{17.} A demokratikus ellenzéki erők

A századelő politikai küzdelmei, az 1905–1906. évi válság azonban korántsem csupán az uralkodó osztályok két nacionalista irányzatának összecsapása jegyében zajlott le. Az országos politikába ekkor már erősen beleszóltak a demokratikus irányzatok is. 1905-ben – az orosz forradalom példájától is ösztönözve – a fővárosban, a vidéken, a mezőkön tömegméretű sztrájkok, tüntetések, hatalmas választójogi akciók bontakoztak ki. A szociáldemokraták viszonylag kicsiny, szervezett csoportja ezekbe a megmozdulásokba a munkásság és szegényparasztság százezres tömegeit vonta bele, színre léptek a földbirtokos-dzsentri politikával szakító más demokratikus erők, s új irányzatokkal jelentkeztek a nemzetiségek is. 1905 tehát nemcsak egy meddő közjogi harc éve, nemcsak a vezető réteg belső irányváltásának alkalma, hanem a demokratikus tábor megszerveződésének fordulópontja is. Emögött ugyancsak mélyreható társadalmi változások rejlettek.

A világháború előtti negyedszázad gyorsütemű iparosodása a munkásosztály megerősödését és egyúttal összetételének módosulását vonta maga után. Amíg az 1890-es évekig a többséget a kisipari munkásság, a vezető réteget a zömmel külföldről bevándorolt szakmunkásság, a tömeget a szakképzetlen napszámos munkásság alkotta, addig a háború előtti években a többséget már az erősen koncentrált nagyipari, ezek között jelentős számú gépmunkásság tette.

Ugyancsak gyorsan haladt az ipari munkásság törzsének megtelepedése, meghonosodása, magyarosodása, bár a nemzetiségi vidékeken, az ipari centrumokban jelentős számú szlovák és román munkásság is kialakult, és tekintélyes volt még a német munkáselem is. Az utánpótlás már javarészt hazai forrásokból eredt, de az agrárproletariátus ipari munkássá válása továbbra is vontatottan, sok lépcsőfokon át haladt: a falusi szegénység milliós tömegének csak töredékét ragadta magával az iparosodás sodrása. Így a különböző eredetű s hagyományú munkásság és szegényparasztság között a századforduló után sem szélesedtek ki a szerves kapcsolatok, s ez a politikai szövetség kikovácsolását is nehezítette. A munkásosztály vezető rétegét továbbra is a többé-kevésbé meghonosodott, hazai forrásokból is kiegészült, az átlagnál kedvezőbb anyagi helyzetű, műveltebb szakmunkásság alkotta. Ez a réteg a forradalmi összecsapásokat kerülő, a reformokra hajló szociáldemokrata politika szilárd bázisa volt, bár a magyarországi helyzet végletes ellentétei, a széles dolgozó tömegek jogfosztottsága, nyomora, forradalmi elégedetlenségei s az uralkodó körök merev konzervativizmusa, antidemokratizmusa ellensúlyozta, gyakran legyűrte a reformizmus mérséklő hatását.

A több évtizedes polgári fejlődés a századfordulóra a "középosztály" összetételében is bizonyos változásokat hozott. A dzsentricentrikus asszimiláció mellett ekkor kezdett egy másik, polgári eredetű és jellegű mag sűrűsödni. Az anyagilag erősödő, nyelvében, kultúrájában magyarosodé burzsoázia második vagy harmadik nemzedékében kialakult a nyugati kultúrával rokonszenvező, itt-ott haladó gondolatokkal is kacérkodó vékony réteg. Különösen a polgári értelmiség törekedett a feudális hagyomány alóli emancipációra. Ez a századforduló idején formálódott értelmiség már érezte magát annyira bennszülöttnek, állott már mögötte olyan gazdasági bázis, volt már annyira {18.} elégedetlen a hazai viszonyokkal, hogy nemcsak szeme, de szája is nyílott a súlyos társadalmi bajokra. A "középosztály" polgári pólusának magvát a nagyvárosi értelmiség, vezető erejét a Huszadik Század, a Társadalomtudományi Társaság körül felsorakozó radikális csoport alkotta.

