A befejezetlen szakasz

A Niki és a Szerelem novellái tanúsítják. Egyik-másik műve, mint például a Téglafal mögött nem is volt több puszta jelzésnél – azt morzézza az ötvenes évekből, hogy a társadalmi életben bizonyos diszharmónia és elégedetlenség jelentkezik. A "jelzés" különben egész ideológiává, programmá nőtt az írók azon csoportjában, akiket annak idején "pártonbelüli útitársnak" vagy ellenzékinek neveztek. A bírálat a puszta rossz közérzettől egészen a társadalmi felépítés szerkezetének kétségbevonásáig terjedt – s kilengése az eseményekkel nőtt vagy csökkent. "Nem veszik észre – mondta például Déry a Petőfi kör újságíró-vitáján –, hogy itt valami személyenkívüli, szerkezetbeli hiba akadt a kezeim közé? ... "

S ez a gondolat, ha nem is ilyen kiélezett formában, benne élt a művekben is. Legélesebben talán a Niki jelképes történetében. Művészileg ez Déry munkásságának legtisztább vonalvezetésű darabja. Hősét, Ancsa mérnököt az ötvenes években letartóztatják. Felesége magára marad, csak a kutyájuk, Niki tart ki hűségesen mellette. S aznap, amikor Ancsa kiszabadul, a kutya meghal. A felesleges áldozatot szimbolizálja ez a halál – de talán azt is, hogy amit az állat nem bír el, azt az ember, öntudattal és önfegyelemmel túlélheti.

A példázat – mint minden parabola – többértelmű. Benne van az is, hogy a hasonló sérelmek jóvátehetetlenek, s az a bizalom és optimizmus is, mely Ancsát ismét a feleségéhez vezeti.

Dérynek szerepe volt az 1956-os ellenforradalom eszmei előkészítésében, majd a konszolidáció késleltetésében, amiért börtönbüntetésre ítélték. Erre az időszakára tekint vissza néhány újabb novellájában. A Philemon és Baucisban a Niki feleletét írta meg. S itt a példázat a visszájára fordul – a Budapest utcáin dúló harcokban egy öregasszony elpusztul, de egy kivert kutya új kölköknek ad életet. Úgy tetszik tehát, hogy Déry az élet biztatását erősebben hallja a hatvanas években, mint az ötvenes esztendőkből. A Niki alaptónusa az irónia – a kutya sorsában az emberekét sejteti Déry. A Philemon és Baucis alaphangjában viszont a líra erősödik fel – s ez esztétikailag a bizalom váltóhangja.

A Szerelem novellás-gyűjteménye Déry első kötete 1956 után. Egyik elbeszélése, a Számadás, nyilvánvaló önéletrajzi átköltéssel, megírja Déry Tibor válságát. Hőse, a professzor, hirtelen ötlettel vonatra ül és – bár nem vett részt úgy az 1956-os események előkészítésében, mint szerzője – elhagyni készül az országot. De a határsávban, egy belső, pszichikus dráma hatására visszafordul, s ekkor éri a halál.

A plasztikus költői jelkép, Déry kísértő szimbóluma, a "senki földje" ismét felbukkan a novellában. Hőse megintcsak két világ határán áll s drámája morális jellegű, mint ahogy az volt az 1956 után elítélt Déry Tiboré. A professzor azért menekül most, mert pusztán eszmeileg cinkosa lehetett tisztátalan {437.} szándékoknak is. S úgy gondolkodik, hogy "felelős vagyok ... s mindenki az országban azért, ami történt, s azért is, ami azelőtt történt, és azután fog történni".

Hiteles pátosz tör fel az önvallomásból. Vissza is idézi azokat a szavakat, amelyeket Déry az Irodalmi Újság 1956. november 2-i számában írt "... Amikor az első puskalövés elhangzott, kiszaladt a fejemből a vér, ezért te is felelős vagy ..."

A Számadás tehát folytonos és meghosszabbított vívódásról vall, őrlő morális gondról. Mint egy koncentrikus körökben csavarodó spirális – az utolsó novellák a kezdő lépések problémáit is magasabb művészi szinten ismétlik. S ezzel megsejtetik e kanyargós pálya következetességét. De egyszersmind arra is utalnak, hogy az elkezdett mondat befejezetlen és megannyi kérdésre még csak töredékes a felelet. Igaz, hogy Déry legutóbbi regénye, a G. A. úr X.-ben láthatóan filozófiai számadásnak készült az író egész pályájának kísértő gondjaira. Eddig szabadság és szükségszerűség problémáit közvetlenül átélhető történetekben fogalmazta meg. Most a műfaja a regénybe oldott példázat. A parabola. Eddig, műveinek realista korszakában a tapinthatóan érzékletes kortársi világot mintázta. A G. A. úr X.-ben utópia, átköltött s elvontságában rögzített valóság.

