A KÖTET TÁRGYA ÉS BEOSZTÁSA

A magyar irodalom története VI. kötete voltaképpen két különálló korszakot tárgyal: az 1919–1945 közti időszakot és – rövidebben – az 1945 utáni fejlődést, a mai magyar irodalom kibontakozását. Minden kötetben, amely rövidebb történelmi időszakot tekint át, gondot okoz a több korszakon áthúzódó írói életművek szerkezeti elhelyezése. Azt a megoldást választottuk, hogy annál az időszaknál adjuk a teljes pályaképet, amikor az író működését elkezdte, illetőleg, amikor már kialakult írói arcéle, kibontakoztak egyéni jellegzetességei. A Nyugat úgynevezett első nemzedékének nagy egyéniségeit az V. kötetben mutattuk be, de hatásukra, esetleges irodalompolitikai, szerkesztői működésükre e kötetben is felhívjuk a figyelmet. A nagyjában 1895–1915 közt született írók arcképét, művük ismertetését, amennyiben működésüket már a felszabadulás előtt megkezdték, e kötetben adjuk. Azokról viszont, akik a felszabadulás után kezdték pályájukat, tehát a kötet megjelenése időpontjában 45 év körüliekről vagy fiatalabbakról az utolsó húsz év irodalmáról szóló fejezetben írunk – e fejezet módszere szerint azonban elsősorban nem írói portrékat rajzolva róluk, hanem egyes műveiket emelve ki. Kötetünkben természetesen a legnagyobb problémát az irodalmi jelenségek és az írói alkotópályák értékelése, csoportosítása, az irányzatok megrajzolása okozta. Minden csoportosítás, minden kategorizálás bizonyos fokig mesterséges, de a tudományos tárgyalásmód megköveteli, hogy ne csak egyes elszigetelt egyének pályáját rajzoljuk meg, hanem az irodalom jelenségeit is megkíséreljük áramlatok, törekvések, iskolák szerint rendezni. Bevezetésünkben számot adunk a két világháború közti magyar irodalom lehetséges csoportosítási módjairól. Úgy véljük, hogy ezt a korszakot lehetetlen egyetlen stílusfogalommal jelölni, képét stílusáramlatok szerint megrajzolni. A történelmi események, fordulók mély nyomot hagytak a korszak magyar irodalmában is. Ezt az időszakot is úgy kell felfognunk, mint haladó és retrográd erők, mint jövőt képviselő, plebejus, humanista és szocialista törekvések és a múltba visszahúzó erők harcát. Azt tartottuk tehát helyesnek, hogy a két világháború közti korszak irodalmát is elsősorban eszmei áramlatok szerint tárgyaljuk – hangsúlyozva azonban azt is, hogy ebben a korszakban a haladás és a reakció frontjai gyakran összekuszálódtak, és nem egy író pályája folyamán több áramlattal is érintkezett.

{6.} Kötetünkben először a kor általános képét rajzoljuk meg, a kritikai áramlatokról és az irodalomtörténet helyzetéről szólunk. Ebben a fejezetben foglalkozunk a marxista kritika művelőivel, továbbfejlesztőivel is. Ezek után kíséreljük meg az egyes eszmei áramlatok jellemzését, az áramlatok mellett néhány olyan író portréját is megrajzolva, akik előkészítői vagy jellegzetes kifejezői voltak egy-egy eszmei áramlatnak. Ilyen módon – eszmei-világnézeti szempontból, az egyes áramlatok keletkezésének időrendjét követve – képet adunk a két világháború közti magyar irodalom fejlődéséről.

Az ez után következő részben néhány kiemelkedő, korszakos jelentőségű alkotó részletes arcképét adjuk. Az időrendet megbontva, a sort József Attilával kezdtük: mint ahogyan az 1905 és 1919 közötti korszakban Ady Endre, úgy 1919 és 1945 között József Attila műve a korszakot összefogó, leginkább jellemző életmű.

A következő részben egyes műfajok fejlődését, a műfajokon belüli ábrázolási törekvéseket tárgyaljuk. A műfajok tárgyalásában ugyancsak az eszmei áramlatok szerinti csoportosítást követjük. Fejtegetéseinkből az derül ki, hogy az egyes ábrázolási és stílustörekvések eléggé egyértelműen kapcsolhatók eszmei áramlatokhoz. Ebben a műfaji fejezetben tárgyalunk néhány olyan írót, aki egy-egy műfajnak vagy műformának egyéni hangú képviselője, egy-egy válfajának reprezentánsa vagy továbbfejlesztője. Külön fejezetekben szólunk a két világháború közti Magyarország határain kívüli magyar, illetőleg magyar nyelvű irodalmi jelenségekről, más országokban működő magyar írókról. Ezek az irodalmak egyként részei a csehszlovák, a román, a jugoszláv irodalomnak is – ugyanakkor sok szállal kapcsolódnak a magyar irodalomhoz is. A közeljövő kutatásának kell majd még megrajzolnia a franciaországi, amerikai stb. magyar irodalmak képét is.

