Ábrázolási törekvések

Történelmi elkésettségben szenvedő társadalom, megáporodott, elposványosodott élet, irodalomtól-politikától elzárt, hangtalan nép teremthet-e nagy irodalmat – ennek a helyzetnek gondjával, lendítő és akadályozó hatásával kellett megküzdeni a népi íróknak, Lukács György fogalmazásában: hogyan lehetséges az életanyagnak ezt a hibáját művészileg feloldani. Válasza az volt, hogy – bár közvetlen feloldás nem lehetséges – az írói éleslátáson, az "író embert- és társadalmat-látó tekintetén" múlik az irodalmi érték. A népiek azért lehettek új irodalmi korszak megalapozói, mert elmúlásra ítélt társadalom vádlóiként léptek fel, "teremtő leltározást" végeztek, s munkájukban a leszámolás egyértelmű indulata, kritikai pátosza hevítette őket. Lukács György végső következtetése azonban – a "nagyrealizmus" normáját képviselő esztétika nevében – elvitatta a népiektől a teljes értékű irodalmi alkotás lehetőségét. Összegező igényű, 1946-ban írott Népi írók a mérlegen című tanulmánya szerint a magyar társadalmi élet betegsége objektíve és szubjektíve egyaránt ellene szegült az "élet nagyvonalú és egységes realisztikus ábrázolásának". Másutt fejtette ki, hogy a magyar irodalom azért nem ment át a nagy-realista korszakon, azért hiányzik történetéből a francia és orosz típusú realizmus, mert ennek a realista irodalomnak a társadalom fejlettsége az alapfeltétele: a tőkés gazdasági fejlődés következtében létre-{309.}jövő egységes polgári irodalom. A népi irány "teremtő leltározása" valóban nem ismételte, de nem is ismételhette meg a 19. századi francia és orosz regény történelmileg adott formáit. Nem lehet azonban elvitatni, hogy megteremtette az "életanyag baját" legyőző eszközeit. Nem a polgári korszak eszményített nagyrealizmusának eljárásai, hanem a kor lehetőségei és követelményei szerint. Illyés Gyula és Németh László, Tamási Áron és Szabó Pál, Kodolányi János és Erdélyi József új esztétikum megalkotója is. Irodalmilag ez új világnak, a parasztság életének felfedezését jelenti: pátoszát a felfedezés igazságából nyeri s a tárgy és megjelenítés újszerűségéből. Föltáratlan, ismeretlen világot nyitottak meg; Ady kezdeményezését, a történelmi tudatú nemzeti önismeret munkáját folytatták és mélyítették el, legjobb műveikben megalkották a realizmus új változatait. Az önéletrajzban és a dokumentumban, a költészetben és az esszéregényben, a lírai epikában és a tanulmányban továbbösztönző eredményekhez jutottak. Az írói "éleslátás" egyértelműen és értéket teremtően érvényesülhetett "teremtő leltározásban": az elmúló világ megörökítésében és a paraszti sors fölfedezésében. A paraszti demokratizmus kínálhatta azt a nézőpontot, ahonnan feloldható volt az "életanyag hibája".

A mozgalom "kétarcúsága" a szépirodalmi alkotásokban is jelentkezett. A népi írók iránya nemcsak legyőzője, de rabja is a magyar társadalom betegségeinek, a társadalmi erők gyengeségeinek, az elmaradottságnak. Egyes művek, de életpályák is, tartalomban és formában az elmaradottságot, elkésettséget igazolják, felruházzák a nemzeti sors szükségszerűségével, megteremtik az ösztönösség és irracionalizmus népi-nemzeti eszményeit. A polgári társadalom tagadását civilizáció- és fejlődésellenes vádirattá torzítják s az élet mély bajának ellenszereit az ősi szimbólumvilág, a primitív életforma észjárásában, nacionalista tartalmú jelképrendszerben és ízlésvilágban lelik meg. Az elmaradottság eszményítése létrehozta az irracionális fajszemlélet, a különös magyar sors romantikus mitológiáját s a paraszti sorsot és tudatvilágot a nemzettel azonosító szemlélet gyakran útját állta az írói kiteljesedésnek is: a stílus megrekedt a provinciális magyar jellegzetesség szintjén. Ennek az irodalomnak őse és eszmei ihletője Szabó Dezső. Hősi és tragikus végzettudatból eredő fajkultusza kialakította a "két malomkő" között őrlődő nemzet fogalmát, faji öntudatra ébredt hőseivel azt akarta ábrázolni, hogy eljátszott századok után megnyílik a fölemelkedés útja, ha a faj tiszta erői hivatásukra találnak. A népi írók egy része erre a történelem menetével szembeszegülő öntudatosításra vállalkozott.

A "népi" írók mozgalmát a magyar történelem "fájdalmas késései" hívták életre. E században alig ismerünk az övékénél ellentmondásosabb irodalmi és ideológiai áramlatot. A mozgalom sok értéket hozott: a gondolkodás serkentője s a realizmus új válfajainak kísérletezője volt. Az idő kívánalma azonban továbbjutást követelt; többek között azt is, hogy a történelmi kényszerből irodalmi értéket teremtő írók maguk végezzék el eszmék, módszerek, írói eszközök fölülvizsgálatát. A mozgalom nehéz, fullasztó korban született. Ami egykor első feladat, az írói elkötelezettség benső parancsa lehetett, később megrögzítő, visszatartó erőként is érvényesülhetett. A népi írók közül tovább azok jutottak, pályájuk azoknak emelkedett, akik elvégezték a múlttal való számvetést s a történelem kínálta új kérdésekre tudtak válaszolni.

A felszabadulással új szakasz kezdődött a népiek művében is.