Élete a háború alatt

Adynak, az írónak helyzete nagyon megnehezült a háború alatt. Volt idő, amikor csaknem teljesen egyedül maradt. A konzervatív tábor – Rákosi Jenőék – Gyóni Géza, a jobb sorsra érdemes, nem tehetségtelen költő ürügyén indítottak hajszát ellene. Akaratlan eszköze volt Gyóni ennek a soviniszta politikának. 1915-ben pedig Ady még nem tudhatta, hogy alig egy-két {135.} év múlva Gyóni lesz a háborús szenvedések megfogalmazója. Még egy utolsó kísérlet volt a Budapesti Hirlap támadás-sorozata a már felnőtt új irodalom kompromittálására. Ebben a vitában is, mint ahogy ezekben az években csaknem mindig, Móricz Zsigmond volt az, aki elsőnek állt ki Ady mellett. "Drága, jó barátom, köszönöm, hogy a szíved megint előbb s az én szívem helyett szólott" – köszönte meg Ady Móricz gesztusát. S ez a pár soros válasz vallomássá magasodott: "Most már azért is egész magyarságunkkal s erőnkkel meg fogjuk s életben fogjuk magunkat tartani. Amit a Rákosiak elrontottak, megpróbáljuk majd megjavítani, s még ő rossz emlékeiket is elásni ... érzem, hogy a jobbakat a Sors a hitványak miatt is, megtizedelve, de mégis megtartja" (Levél Móricz Zsigmondhoz, Világ 1915). Csak Jászi Oszkár állt még így Az elnémult felekezet című cikkében mellette.

Azokat szerette ekkor Ady, akik ki tudták vonni magukat a tömegőrületből, s vagy ellene szegültek, vagy legalábbis nem helyeselték. Móriczot is ezért becsülte mindenekelőtt. S Tersánszky avagy Barta Lajos akkor bontakozó tehetségében is erre figyelt föl. Ady tudta, s Móricznak küldött fenti levelében meg is írta: "Most nincs igaz írás ideje." Éppen ezért érezte az igazat mondó írókat annyira közel magához; Babits Mihály is ezért lett ekkor igazán társa: Recitativ című kötetéről kritika helyett verset küldött Ady Babits Mihály könyve címmel. Az Ady-ellenes támadások idején a Játszottam a kezével című verse ürügyén – mely a Nyugatban jelent meg – vált Babits is Rákosi Jenőék támadásának céltáblájává, és ekkor írta a Húsvét előttet is. Ezért látta Ady 1916-ban olyan embernek Babitsot, aki nem engedi magát sodortatni a háborús árral, hanem megmaradt humanistának, a vers nagyszerű és szép szavaival: "a sümpölygő aljak fölött: bércnek". Összefoglalása ezeknek a gondolatoknak Ady háborúellenes Intés szegény legényeknek című verse. "Becsületére jól vigyázzon | Minden nemes szegény legény" – így fejezte ki a versben érzéseit. Intése nem volt felesleges. Ady nagy fájdalma, hogy liberális, sőt radikális barátai egy része is milyen megértő tudott lenni a háború iránt. Bár a legjobbak, Móricz, Kaffka, Babits, Tóth Árpád, Jászi Oszkár, Hatvany Lajos, hűek maradtak humanista eszményeikhez, különösen fájt neki a mindig nagyrabecsült Ignotus "mindent megértése". "Miért bölcsebb és megértőbb ma, mint valaha? – kérdezte háborús jegyzeteiről a Nyugatba írva (Ignotus háborús könyve, Ny 1917). Egy másik glosszájában a naiv váteszi – saját magát – állította szembe az Ignotus-féle komoly írástudóval, az előbbi típus tisztánlátása mellett téve hitet (A feltámadt Jókai, Ny 1916). A Budapesti Hírlappal való vitának volt következménye, hogy szakított a Világgal: az újság nem vállalta Ady utolsó válaszát Rákosi Jenőnek. S az elmaradt Ady-glosszákat – Távol a csatatértől címmel – a háborús szellemi atmoszférától fertőzött olvasók nem hiányolták, nem kérték számon. A háború okozta ezt a némaságot Ady körül. Megmaradok virágos mezőkön: ezt válaszolta Ady a barátok s a hívek egy részének eltávolodására; a vers utolsó strófája mintegy szellemi végrendelete:

Amit adtam: örökség s nem divat

S addig is, mig a Halál elhivat,

Magam vagyok: adó, jó s virágos.

{136.} Érzékenységét csak növelte majdnem teljes izoláltsága a lüktető élettől. A világjáró Ady most előbb Érmindszenten, majd Csucsán húzta meg magát, s csak Pestre néz fel néha-néha. Döbbenetes magányáról maga vallott Hatvany Lajoshoz 1914. X. 4-én küldött levelében: "A keresztesháborúk idején élhetett úgy odujában egy-egy leromlott úr, mint én most. Sopánkodó, remegő öregeimet őrzöm egy feneketlen sarú, vigasztalan, hideg faluban. Mutatnom kell magam bátornak, egészségesnek, holott minden nyavalyát magamban érzek ... Híreim persze nem a lapokéi, hanem be-beállít egy ijedt cseléd vagy szomszéd paraszt: 'Az éjszaka három órán át ágyúzást hallottunk.' 'Máramarosszigetet felperzselték, Szatmár alatt vannak a muszkák'. Úgy hiszem vagy vagy nem hiszem, idegeim állapota szerint, mint az újsághíreket ... Dolgozni nem tudok, megpróbáltam naplószerű feljegyzéseket e napokról. De gyáva vagyok s őszintén szólva nem látok semmit jól. Ha meg azután ezt írnám meg, ez vers volna, s írjon a fene verset ..." Levelének utolsó mondatait erős túlzásként kell látnunk, hiszen épp pesszimizmusa alapján a legtisztábban látó szelleme korának, amiről éppen 1914-es őszi versei vallottak.