A szocialista irodalom a népfrontkorszak és a háború idején

Az új történelmi korszakkal együtt változó irodalom történetének fontos eseménye volt az 1932. április 23-án megjelent szovjet irodalmi párthatározat, amely feloszlatta a RAPP-ot, és hosszas tanácskozásokat indított el, melyek a szocialista realista irodalom elvi alapjainak tisztázását igyekeztek elvégezni, és egyben előkészítették a szovjet írók valamennyi jelentős alkotóját és irányzatát egyesítő I. Írókongresszust (1934), amelyen a magyar emigráns írókon kívül Illyés Gyula és Nagy Lajos is részt vett. A Forradalmi Írók Nemzetközi Szövetsége fokozatosan elvesztette korábbi jelentőségét, s az 1935-ben Párizsban, majd a későbbi években Madridban illetve Párizsban rendezett, "A kultúra védelméért" elnevezéssel összehívott írókongresszusok vették át szerepét. Az irodalomra is nagy hatást gyakorolt az 1935 augusztusában megtartott VII. Komintern kongresszus, amely kijelölte a népfrontpolitika programját. Ez közvetlenül befolyásolta a KMP politikájának alakulását, szervezeti intézkedések történtek a népfrontgondolat hatékonyabb érvényesítésére. Idehaza 1936-ban Vértes György átvette az egy évvel korábban indult Gondolat szerkesztését; ez a lap két éven át a magyar kommunista írói népfrontpolitika vezető folyóirata volt, amely kommunistákat, népieket, haladó polgári írókat egyként összefogott. A Válasz megszűnése után rövid ideig megjelent debreceni Tovább (1938) szintén a kommunista népfrontpolitika eszméit képviselte. Az erdélyi Korunk is e gondolat jegyében munkálkodott, úgyszintén a (Kassai) Munkás megszűnése után Morawska-Ostrawán megjelenő Magyar Nap (1936–38), amely mind publicisztikai, mind szépirodalmi rovatával a kor egyik kiemelkedő népfrontos szellemű kommunista lapja volt. Hasonló szellem hatotta át a jugoszláviai Hidat (1934–41), a Párizsban megjelenő Szabad Szót (1936–39) majd az 1939-ben pár számot megért Üzenetet. Az emigráció legjelentősebb népfrontlapja azonban a Sarló és Kalapács megszűnése után induló moszkvai Új Hang (1938–1941). Itt jelentek meg Révai József Ady-, Kölcsey-tanulmányai. Révai történelmi és politikai tanulmányaiban itt bontakozik ki a KMP stratégiáját hosszú időre megszabó "népi demokratikus" politikai koncepció, s válik alapjává majd a felszabadulás után hazánk fejlődésének. Révai, Lukács György, Gábor Andor küzdenek írásaikban a hazai népiesek, a polgári liberálisok tévedései ellen, hogy elősegítsék az antifasiszta erők összefogását. Az Új Hang megszólaltatja az adott viszonyok között elérhető – elsősorban emigráns – magyar irodalom széles táborát, sokat tesz a szovjet irodalom megismertetéséért.

Ez a korszak új megvilágításba helyezte a szocialista irodalomnak a hagyományhoz, a kulturális örökséghez, a korabeli polgári irodalomhoz való viszonyának kérdését, új módon vetette fel a történelmi és a politikai kérdések megoldását. A fasizmus előretörése nem egyszerűen a proletárdiktatúráért folytatott küzdelmet tette lehetetlenné, hanem súlyosan veszélyeztette a pol-{241.}gári demokratikus társadalmi rendszereket, az elemi emberi szabadságjogokat, a nemzeti függetlenséget. Ilyen körülmények között szükségessé vált, hogy a munkásosztály eszméit képviselő irodalom még teljesebben, mint valaha, asszimilálja mindazokat a humanista értékeket, amelyek a múltban létejöttek. Az ebben az időben egyre-másra sorjázó történelmi regények, az irodalomtörténeti és a történeti múlt kiemelkedő életműveinek feltámasztására irányuló erőfeszítések is mind azt célozták, hogy eleven és szerves kapcsolat jöjjön létre a demokratikus kultúra hagyományai és a jelen művészete között. A korabeli antifasiszta humanista európai szellemiség áramlásának befogadása kitágította a művészi horizontokat. Éppen a kor teljességének átfogására irányuló akarat, a szocialista irodalom internacionalizmusának új és fejlettebb fázisa tette lehetővé, hogy magasabb fokon valósulhasson meg a szocialista irodalom eszmeileg inspiráló, vezető szerepe az össznemzeti irodalmon belül, hogy a munkásosztály eszmeiségétől áthatott irodalom képes legyen a nemzeti irodalom rangjára emelkedni, ha majd a körülmények megérnek erre.

