| A mozgalom "kétarcúsága" | TARTALOM | Népiesség |
A "népiek" mozgalmának – állapítja meg az elméleti munkaközösség 1958-ban megjelent állásfoglalása – "történelmi alapja a magyar társadalom sajátos szerkezete: a végig nem vitt polgári forradalom, a feudális nagybirtok-rendszer fennmaradása. Csak ezen az alapon s ezenfelül a krónikus agrárválsággal s az 1920-as évek végétől a világgazdasági válság során egyre fokozódó s szinte katasztrofálissá vált értékesítési nehézségekkel, a parasztok osztályokra bomlásának meggyorsulásával és a szegényparasztság fokozódó elnyomorodásával magyarázhatók a ,népi' mozgalom erős antifeudális vonásai." Az Állásfoglalás a mozgalom kibontakozását és növekedését a proletárdiktatúra bukásával, az ellenforradalom demagóg nacionalista politikájának hatásával, a trianoni békeszerződés következményeivel s a baloldali erők viszonylagos gyengeségével magyarázza.
A proletárdiktatúra bukása meghatározó szerepet vitt a "népi" mozgalom ideológiájának kialakulásában. A népi írók eszméinek közös vonása, hogy mozgalmuk teljében a forradalmi utat járhatatlannak vélik: meggyőződésük, hogy a kor bezárta előttük a forradalom lehetőségét. Egység van ebben közöttük, mélyebb is annál, ahogy akkor ezt gondolhatták. Különösen átélik a csalódottság és hitetlenség következményeit az útkereső, világnézeti tisztázásra hangolt elmék – akik megszenvedve hordják magukban az ideológiai irány kutatásának felelősségét. A forradalomnak pedig nem elvi ellenségei: Petőfi példája ragyog előttük. "Valóban ez az a név, amelyben minden magyar írónak meg kell egyeznie; ez a szó jelenti irodalmunk legszebb hagyományát és legnagyobb igényét" – írta Németh László. De sokatmondó, hogy értelmezésében Petőfi már nem forradalmár demokrata, hanem erkölcsi példa, aki az "idő sodrába szökve" megvalósította szó és tett fölülmúlhatatlan egységét. Illyés Gyula híven idézi Petőfi forradalmi költészetét, de azonosulni vele már ő is csak szép álom formájában tudott: "Petőfi minden ábrándja egy szép mennybe torkollt, a plátói népbe." De ha tudják is a múlt kötelező örökségét: az erőszakos megoldástól elrettennek, eszközeikben nem bíznak, következményeit kockázatosnak gondolják. Ebben az elutasításban nem a tájékozatlanság, nem a vonakodás vagy a tétovázó bizonytalanság munkált. Történelemlátásuk arra épült, hogy koruk nem a barikádoké. Meggyőződésükké vált, hogy nincs választóvonal, ami erkölcsös esélyt biztosítana ahhoz, hogy a társadalmat két antagonisztikus táborrá lehetne különíteni. Forradalmi erőt nem látnak a munkásosztályban, de a parasztságban sem. "Elmúlt a nagy dalok kora" – írta a mozgalom legélesebb elméjű gondolkodója, Illyés Gyula 1937-ben s ez a reményvesztettség mindnyájuké. Életüket pedig arra tették, hogy a "toldozgatás" nem segít: erről győzte meg őket az Új Szellemi Front reform-ígérgetése is. Németh László írta a Három nemzedék új kiadásakor: "Az elénk került nehézségeken, láttuk, toldozgatások sosem segítenek; a helyes megoldás előfeltétele: új ízlés, új életideál, magunkba szállás, a reménytelenséget kihívó lélek, belső forradalom." Illyés Gyula műveinek is fő gondolata: "Jóhiszemű idealizmus, hogy lényegbe vágó újításokat felülről is bele lehet verni egy ország tömbjébe." De idézhetnénk Veres Pétert, Erdei Ferencet, Féja Gézát és másokat: mindnyájan vallják, hogy felülről érkező reform gyökeres változást nem ígérhet. A forradalmat mégis {305.