Ez a demokratikus irányzat a háború előtti évtizedben jelentős vonzerőt gyakorolt a süllyedésében polarizálódó régi középosztály egyes tagjaira, a nemesi vagy a régi vágású polgári értelmiségre, a hazai elmaradottság, elnyomás miatt elégedetlen reformerekre, az isten háta mögötti fészkekben borba és közönybe fulladt lázadókra, tehetségekre. Leginkább biztos támaszát és közönségét azonban a fővárosban és néhány pezsgő szellemű vidéki városban élő haladó polgárság és az öntudatos, szervezett munkásság alkotta, amellyel a radikális értelmiség sokoldalú kapcsolatokat, utóbb politikai szövetséget épített ki.

A polgári radikálisok a hazai társadalmi-politikai viszonyok éles szemű elemzői és kritikusai voltak. Publicisztikájuk, a velük-általuk ébredő szellemi forrongás nagy intellektuális erővel és morális érzékenységgel ébresztette rá a haladó értelmiséget az elmaradottságra, az "agrárfeudalizmus" pusztító szerepére, a parasztság nyomorára, a kivándorlásra, a nemzetiségek elnyomására, a klérus befolyására, a dzsentri közigazgatás basáskodására, a közoktatás korhadtságára. Az állítás már nem érte el a tagadás nagyvonalúságát: a nagybirtokrendszer megszüntetésére, az ország demokratizálására hivatott reformprogramjukat a polgári progresszió liberális illúziói gyengítették, amint a nemzetiségi kérdés megoldására javasolt kultúrautonómia terveibe is beszüremkedett a "magyar állameszme" nacionalista befolyása. A radikálisok gyengesége azonban elsődlegesen nem az elméletben, hanem a gyakorlatban, társadalmi elszigeteltségükben rejlett.

A radikális értelmiség – sajátos társadalomfejlődésünk következtében – egy vékony urbánus rétegbe ágyazódott, a parasztsághoz és más kispolgár rétegekhez nem fűzték a közös eredet és élmények szálai. Az agrárkérdéshez mint szociológiai és politikai problémához könnyebben megtalálta az utat, mint a sokszor megcsalatott, a város iránt bizalmatlan parasztsághoz. A nemzetiségi kérdésben is inkább a történeti teóriát s a napi politikumot ragadta meg, de a nemzetiségi tömegek életét, vágyait a szomszéd népek rokon irányzatainak törekvéseit, vezetőit alig ismerte. Társadalmi helyzete tehát erősen akadályozta, hogy a történelmi helyzet – elméletileg talán megértett – követelményeinek színvonalán álló cselekvésig eljusson.

A parasztság tömegei pedig – éppúgy mint a nemzetiségek – több-kevesebb tudatossággal a demokrácia fogódzóit keresték, erősen feszegették a rájuk kövesedett rendszer porladó szikláit. A századvég szegényparaszti jellegű agrárszocialista mozgalmai után a századelőn a parasztság birtokos rétegei is megmozdultak. Az érdeklődés és aktivitás kezdetben a gazdálkodásra, a gazdasági kérdésekre irányult. Az agrárválságtól sújtott parasztok a fennmaradás lehetőség el és a kiutat a hitelszövetkezetekben, a földbérletben, néhol a korszerű állattenyésztés, a tejgazdálkodás, másutt az intenzívebb szántóföldi kultúrák bevezetésében, az árutermelés bővítésében keresték. Ezen az úton mint árutermelők is egyre több ponton összeütközésbe kerültek a nagybirtok konkurrenciájával. A századfordulón tehát az egykori feudális ellentét mellett – annak maradványaival összefonódva – megjelent a polgá-{19.}rosodó, illetve a proletarizálódó parasztságnak a kapitalizálódó földbirtokkal szembeni ellentéte is.

