A Toll

Az ellenzéki folyóiratok élettartamához képest hosszúéletű Toll 1929-től 1938-ig tartotta fenn magát. Fénykorát 1929–1930-ban élte, amikor a lap kolportázsjogának megvonásáig Zsolt Béla, a kiváló kispolgári-radikális újságíró volt a főszerkesztője. A Toll "a szellem megszégyenítő fegyverletétele ellen" akart fellépni. Szellemi mobilizációt hirdetett, mozgósítani akarta "a kombattánsokat, a szellemi élet aktivitásra és tisztességre képes erőit", a kritikai szellem elmélyítése, a magyar élet civilizálása, a szociális törekvések körvonalazása érdekében.

A lap érdeklődési köre igen kiterjedt volt, különösen az aktuális társadalmi, politikai vonatkozásokban. Folytonosan vitatkozó, állástfoglaló attitűdje, a {207.} szélesebb közönségnek szóló, úgynevezett "bulvár-hangvétele" elevenné, hatásossá tette. Irodalmi téren is fürgén kísérte figyelemmel a bel- és külföldi művek megjelenését, visszhangját és a kulturális eseményeket, főleg pedig az irodalompolitika kulisszatitkait. Intranzigens harcot folytat a hivatalos magyar irodalom és ideológia dzsentroid szelleme, és a hivatalos érdekeket szolgáló történelem- és irodalom-hamisítás: a Mikszáth-hamisító Harsányi Zsolt, az Ady-hamisító törekvések és kísérletek, a magyar liberalizmus történetét meghamisító Szekfű Gyula stb. ellen. Még élesebb a Toll a rezsimmel békülékeny, a közéletiségtől elforduló írástudók megítélésében. Rendszeresen támadja az irodalompolitikus Babitsot, és nagy múltjától eltántorodott, óvatosan semmitmondó, "a nemzeti koncentráció jeligéje alatt újjá öregedett" akadémikus folyóiratnak tartja a Nyugatot.

A Toll legérdekesebb irodalmi megnyilvánulása úgynevezett ankétjai, egy-egy író értékelésének hasábjain rendezett nyilvános vitái voltak. Különösen híressé vált ezek közül az Ady-ankét, amely Kosztolányi izgatott visszhangot verő Ady-revíziójával kezdődött.

A Toll ideológiai álláspontja lényegileg azonos a többi polgári ellenzéki irodalmi folyóiratéval. Forradalomellenes, kommunistaellenes, szovjetellenes: reformok útján szeretne egy "tiszta", polgári demokráciába elérkezni. Az urbánus szemlélet még ebben az utóbbi törekvésben is korlátozza a lap tevékenységét; értetlenséggel fogadja ugyanis az egykor jobboldali ifjúság radikalizálódást tükröző, a parasztság helyzetére felfigyelő mozgalmait, és ez az értetlenség a népies-urbánus ellentét kezdetét jelenti. A társadalom és az író kapcsolatának megítélésében azonban egyértelműen haladó elveket vall. Követeli egyrészt az írók gazdasági-erkölcsi helyzetének intézményes megjavítását, másrészt ostorozza az írók konkrétumoktól tartózkodó, általánosságokban mozgó harcát a gondolatszabadság elnyomása ellen. A politizálást az író jogának s egyúttal kötelességének tartja. Munkatársi gárdájához a már hírneves és a még induló fiatal tehetségek széles köre tartozott (Nagy Lajos, Karinthy Frigyes, Márai Sándor, Kosztolányi Dezső, Zilahy Lajos, Somlyó Zoltán, Szép Ernő, József Attila, Kodolányi János, Bálint György, Németh Andor, Sárközi György stb.), és ez biztosította a lap újságíró-átlagon felülemelkedő tartalmasságát és színvonalas stílusát.