis azok álltak legközelebb hozzá, akiknek írásaiban a kor szólalt meg: Móricz és Kaffka. Az elsősorban formai újra esküvő Nyugat-beli barátaival folytatott vitája A magunk szerelmével foglalkozó, Hatvany Lajossal való levélváltásban csúcsosodik ki. A Hatvanynak válaszoló levelében s versében (Hunn, új legenda) fogalmazta meg leghatározottabban életes esztétikai krédóját. Ez a gondolat szintén saját művészi kibontakozásával együtt kísérte Adyt. "Apropos, művész, te túlságosan irodalmasítod ezt a fogalmat, mely igazában minden nagyobb és ható élet koncepciója" – válaszolta Ady a flaubert-i példát tanácsoló Hatvany levelére 1913-ban. Ezek a gondolatok fejeződnek ki a Hunn, új legendában. Ady már a szimbolikus verscímmel azt jelzi, új hun legenda beteljesülését látja a saját életében, s hogy ami másutt már nem feltétlenül szükséges, nálunk még nélkülözhetlen: csak a nemzettel, a néppel eggyéváltan lehet nagy költőnek lenni.

A tolakodó Gráciát ellöktem,

Én nem bűvésznek, de mindennek jöttem,

...

Én voltam úr, a Vers csak cifra szolga,

Hulltommal hullni: ez a szolga dolga,

Ha a Nagyúr sírja szolgákat követel.