A nagybirtokrendszer elleni agrárproletár és birtokosparaszti küzdelem azonban egyre ritkábban, csak helyileg és átmenetileg kapcsolódott össze. Fél évszázad mélyre vájta a paraszti differenciálódásnak már a jobbágyfelszabadítás előtt kialakult medreit. A faluban már mélyebb, polarizáltabb volt a tagozódás, semmint hogy a nagybirtokkal szemben még egyben-másban közös érdek összekovácsolhatta volna a felbomlott parasztság társadalmi-politikai egységét. Az agrárproletariátus jobbadán a szociáldemokrata – vagy egyéb szocialista lobogót lengető – szervezetekbe tömörült, a birtokos parasztság a gazdasági egyletekben, a faluban vagy a törvényhatósági bizottságokban hallatta szavát, néhol helyi, regionális pártokat alapított, vagy kitartott valamelyik függetlenségi frakció mellett. A belső ellentétek és külső csapások miatt a paraszti egység megteremtésére törekvő egyetlen párt, Áchim Andrásé is rövid fellobbanás után elsenyvedt.

A parasztság politikai egyesítését nemcsak az osztály- és rétegellentétek akadályozták, hanem a fejlődésbeli típus és a nemzetiség különbségei is. Az ország különböző vidékein a paraszti gazdálkodás igen különböző fejlettségi szinten állott, s ez egyazon kategórián belül is eltérő szociális típusokat eredményezett, amint a nacionalizmus is mélyülő barázdákat húzott az együttélő, rokon sorsú, de különböző nemzetiségű parasztok közé. E megosztottságnak tulajdonítható, hogy Nagyatádi Szabó István "országos"-nak nevezett Gazdapártja is lényegében csak dunántúli pártszervezkedés maradt az első világháború előtt.

A paraszti demokrácia szabad kibontakozását végül is eltorlaszolta a magyarországi agrárfejlődés "porosz" útja, amelyen a parasztság nagy tömegei alul is, felül is megrekedtek a polgárosodásban. Az "úri" lét felé tendáló gazdagparasztságnak éppúgy csak kis töredéke vált tőkés polgárrá, mint ahogy a létbizonytalanságában faluról városba hányódó agrárproletarátusnak is csak kis része lényegült át ipari munkássá. A nagy többség a paraszti lét puszta fenntartásáért, a maga-uraságát termő földért vagy csak illúziójáért küszködött. Az elmaradott, megosztott, felemelkedésében szárnyaszegett parasztságban erősebben élt a demokrácia vágya, mint akarása.

A századforduló idején jelentékenyen átalakultak a nem magyar népek nemzeti mozgalmának szervezeti keretei, politikai módszerei és programja. A politikai vezetést a régi vágású liberálisoktól mindenütt a feltörő burzsoá középosztály, egy új, demokratikus beállítottságú polgári értelmiség vette át, amely a korábbi nemzeti programot szociális és demokratikus reformkövetelésekkel egészítette ki, sőt a súlypontot inkább az utóbbiakra helyezte. A polgári-demokratikus nemzeti társadalom megteremtéséért vívott egyre aktívabb harcban az új vezető réteg saját népének széles tömegeit, elsősorban a parasztságot, az iparos-kereskedő kispolgárságot és értelmiséget tömörítette. A nemzeti önállóság – ha tendenciája benne rejlett is – kifejezetten nem szerepelt az új nemzetiségi pártok, irányzatok programjában. A Monarchián belüli autonómia vagy az elszakadás dilemmájában alkalmasint még maguk sem döntöttek. Így a különböző nemzetiségű radikális irányzatokkal való együttműködés – bár meglehetősen korlátozott – lehetősége még nyitva állott. A század első éveiben tehát az uralkodó osztályok belviszálya mellett és {20.} rendszerük ellenében széles sodrású, sokágú demokratikus mozgalom bontakozott ki. A feltorlódott társadalmi bajok, nemzeti villongások feszültsége szülte, sarkallta a demokratikus irányzatokat, amelyek azonban elszigetelten, megosztva meneteltek. Az 1905-ös válság és reakciós megoldása közelítette őket egymáshoz.