Nacionalizmus – hazafiság és nemzetköziség

A fasizmus terjedése körül Európa-szerte magasra gyűrűztek a sovinizmus, a nacionalizmus, a faji gyűlölet szennyes hullámai, de velük szembeszegülve új fényben ragyogtak fel ugyanakkor az irodalomban is a haza- és embertársi szeretet és a más népek megbecsülésének eszméi. A polgári irodalom ugyan nem tanúsított olyan szívós és határozott ellenállást a fasizmus elleni küzdelemben, mint a szocialista irodalom, de gondosan távoltartotta magától az újkori barbárság sok miazmáját, s ezt az érdemét már annak idején kiemelte a Korunk publicistája. A káros impulzusok sokasága érte ekkor a magyar szellemi életet. A fajiság zajos vásári zsivajában óhatatlanul életre kelt a "magyarságtudomány" diszciplínája is; legjobb művelői mégis arra törekedtek, hogy segítségével a népéletről tárjanak fel ismereteket, hogy a magyarság vonzó erkölcsi értékeinek felmutatásával emeljenek gátat a germán mítosz náci propagandája ellen. A magyarság szellemi értékeire való hivatkozás hívta létre, mintegy védelemként a faji értékelés durvaságával szemben a Mi a magyar? című kötetet (1938); a polgári írók java elutasította a Farkas-féle "asszimiláns-irodalomtörténet" következtetéseit; polgári és szocialista írók egyaránt tiltakoztak a "mély-magyar – híg-magyar"-szerű megkülönbözte-{322.}tések, a múlt és jelen értékei közötti önkényes válogatás ellen. Az írók legjava előtt a magyarság értelme az emberséggel volt azonos. Bizonyos, hogy – néhány író kivételével – a népies tábor java is elutasította a faji gyűlölködés szégyenletes indulatát, s különösen a háború alatt, az üldöztetések idején, az együttérzés és a szolidaritás széles kórusa csendül fel az egész magyar lírában. Fenyő László, ha ősei után kérdezték, joggal hivatkozott Aranyra, s Gábor Ignácnak – mint Bóka László oly szépen írja – üldöztetése közepette is "az volt a legfőbb gondja, hogy milyen ritmusra ver a szívünk, ha verset mondunk magyarul". Fodor József bátor publicisztikai küzdelmet folytat a legutolsó lehetséges percig a nemzet testéből erőszakkal kiszakítottakért; Babits pedig így fordul istenéhez 1938 nyarán:

Áradj belénk hát, óh örök

igazság és szent szeretet!

Oldozd meg a bilincseket,

amikkel törzs és vér leköt,

(Eucharistia)

hogy szellem és ne hús tegyen

magyarrá; s nőjünk ég felé,

testvér-népek közt, mint a fák,

kiket mennyből táplál a Nap.

A hazafias tömegekben és az irodalomban is újraéledt ez idő tájt a történelmi hagyományokba ágyazódott németellenesség. Ez az érzés azonban a felfogások különbözősége szerint más-más hangsúlyt kapott. Szabó Dezső németgyűlöletének indítéka csupán a "tiszta magyar fajiság" megőrzésének nacionalista gondolata volt; s egyáltalán a népies mozgalomban is fel-felbukkant a "két pogány közt – egy hazáért" modern változataként a pángermán és pánszláv veszély elleni jelszóval (Márciusi Front, 12. pont) a fajiságot a fajisággal leküzdeni szándékozó fából-vaskarika elmélet. A mesterségesen újjászült pánszláv-veszély jelszava mögött a szocialista Szovjetunióval szembeni ellenérzés rejlett, ezért ez hamis és megtévesztő jelszó volt. De a pángermán törekvésekkel szembeni ellenszenv, amennyiben a fasiszta német imperializmus gyűlölete vetett benne lobot, amennyiben a "német gyarmat – koldussors" (Győry Dezső) gondolata villant fel benne, tartalmazhatott és tartalmazott is pozitív eszményeket; a magyar nép és haza féltésének, szeretetének érzését. Amikor Illyés úgy látja, hogy elfogy a magyarság a nagybirtok halálos ölelésében, s az előretörő németség a néprajzi térképeken lángoló karddal hasítja le a Dunántúlt, akkor az életerős másik nép ellen "nem harag – bánat füstöl csak" szívében. A magyar úri osztály a falukutatók gyűlöletének tárgya és keserűségük okozója, a fogyatkozó magyar nép és a "jajt zümmögő édes ország" féltése remeg szívükben.

Körül új tervvel hangosak a népek.

Ez eltűnt – mondják, nem tudott magának

Új hont rakni – új gátat az időnek.

