Horváth János szintézise

A hivatalos magyar irodalomtudomány önnön gondolatrendszerének továbbfejlesztésétől is elzárkózott. Tipikus képviselője Császár Elemér (1874–1940) és Pintér Jenő (1881–1940). Módszerük a pozitivizmus, melyet a Beöthytől örökölt és ortodox merevséggel őrzött szemlélet szolgálatába állítottak. Tehát látszólag hagyományőrzők voltak, valójában a hagyományőrzést agresszív eszközként használták a fejlődést gátló hatalom védelmében. A kor legnagyobb méretű irodalomtörténeti vállalkozása, Pintér Jenő "tudományos rendszerezése" (1930–1940) – közvetlen célját tekintve – pozitivista mű: a részletmunkálatok szerteszét heverő eredményeit akarta egységbe foglalni. Ez az egység nem lehetett igazi, hiszen hiányzik belőle a szintézisteremtő elv, minthogy az öröklött szemléletet is csak töredékesen őrzi. De legalább mintegy nagyarányú bibliographie raisonnée, hasznos szerepet tölthetett volna be. Csakhogy – továbbfolytatva a hasonlatot – annotációiban az uralkodó szellem önigazoló múltszemlélete kap keretet, s minél közelebb jut korához, annál közvetlenebbül követi szerzője politikai indulatát. A nagy művet önnön tragikomikus sorsa jellemzi legjobban: már megjelenésekor is leginkább bibliográfiáját használták.

De Császár és Pintér voltaképpen már anakronisztikus jelenség volt. A két világháború között a polgári irodalomtudomány jobb művelői is felismerték, hogy a pozitivizmus nem képes túljutni a holtponton. E korszakban már az ő mércéjük is magasabb: Horváth János műve.

A kor legteljesebb és legszilárdabb szintézisét Horváth János alkotta meg. Lefegyverező tudatossággal és tervszerűséggel dolgozott. Először irodalomtörténetszemléletét tisztázta (Magyar irodalomismeret, 1922). Első nagy könyvei (Petőfi, 1922; A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig, 1927) még csak sejtették az összefoglaló igényt, A magyar irodalmi műveltség kezdetei (1931) és A magyar irodalmi műveltség megoszlása (1935) már bizonyította. Igaz, ezek még az 1953-ban kiadott folytatással (A reformáció jegyében) együtt is csupán a nagy mű első fejezeteit tartalmazzák, a Tanulmányok (1956) – Horváth János gyűjteményes kötetének – tanúsága szerint azonban egy magyar irodalomtörténeti szintézis teljesen kiérlelt tervébe és koncepciójába illeszkednek. Különösen két egyetemi kollégiuma ígéretes: A XIX. {45.} század fejlődéstörténeti előzményei (1933– 1934) és A nemzeti klasszicizmus irodalmi ízlése (1928–1930, 1945–1948). Az Aranytól Adyig (1921) pedig arra vall, hogy gondolatmenetét végigvitte.

A rendszerezés alapelveit szigorú és világos logikával igyekezett felkutatni. Az előzményekből indul ki. Szerinte a tizenkilencedik században, mely az irodalomtörténet szaktudományát létrehozta, az irodalom fogalmának fokozatos szűkülése figyelhető meg: az irodalomtörténet először a magyarországi egyetemes írástudásnak volt a története; később csak a magyar nyelvű irodalmat ölelte fel; Toldy már ezen belül is a nemzeti szellem uralmára figyelt, s végül Beöthy e szellem művészi megnyilatkozására szűkítette vizsgálódása körét. Ez a szűkülés összefüggött és párhuzamos volt a kor fő gondolatának, a nemzeti eszmének az áramlásával: minden korszak a maga nemzeti elvét vetítette vissza olyan időkbe, melyek irodalomfogalma szükségképpen különbözött ettől, s így akarva-akaratlan vágy a puszta leltározásra szorítkozott, vagy mesterséges határt vont tárgyának területén és kirekesztette a magyar irodalom köréből Anonymust és Janus Pannoniust, mert latinul írtak, a középkori legendákat és a labanc verseket, mert hiányzik belőlük a "nemzeti szellem" a históriás énekeket és oktató írásokat művészi formájuk tökéletlensége miatt. A hiba forrását Horváth a történetietlenségben és az önelvűség hiányában jelöli meg. "A múltból csak a jelennel azonos jelenségeket vonni bele szemléletünkbe, a tőle különbözőket azonban kirekeszteni s a feledésnek átengedni: történettudományi szempontból elfogultságot jelent" – írja. De az elődök tévedése szerinte más tanulságot is diktál: a nemzeti elv ugyanis nemcsak az irodalomé, hanem minden olyan tudományé, mely a magyar szellemi élet történetével foglalkozik, ha tehát rendszerezési elvvé tesszük, az irodalomtörténetet segédtudománnyá fokozzuk le. S e tekintetben nemcsak a nemzeti szellemű irodalomtörténészeket bírálja: Bodnár Zsigmond vállalkozását is azért tartja sikertelennek, mert az a magyar irodalmat mintegy demonstratív anyagul használja fel az egész szellemi élet törvényszerű hullámzásának a kimutatására. Mindebből azt a következtetést vonja le, hogy az objektív színtézis elvi feltétele a tárgyi hűség és az önelvűség. A tárgyi hűség követelménye világos: az a priori rendszerező elv, az elfogultság és az önkény elutasítását jelenti. "Magától a szemlélet tárgyától kell tanácsot kérnünk s arra szabnunk gondolatmenetünket – írja. – ... Kérdezzük meg saját anyagunkat, akkor lesz irodalomtörténeti szintézisünk nemcsak tárgyi hűségű, hanem magyar is egyúttal." Az önelvűség követelménye szintén meggyőző, hiszen voltaképpen az irodalom specifikus törvényeinek szolgálatával azonos, s az örök változást érzékeltető történeti szemlélet mellett az állandóság, a jelenség mögött a lényeg felkutatására kötelez. Ez az igény azonban nem igazolhat akármilyen "irodalmi elvű" rendszerezést: a szintézisnek egyszerre kell követnie az irodalom belső fejlődését és az élet alakulását, melynek az alkotás csak része. Horváth János gondolatmenete ezen a ponton is logikus: olyan elvet keres, "mely nem ragad ki bennünket az élet eleven valóságából". A tudósi lelkiismeretesség vezeti: nem akarja az irodalom örökérvényű meghatározását adni, csupán azt igyekszik megkeresni, mi az állandó az előző korok irodalomfelfogásában. Így jut el az "irodalmi alapviszonyról" szóló tételéhez: "az irodalom írók és olvasók szellemi viszonya írott művek közvetítésével."

