Ábrázolásbeli törekvések

E kor elején az induló író számára ott vannak a Nyugat áttörésének nagy formai, stílusbeli vívmányai, kifejezés kincsnek és költői színvonalnak bizonyos kötelező normája és hagyománya; amelyet lehetett elfogadni, lehetett ellene lázadni, csak megkerülni nem; s a kor vége felé ott az újabb realizmus, újabb klasszicizmus igénye, amelyet a kor minden kritikusa érez s a maga {25.} szavaival meg is fogalmaz; e két pólus közt ott a törekvések, stílusáramlatok tarka kavargása.

Belőlük három törekvést emeljünk ki.

Az egyik: törekvés az egyszerűbbre, a népire, a gyökeresre, a közvetlenre; s ez a tendencia már a kor elején ott van Erdélyi lírájában s Móricz prózájában, de ott József Attila verseiben s Illyés Gyula írásaiban is; ott Kodály Zoltán s Bartók Béla egész művében, s ott Nagy Istvánnál. Igaz s helyes irányú igény: az irodalom, a művészet kifejező eszközeit felfrissíteni, megtermékenyíteni valamivel, ami egyszerre régi és új, egyszerű és sajátosan bonyolult. Van ennek a törekvésnek európai megfelelője is; s ott érezzük benne a menekülés-ízt is; mégis alapjában a kor művészetének igaz szava szól belőle. Magyarországon ez a törekvés egyszerre két (néha összefonódott, néha egymással harcoló) törekvéssel telítődött: egy plebejus-demokratikussal, s egy nacionalista-jobboldalival.

Egy másik törekvés párhuzamos az európai avantgard mozgalmakéval. Tágítani a nyelv lehetőségeit, új s új területeket bevonni az irodalom ábrázoló körébe, szenvedélyesebbé, lázasabbá, sokoldalúan kifejezőbbé alakítani a verset; a régi formák helyett újakat teremteni, líraivá tenni a regényt s epikussá a lírát, a költő Énjét kiemelni, felnöveszteni vagy beolvasztani a kollektívumba. A magyar avantgardban is megmutatkoztak ezek a törekvések; határozottan meg lehet különböztetni egy, inkább baloldali (Barta Sándor, Kassák Lajos, a fiatal Illyés s mások) s egy jobboldali (Szabó Dezső) változatát. A magyar avantgard nem határozta meg olyan mélyen az irodalom folyamatának arculatát, mint akár a francia, akár például a cseh irodalomban ez történt; de eredményei, vívmányai – felemelve, új összefüggésbe állítva – a kor legtöbb írójánál ott találhatók; s ugyanakkor valami alapvető egyensúly- és realitásérzék ellensúlyozza s tartja kordában az avantgardizmusok szélsőségeit; a súlyos, keserű mondanivaló, a konkrét helyzet keménysége és súlyossága telíti azokat a műveket is, amelyek formaeszközeiket az avantgardtól örökölték. Ez éppen úgy áll Kassák lírájára (amelynek legtöbb darabját ma már reálisnak, sőt naturálisnak érezzük), mint Barta Sándor novelláira, a magyar kubista festőkre éppúgy, mint Bartók s követői zenéjére.

Jelentkezik igen erősen – prózában és lírában – egy harmadik törekvés is, amelyet leginkább talán analizáló-intellektuálisnak nevezhetnénk. Lírában a filozófiai hajlam, a reflektálás erősödése, a költői Én aprólékos boncolása, az érzelmi s gondolatrezdülések kifejezésére irányuló hajlam, prózában az analitikus regény, a mélylélektani elemzés, az egyre differenciáltabb környezetfestés, végül: az esszé eluralkodása, a tanulmány- és naplódivat jelei ennek a törekvésnek, amelynek legnagyobb eredményét Szabó Lőrinc lírája jelzi.

A legnagyobbak, éppen azok, akiket a korban a legmaradandóbbaknak érzünk, akik műveikben leginkább sűrítik a kor mondanivalóját s lényegét, szinte minden törekvéstől megtermékenyülnek, minden indítást magukba fogadnak. Egy József Attila vagy egy Bartók Béla egyszerre egyszerű-népies, egyszerre lázadóan avantgardista, egyszerre intellektuális-analizáló – s mindezt klasszikusan lezáró és összefoglaló.