{323.} Hallgat a föld és dübörög az út,

Villámlik rajta vonat és fogat,

Néznek utána meggörnyedt cselédek

Tartva kezükben gyűrt kalapjukat –

jajdul fel Illyés a Kapos völgye című versében.

Bizonyos, hogy a dinamikusan terjeszkedő náci imperializmus korában nagyrészt a magyarság hullása szülte elkeseredés táplálta a népiesek befelé forduló önemésztő "történelmi pesszimizmusát", de akár Illyés megrázó erejű költeményeit, akár – mondjuk – Gulyás Pálnak "az Alföld mélyéből" feltörő prófétikus-himnikusan szárnyaló poémáit olvassuk, mindannyiszor kicsap a nemzeti pusztulásra-ítéltség víziója mögül a nép megtartó szeretetének el nem hunyó lángja, s fel-fellobban a ritmus lüktetésében a konok helytállás és szembeszegülés egészséges lázadása is (Illyés: Ozorai példa). Rokon indulat munkál a kommunista József Attila Hazám című ciklusában, s a személyes emlékek és élmények forrósága szövi át azt a bánatos gyengédséget, amely a veszélyben forgó táj elemeinek és a "csorgó fájdalommal" élő nép világának apró mozzanataiból alakítja ki a "kis ország" és a "szülőföld" képét Radnóti Nem tudhatom ... című költeményében. A nacionalizmus és a náci imperializmus elszabadulásának korában ebben a hazaszeretetben, ebben a népféltésben rejlik a magyar irodalom antifasiszta hazafiassága.

A saját népük szeretete vezette el íróinkat a szomszéd népekkel való békés együttélés, a kölcsönös megértés gondolatáig. A Márciusi Front meghirdeti a dunai népek összefogásának szükségességét. Németh László arról ír, hogy "kelet-európai nép vagyunk ... bajaink nagyjából azonosak". Noha időnként e közép-európai konföderáció gondolatába belejátszik a "magyar elit", a "magyar szellemi hegemónia" zavaró gőgje, s előfordul, hogy a határok megbolydítása a jobbaknál is fel-felsérti az egykor megbántott nemzeti önérzetet, mégis fontosabb ezeknél és messzehangzóbb a sovinizmus és irredentizmus ellen küzdők hangja; Győry Dezső verseinek csengése, Salamon Ernő Békeversének szép sorai 1938-ból:

Kinek kell új föld? Minek feldúlt határok?

Itt meglesznek jól magyarok s románok!

Tudunk mi szót, népünk java, szépe

együtt élt-halt sok évszázad ölébe.

Hát béke, béke, az kell nekünk: béke!

A fasizmus által egymás ellen uszított Duna menti kis népek "sorsközösségé"-nek fogalma csak közös gondjaik együttes megoldásában, demokratikus erőiknek a közös veszedelem elleni összefogásában lelhette meg igazi értelmét. Az erre buzdító és az ezt kifejező költői kórus hangjai – mint annyi más esetben is – József Attila gondolataira visszhangoztak. Ő írta még 1936-ban:

A harcot, amelyet őseink vívtak,

békévé oldja az emlékezés

s rendezni végre közös dolgainkat,

ez a mi munkánk és nem is kevés.

(A Dunánál)

{324.} A harmincas-negyvenes évek nagy gondjai, a nemzeti függetlenség és a népszabadság megvédésének ügye olyan áramkörbe kapcsolta be a magyar irodalmat, amely tematikailag, de a művésziesség új igényei szerint is túlemelte minden provincializmuson, s mindmáig hatóan biztosítja irodalmunk európai látókörét. A spanyol szabadságharc idáig gyűrűző szellemi áramai adták az első eszméltető és bátorító példát a kezdeti megrendülés után. A nemzetközi brigádokban küzdők, "akik önként mentek, fegyverrel a kézben, némán, mert tudták, az a harc az ő ügyük ott lenn" (Radnóti: À la recherche ...), a kommunista emigráns költő Komját Aladár-írta indulóra lendültek rohamra; Illyés szemében pedig "magasra léptek sötét korunk fölé". József Attila a téveteg utakon harcolók gondjaival viaskodik, Radnóti pedig Federico Garcia Lorca sorsában döbben rá végképp, hogy a halállal jegyezte el tán magát e nemzedék.

A huescai fronton hősi halált hal Lukács tábornok, a moszkvai kommunista emigráció-küldötte Zalka Máté, – a regény- és novella író; a francia honvédő háborúban esik el Hevesi András; az ellenállás soraiban küzd Gereblyés László, Bölöni György s annyi más magyar író. Életük és többeknek halála úgy hitelesíti írott műveiket, mint közel száz év előtti nagy költő elődjüké, akinek neve oly gyakran csendül fel az ezekben az években született verses hitvallásokban.