Kötetünket a felszabadulás utáni magyar irodalom történetének vázlatával zárjuk. Ez a vázlat – ellentétben kötetünk többi részével – nem lép fel azzal az igénnyel, hogy teljes, részletes képét adja az elmúlt húsz év irodalmának. A fejlődés fővonalait akartuk megrajzolni, legfontosabb eredményeit kiemelni – elsősorban azt megmutatni, hogyan fejlődött, erősödött az új magyar szocialista realista irodalom, milyen szakaszokon át alakult, gazdagodott és alakul mindmáig. Ez a fejezet még e vázlatos formában is, mindmáig az első kísérlet irodalmunk utolsó húsz évének bemutatására. Úgy gondoljuk, hogy ezt a munkát folytatnunk kell. Az a tervünk, hogy – immár a teljesség igényével – rövid időn belül megjelentetjük A felszabadulás utáni magyar irodalom történetét (mintegy A magyar irodalom története VII. kötetét), amely írói pályaképeket rajzol majd új irodalmunk neves alkotóiról; azokról is, akik 1945 után léptek fel. E kötetben kívánjuk részletesebben elemezni az egyes műfajok fejlődését is.

Kötetünk tárgyalásmódjából következik, hogy egy-egy íróról több helyütt is említést teszünk, műveit több alkalommal tárgyaljuk. Vannak, akiknek kritikusi működéséről és szépírói tevékenységéről külön fejezetekben írunk, néhány alkotónak költői és prózai műveit ismertetjük más-más fejezetben. A magyar drámáról és műfordításról szóló fejezetben pedig a műfajok törvényei és belső fejlődése szempontjából kerítünk sort egyes írók tárgyalására. Ezekben a fejezetekben szinte minden jelentős írónk még egyszer szerepel. {7.} A kötet végén lévő tárgymutató ad eligazítást arra vonatkozólag, hol található egy-egy íróról elemzés.

Kötetünk igen sok íróról tesz említést, egyes pályákat részletesen is tárgyal. Mégsem lép fel avval az igénnyel, hogy minden számításba vehető írót szerepeltessen: nem vállalkozik olyan feladatokra, amelyeket a lexikonoknak kell teljesíteniük. A legnevesebb alkotókat tárgyalja és azokat az írókat, akiknek működése egy-egy irodalmi áramlat, folyamat jellemzésénél nem hanyagolható el. Bizonyos: még sok szempontból lehetne kiegészíteni kötetünk névsorát, helyesbíteni az arányokat, de úgy gondoljuk, hogy az idő igazolni fogja nevekre vonatkozó választásunkat is.

A VI. kötet néhány technikai jellegű kérdésben eltér az V. kötettől. Az egyes írókra, mozgalmakra vonatkozó bibliográfiák bővebbek, hiszen a korszak irodalmát még kevesebb tanulmány dolgozza fel összefoglaló igénnyel, mint a Nyugat koráét és így a kisebb cikkek felsorolása elkerülhetetlen volt. E kötet kisebb portréiban nem a név után jeleztük a születési és halálozási dátumokat, hanem a szövegben utaltunk rájuk.

Munkánkban a tárgy természeténél fogva is kevés előtanulmányra támaszkodhattunk. Említsük meg közülük Schöpflin Aladár, Várkonyi Nándor irodalomtörténeti összegezéseit; kritikusok és teoretikusok, elsősorban Révai József, Lukács György munkásságát; neves írók, mint József Attila, Illyés Gyula, Németh László, Illés Endre, Vas István és mások esszéit. Az újabb irodalomból Bóka László és Király István egyetemi jegyzeteit kell megemlítenünk, valamint azokat a könyveket, szöveggyűjteményeket, forráskiadványokat és tanulmányokat, amelyeket a legutóbbi években a marxista irodalomtörténetírás és kritika létrehozott.

Külön ki kell emelnünk lektoraink, mindenekelőtt a munka elkészülte után, de még a nyomdába adása előtt elhunyt Bóka László, valamint Király István alapos, értő, szeretetteljes munkáját és segítségét.