A hagyományhoz való viszony természetesen ekkor sem jelenthette volna azt, mintha a demokratikus hagyományok birtokbavételével távlatosan elvesznének a végső célkitűzések. Az írók jelentékeny részében elevenen élt ekkor is az igény arra, hogy az antifasiszta egységfront alakuló körvonalainak, tartalmainak erősítésére irányuló tevékenységük során ne tévesszék szem elől a dolgozó osztályok felszabadulásának ügyét. Révai József elméleti munkássága vázolta fel a szocialista továbbhaladás perspektívájából alakítandó politikai-irodalmi népfrontgondolatot. Más teóriák azonban némileg túl általánossá tették és revízió alá vették ezt a koncepciót. Lukács György irodalomtörténetileg-esztétikailag nagyszabású és nagyhatású munkásságában bennerejlik az alaptendencia, hogy korunk döntő kérdése a fasizmus és a demokrácia ellentéte, ehhez képest már kevesebb hangsúly esik az előretörő szocialista erők és azok kultúrája értékelésének. Ez a szemlélet visszahatólag is érvényesült a proletárirodalom történetét, esztétikáját illetően. A "népfront és az osztályharc", "antifasizmus és szocialista előrehaladás" helyes viszonyának kialakítása nemcsak a politikában, hanem a művészi életben is már évtizedek óta korunk egyik lényeges problémája.

A szocialista realizmus alapján kibontakozó népfrontos irodalom már a háború előtti években jelentős eredményeket ért el az emigrációban is. Ekkor írja Zalka Máté legjobb művét, a Doberdót és A bolygók visszatérnek című regényét, Hidas Antal a Ficzek polgártársat, Barta Sándor az Aranyásókat, Karikás elbeszéléseit; Gábor Andor novellisztikája kiteljesedik, úgyszintén lírája is, hasonlóan Balázs Béla és Lányi Sarolta antifasiszta és hazafias költészetének kibontakozásához. Háy Gyula az 1932 decemberében Berlinben színrevitt Isten, Császár, paraszt után megírja a Tiszazugot, A pulykapásztort, Gergely Sándor A vitézek és hősökkel az egyik legjobb szocialista drámát alkotja meg, s ugyanő széles alapozással indítja el nagy regényét, a Dózsa-trilógiát, Illés Béla megalkotja legismertebb művét, a Kárpáti rapszódiát. Mindez azért volt lehetséges, mert az irodalom megszabadult a szektás tematikai és formai megkötöttségektől, magába szívta a klasszikus irodalmak sok jó hagyományát, szocialista eszmeiséggel töltötte meg azokat, kiküzdötte eszmeiségével és művésziességével is a vezető szerepet a kor irodalmában.

{242.} Történelmi távlatban ugyanehhez a szocialista realizmus alapján kibontakozó népfrontos irodalomhoz kell számítanunk olyan írók műveit is, akik pályájuk egy-egy korábbi vagy későbbi szakaszán nem voltak kapcsolatban a forradalmi munkásmozgalommal, ekkor azonban egy irányban dolgoztak vele a dolgozó osztályok felszabadításáért, a fasizmus ellen léptek fel, a jövendő munkás-paraszt hatalom perspektívája tudatában is. Így és ezért vonható ide például Illyés Gyulától a Puszták népe, a Petőfi, Veres Péter Számadása, Déry Tibor regénye, A befejezetlen mondat.