A mű fikciója szerint Déry egy eltűnt barátjának kéziratát adja közzé. G. A. harmadik személyben számol be egy különös utazásának történetéről. A hős idegen világba érkezik, ahol minden emberi érték a visszájára fordult. X.-ben nincs halálfélelem, nincs céltudatos emberi tevékenység, nincs szerelmi hűség és nincs érzelmi kapcsolat. S ez a sok "nincs" felidézi Déry művének egy korábbi passzusát (Jegyzetek a gyűjtőből) – ahol ezzel a sorozatos tagadással az író a szabadság fogalmát határozza meg. "Szabadság ... hisz az nem egyéb, mint a negatívumok összege. Senkitől nem függni, senkinek nem tartozni, senkihez nem kötődni, semmit nem bírni, sőt senkit, semmit nem szeretni ... "

A hiányzó kötöttségek, a végletekig sterilizált szabadság hona – a pusztuló, omló, embertelen X. Az X.-beli szabadság egyik gyilkos bajnoka, Leone így oktatja ki G. A.-t arról, hogy milyen földre érkezett: "Uram, ön nem érthet meg egy világot, amelyben az emberek szükségleteiket a szabadságra cserélték be ... Nálunk az élet nem bűn uram, amelyért halállal lakolunk s a halál nem megtorlás a boldogságért."

Az abszolút szabadság egyfelől – s a másik oldalon, a normális, hétköznapi, "emberi" világban, a megalázó szükségletek, a kín és a szenvedés. G. A. szülőhazájában s eredeti környezetében a vágy és a gyötrelem csak a pillanat szépségét szülheti meg; – X.-ben viszont a szenvedés hiánya és a szabadság a céltalanság értelmetlenségébe fullad.

A modern polgári filozófia állította fel szükségszerűség és szabadság sajátos ellentétét. Nietzsche szerint "a szükségszerűség elfogadása az emberi tökéletlenség és szenvedés gátlástalan igenlése". El kell tehát utasítani ezt a világot – s helyette a teljes szabadságot kell választani. Ám Déry ezt a szükségszerűség tagadásából kinőtt szabadságot is elutasítja. Az egzisztencialisták válaszát az ő humanizmusa nem fogadhatja el. Ez a szabadság csakugyan a "semmi" – de ahelyett, hogy értelmet adna az életnek, mint a heideggeri filozófiában, éppen értelmétől fosztja meg azt.

{438.} Két hamis szélsőség ironikus elutasítása – ez a G. A. úr X.-ben. Déry, miként egész életművében, ismét a "senki földjéről" fogalmaz, sőt G. A. tehetetlen vergődésében, kiábrándultságában ezt jeleníti meg. Déry először a társadalmi valóságban mutatta meg a két világ vonzásában habozó hőst – ekkor emberi rokonszenve a szocializmushoz fordította. Amikor azonban a szabadság és szükségszerűség ellentmondását metafizikai síkon, egy absztraháló utópiában vizsgálja, úgy érzi, hogy nincs megváltása a szélsőségek harapófogójába szorult embernek.

A G. A. úr X.-ben persze a pályának csak egyik állomása. A benne csillogó, csúfondáros irónia, mely a szabadság és rend kérdését, mint elvontan megoldhatatlant elutasítja, azt is sejteni engedi, hogy Déry elképzelhetőnek tart egy "harmadik világot", mely kívül esik műve szemhatárán, de ahol a szabadság szükségszerűséggé válthat át. A "senki földjétől" változatlanul távol, de fényes ideaként ragyog a "történelem valóságos ellenállása, a szocializmus" (az előszóból).

S hogy e kafkai rémület regényére a hit keresése következik, bizonyítja, hogy Kafka után most Thomas Mann vonzásában írja a Kiközösítő című regényt, melynek részletei arról tudósítanak, hogy a szabadság és rend dilemmája után a hit és kétkedés drámáját fogalmazza.

Déry mondanivalói, úgy látszik, a hit és a kétkedés, a remény és a kétségbeesés váltólázában formálódnak. Kérdései mindig azonosak az életműben – de a válaszok egymással polemizálnak, s "belül" is folytonosan vitáznak. Az életmű harmóniája tehát belső disszonanciát takar. Illyés finom iróniája már A befejezetlen mondatról írva célzott arra a tragikus lépésvesztésre, ütemkülönbségre, mely Déry pályájának, úgy rémlik, különös alapritmusa.

Ennek az írónak a magányossága sohasem oldódott fel igazán. A munkásmozgalomhoz a spinozai "amor dei intellectus" vonzotta – szeretet, mely a maga módján adni tud, de a testmeleg összeforrottságára képtelen. Művében épp az áradó mesélés adottsága hiányzott, de hatalmas felkészültsége a nagyepikába csábította – s micsoda hatalmas eredménnyel! A humor sem képessége, de megtanulta, talán mindenkinél jobban kortársai közül. Minden látszólagos hátrányát – késői érését például – művészete előnyére fordította. Tehetségének legnagyobb mozgatója a szívós önnevelés volt. Választékossága, szerkesztőkészsége és hajlama egyaránt elzárta attól, hogy a magyar próza hagyományos útját, ahogyan Mikszáthtól Tersánszkyig megszoktuk, kövesse. Ehelyett ismeretlen és szokatlan új területeket fedezett fel. Nála az elbeszélés és a mese mindig közelebb van a parabolához, a példabeszédhez, mint az anekdotához. S ezzel egyszersmind az európai mintákhoz is.

Pályája nem befejezett. De irodalomtörténeti helyét eddigi munkái is kijelölték. Századunk irodalmának ő az a mestere, aki a magyar társadalom nagy válságának és átalakulásának eposzát írta meg.

A korszakváltás összefogó prózai ábrázolása, a polgári művészetből a szocialistába való átmenet megjelenítése Déry Tibor tollán született meg.