} elutasítják, mert úgy vélik, hogy előidézheti szabályozhatatlan erők kitörését is, – a fasizmus "megmagyarázatlan" diadalának volt ilyen tanulsága, és Huizinga ekkor nevezte a nácizmust a viceházmesterek forradalmának. A népi írók indulása mást ígért: zavartalanabb pályát, merész álmok valóra váltását, szó és tett elveszett egységének visszaszerzését. Nagy idők igézetét sugallták az első művek, a pályakezdés tájékozódásai; magatartásuk a világmegjavító forradalmáré, a szigorú erkölcsbíró kérlelhetetlenségével készülnek a végső leszámolásra s a mindent eldöntő széles, nagy roham első sorában érzik magukat. Teljes változást sürgetnek, a társadalom igazi újjászületését elkerülhetetlennek hiszik. Ez az érzület szólalt meg Illyés Gyula avantgardista verseiben és Erdélyi József első köteteiben. Ez a forradalmi láz hevítette Kodolányi János első írásait. Az induló Veres Péter és Darvas József puritanizmusát a forradalmi szigor érteti meg. A húszas években a későbbi népi írók egy része közvetlen kapcsolatban állt a forradalmi munkásosztállyal: életrajzi tények és művek szólnak erről a találkozásról. Erdélyi József a forradalom katonájának nevezte magát; Illyés Gyula két művet szentelt ezeknek az éveknek a megörökítésére: Kodolányi János a Korunk vitázó cikkírója, József Attilával együtt vett részt folyóirat alapításban (Front); Veres Péter önéletrajzában számol be arról az ösztönzésről, amit szellemi fejlődése a munkásmozgalom és a marxizmus iskolájának köszönhetett. A húszas és harmincas évek fordulója azonban lefékezte, majd meg is törte a lendületet. A forradalmi munkásmozgalom "baloldalisága", szektaszelleme, de a történelem alakulása sem kedvezett a lázadás szellemének. A népi baloldal ezután sem válik a forradalom ellenségévé, idézi történelmi példa gyanánt és hallgatva őrzi a jövő egyetlen megoldásaként. De azt csaknem egybehangzóan vallják – Darvas kivételével –, s a népi írók ideológiájának ez egyik eleme, hogy a magyar munkásosztály nem lesz már képes újabb forradalomra. Nagy esélyét 1919-ben, amikor az idő kiválasztottja volt, eljátszotta és ezzel elesett a történelemformálás lehetőségétől. Új erőt kell felkutatni, lappangó energiákat mozgósítani, mert a magyarság a "szétszóródás" nagy próbatétele és tragédiája előtt áll, miként Ady is jövendölte. A népi írók e "nemzeti szorongás", halálsejtelem tudatával kezdik el munkájukat: vitatkoznak vele egy életen át – mint Németh László írja –, küzdenek ellene az ország föltérképezésével, a tennivalók számbavételével, de szembeszegülésük mindig is őrizni fogja a nemzeti pesszimizmus hangsúlyait, rémlátásait. A forradalom mind messzebb kerül: a társadalmi megváltás szép, 19. századi rögeszméjeként a "plátói világ" édenkertjének emlékévé válik, amit a harmincas évek romantikaellenes kijózanultsága már csak ritkán idéz s akkor is kétellyel vegyítve. A figyelem ettől kezdve a már jelzett három irányba különül szét, de mindhárom tájékozódás őriz valamit a közös indításból is. Őrzi az igényt, hogy föl kell fedni a magyar élet és szellem sajátszerűségeit, helyzetünk különleges összetevőit. A hangsúly gyakran arra tevődik át, ami az európaitól, az általánostól elválaszt, ami eredetien, ősien magyar, a jelenben és a jövőben is nemzetien sajátos. Elkezdődik a "mi a magyar?" kutatása, megszületik a magyarságtudomány, a történelem és az irodalom múltjának feltárása a "nemzeti jelleg" minél tökéletesebb kifürkészésével kezd azonosulni. A "magyar sors" megfogalmazása lesz a harmincas évek végétől a népiek számára az idő legnagyobb kérdése. Ezt keresik a nyelvileg és etnikailag egységes.
{306.} parasztság érintetlen társadalmi erejében és szellemi kultúrájában. (Veres Péter, Féja Géza). A sorstudat erkölcsi hordozására akarják ránevelni a jövő kovászának szánt elit értelmiséget (Németh László). A hatalom és a civilizáció által múltjából kiforgatott magyarságot vissza akarják vezetni éltető hagyományainak világába (Kodolányi János, Tamási Áron). Társadalomrajzok, tanulmányok, regények, költemények is születnek e program jegyében s kudarcba fulladt politikai vállalkozásuk is megkísérelte, hogy a harmincas évek nagy szellemi tettvágyát a társadalmi cselekvés számára fogja be.
| A mozgalom "kétarcúsága" | TARTALOM | Népiesség |