Károsan befolyásolta ezt a széles kibontakozást az ugyanezen időben felerősödő személyi kultusz és a nyomában járó törvénysértések. Ennek következtében több kommunista író és literátor hosszú időre kiesett az irodalmi életből (így Illés Béla, Hidas Antal, Lengyel József, Czóbel Ernő és mások), többen pedig életüket vesztették és nem fejezhették be életművüket, (mint pl. Barta Sándor, Karikás Frigyes, Matheika János, Boross F. László stb.). A művészi eredményeket előnytelenül befolyásolta a szocialista realizmusnak némiképpen szűkös felfogása is. A múlt értékes művészeti hagyományaira támaszkodó "nagyrealista" iskola egy kérdésben azonos felfogást vallott a "voluntarista" esztétika képviselőivel: elutasították a korábbi forradalmi szocialista irodalom több pozitív vívmányát, bizalmatlanok voltak a kommunista avantgarddal szemben, s ezzel nemzetközileg is szűkítették a kommunisták köré tömörülő írói gárda körét. Formailag ez a stílusirányok leszűküléséhez, bizonyos elszürküléshez, az úgynevezett "stílusdemokratizmushoz", egyfajta naivitáshoz, illetve a forradalmi romantika túlhajtásához vezetett vagy ehhez készítette az utat. A nemzetközi szocialista irodalom több képviselője (Bertolt Brecht, Anna Seghers) már annak idején kifejtették e felfogással szemben ellenérzéseiket. A polgári realizmus stílusvívmányaira mint kizárólagos hagyományra korlátozódó esztétika mögött meghúzódó konzervatív ízlés mutatkozott meg abban is, hogy ez az iskola a népfrontkorszak politikai stratégiáját távlataiban kiterjesztette és a későbbi fejlődésről vallott elképzeléseit anticipálva az adott kor egyébként valóban nagy fontosságú hazai jelenségét alkotó, "népi irodalmi" mozgalmat a magyar irodalom két háború közötti legfontosabb jelenségeként értékelte. Ebben már benne rejlett a korábbi proletárirodalom, majd a forradalmi szocialista magyar irodalom lebecsülése, háttérbe szorítása; ez folytatódott még a felszabadulás után is. A szocialista irodalom egyes képviselőinek teljesítményét megbecsülés övezte ugyan 1945 után, de még ezek az írók sem publikálhatták általában minden művüket, és egyáltalán a forradalmi szocialista magyar irodalom történetének teljes elismerése és feltárása lényegében csak az ellenforradalom leverése után következett be, amikor egyrészt vereséget szenvedett a dogmatizmus, kiküszöbölődtek a személyi kultusz következményei, és másrészt teljes összefüggésében megvilágosodott a konzervatív esztétikai iskolák mibenléte.

A felszabadulás után még József Attila korszakos és világirodalmi nagyságának elismeréséért is küzdelmet kellett folytatni, noha az ő érett költészete foglalja össze – klasszikus szinten – nemcsak ezeknek az éveknek legjobb törekvéseit, hanem a két világháború közti korszak teljességét is. Valóban, a népfront-korszakbeli hazai irodalom egyetemlegesen magasra emelkedő hullámának ő a központi alakja, vele és általa pedig a forradalmi szocialista irodalom emelkedett az össznemzeti irodalom vezető erejévé. Az ő költé-{243.}szete magába foglalja a tudatosan osztályharcos indulatot, a felszabadulásra készülő legszélesebb néprétegek vágyait, a nemzet, az édes haza szabadságának és függetlenségének eszményeit. Az ő költészete népi és egyúttal mélységesen intellektuális, magába olvasztja a korábbi irányzatok és hagyományok minden értékét, és ugyanakkor egyszerien és eredetien fogalmazza meg a kor minden nagyszerűségét és rettenetét, a huszadik század embere gondolat- és lelkivilágának teljességét. Az ő klasszikussá érett költészete tartalmi teljességénél és művészi magasrendűségénél fogva a kiteljesedett kommunista irodalom leghitelesebb nyitánya és mindeddig felül nem múlt megvalósulása. Eszmei és formaalakító hatása kisugárzott már a korabeli magyar irodalomra is, különösen a nyomába lépő szocialista lírikus nemzedékre, és a felszabadulás után fellépő szocialista költőgenerációk is őt vallják mesterüknek.

A harmincas évek derekán József Attila körül a magyar forradalmi szocialista líra két nemzedéke vállalta az adott kor által reá ruházott feladatot: azt, hogy kiteljesítse az antifasiszta irodalmat, annak vezető ereje legyen, és hogy ne hagyja kihunyni a népfelszabadítás szocialista eszményét. A húszas években indult "proletárlírikusok" korábbi érdes, agitatív hangja finomabbá és hajlékonyabbá válik, hangszerelésük gazdagabbá, költészetük érzelmi töltése dúsabbá és érzékenyebbé. A veszélyeztetett végső értékek védelmében csatlakozik hozzájuk a harmincas évek közepén-végén fellépő új gárda, az úgynevezett "elsüllyedt nemzedék", amelynek legtöbb tagja áldozatul esik a fasizmusnak. Néhányan újra emigrációba kényszerülnek, többnyire Franciaországot választják menedékül. A náci barbárság elleni tiltakozásként védelmül sokan fordultak a szabadságeszméket hordozó francia szellemhez; ez a kontaktus gyakran a szürrealizmus fátyolozottságát kölcsönzi verseiknek. Megsokasodnak a szimbólumok is, a rejtett beszéd újra követelmény, végeredményben a költői nyelv hajlékonyságával, súlyos tartalmakat megbíró horderejének növelésével váltják esztétikai nyereséggé a félelmesen nyomasztó korral vívott küzdelmüket. Lírájuk különös érdeme, hogy az antifasiszta gondolati és érzelmi tartalmak központjából sohsem tűnnek el a szocialista távlatok. Ez Radnóti Miklósra is jellemző, a magyar antifasiszta irodalom József Attila utáni legnagyobb egyéniségére, akinek egész jelképrendszerében, megannyi sejtető szavában nyomon követhető, hogy nem adta fel a szocialista eszmét, amellyel ifjúkorában találkozott. Népet, hazát és szülőföldet átölelő szenvedélye az óra parancsa szerint nyilatkozott meg; nem az osztályharcos versek kora volt ez, hanem a legfontosabb és végső értékek védelméé.

A negyvenes években jön létre a forradalmi szocialista és antifasiszta lírának egy sajátos alakulata, az úgynevezett munkásírók csoportja. A főleg munkásszármazású költők és prózaírók, Benjámin László, Földeák János, Vaád Ferenc, Rajcsányi Károly, László Gyula, Keszthelyi Zoltán, Kis Ferenc, Lukács Imre, Vészi Endre, Szüdi György s mások nyiltan és hangsúlyosan a munkásosztály törekvéseinek írói képviseletét vallják az évenként kiadott antológiákban (12 költő, Tollal és szerszámmal, Hét hang, Mérleg, Március, Magatartás, Mérték, Munkások) megjelent verseikben és prózai műveikben. Írásaik nem mentesek bizonyos mértékű szektás velleitásoktól, mégis kárt okozott a felszabadulás után kibontakozó és annyi mártírhalált halt szocialista írót nélkülözni kényszerülő irodalmunknak az a tény, hogy 1945-ben szétszórták a munkásírók csoportját, nem fogadták el lapalapítási tervüket.

{244.} Ez hosszú időre kedvüket szegte, elnémította őket. A munkásírókat a negyvenes években támogatja az erdélyi Nagy István, aki maga is a magyar szocialista próza egyik vezető egyénisége, regényeiben a külvárosok munkáséletét ábrázolja szuggesztív erővel. A prózai műfajok – sajátosságaiknál fogva – a lírához képest csak közvetettebben fejezhettek ki az egyre inkább fasizálódó ellenforradalmi korban szocialista eszméket, s nem egy mű, amely ekkor íródott, csak a felszabadulás után láthatott napvilágot (pl. Déry Tibor: Befejezetlen mondata).

A KMP illegálisan küzd, tagjai állandó életveszélyben igyekeznek építeni az egységet a magyar társadalom különböző demokratikus rétegei között. Ez időnként rendkívüli nehézségekbe ütközik, a magyar társadalom fejlődésének korábban meg nem oldott kérdései miatt az ellentmondások oly erősek, hogy az aktív együttműködésre csak esetenként nyílik lehetőség, például 1935–38 között, amikor a kommunista, a radikális polgári és a népi irodalom viszonylagos együttműködését lehet megteremteni, aztán újra a háború első éveiben, 1941–42 körül. Ezekben az időpontokban rajzolódnak ki az antifasiszta és szocialista irodalom fő erővonalai is. Ha a francia, jugoszláv, szovjet irodaloméhoz hasonló aktív szabadságharcos küzdelemre nem is sikerült késztetni a magyar irodalmat, ha szervezetileg nem is sikerült tartós szövetségbe tömöríteni a haladó írói csoportokat, mégis eszmeiségét tekintve a szocialista írói tábor képviselte ezekben az években már a magyar társadalmi tudat vezető irodalmi erejét, mégpedig azért, mert minden más irányzatnál teljesebben kifejezte a nemzet és az elnyomott osztályok életének minden problémáját. A legsúlyosabb megpróbáltatások idején is töretlenül képviselte a népfelszabadulás eszméjében megnyilatkozó szocialista perspektívát, de minden olyan demokratikus eszmét és törekvést is magába foglalt, amely hosszabb távon beolvadhatott ebbe a célkitűzésbe. Ezért volt lehetséges a felszabadulás után, hogy bár a politikai torzulások miatt nem ellentmondások nélkül, de annyiféle áramlat legjobb képviselői csatlakoztak a szocialista eszmevilághoz, arra törekedtek, hogy azonosuljanak vele. Az össznemzeti szocialista irodalom mai kialakulásának kezdetei tehát a népfrontkorszak tág ölelésű szocialista irodalmi törekvéseiben gyökereznek.