{46.} Különösen kifejtése idején nagy jelentőségű volt ez a koncepció. Lehetővé és kötelezővé tette a rendkívül szétágazó és elhíguló irodalomtörténeti szempontok és módszerek összehangolását és elmélyítését, a lélektani, esztétikai, tartalmi és formai vizsgálódások elszigetelt részeredményeinek szociológiai kiegészítését, az egész rendszer társadalomtörténeti megalapozását.

Az "irodalmi alapviszony" tételéből azonban többfelé vezethet az út. Ha ugyanis az írók és olvasók szellemi viszonyából indulunk ki, voltaképpen a lélektani megközelítést választjuk: Barta János joggal kapcsolja össze Horváth elképzelését Bergson módszerével, mely minden merev tárgyiasságot és fogalmiságot dinamizálni, folyamatokban feloldani törekedett (A mester nyomában, 1958). A lélektani módszer az objektivitást szolgálhatja, hiszen arra kényszerít, hogy az összefüggéseknek ne csak a pólusait kutassuk fel, hanem az ívét is. De önmagában nem vezet túl a pozitivizmuson, legfeljebb a külsőleg leírt tények halmazát cseréli fel a lélektani tények halmazával. A történelmi folyamat valóban megmutatkozik az egyéni lelki folyamatokban, de részben olyan szférákban megy végbe, ahová az egyén, aki csak konkrétumokat és részleteket képes átélni, nem hatolhat be. Horváth János számol ezzel s igyekszik megkeresni az irodalmi fejlődés végső és kollektív eredményét, mely az egyéni különféleségek fölött és ellenére jön létre: közös lelki forma. Ezt a kollektív eredményt az irodalmi ízlésben és az irodalmi tudatban jelöli meg. Mindkettőben olyasmit lát, ami az író és olvasó egyéni megnyilatkozásainak a mérőeszközéül szolgál. "Az irodalmi ízlés, melyről itt szó van – írja –, nem szeszély, nem egyéni így- vagy úgy-tetszés, hanem történelmi fejlődmény, kollektív tulajdon ... az irodalmi alapviszony, amely mindenkor az egyes személyek között létesül, végtelen ismétlődésével egy nagy közösséget teremt." Mint Klaniczay Tibor utal rá, voltaképpen a stílusról van itt szó, melyet Horváth maga is az ízlés legközvetlenebb lenyomatának, legmegbízhatóbb rögzítőjének tekint (A polgári irodalomtörténetírás öröksége és a marxista irodalomtudomány, 1963). Az irodalmi tudat az ízlés fogalompárja: míg az ízlés fejlődmény, némiképp kényszerű megkötöttség, öröklött hajlam, addig az irodalmi tudat az irodalom önismerete. De szintén a közös lelki forma megnyilatkozása: az irodalmi alapviszony, mely végtelen ismétlődésével egy nagy közösséget teremt, vagyis "az egyes írótól a kollektivitáshoz áraszt szét egy sugárkévét", az irodalmi tudat megnyilatkozásaiban "fordítja meg a maga sugárrendszerét és gyűjti vissza az öntudat központjába". Az irodalmi fejlődés végső eredője tehát az irodalmi tudat, melyből vissza lehet következtetni minden előzményre, s melynek változásai a legvilágosabban mutatják a fejlődés ízületeit. Logikus a végkövetkeztetés: az irodalom története az irodalmi tudat történetével azonos.

Horváth János életműve harmonikusan illeszkedik ehhez a koncepcióhoz: szintézise rendszerezési elvének nemcsak alkalmazása, hanem részletes kifejtése is. Rekonstruálható irodalomtörténetének középpontjában a nemzeti klasszicizmus eszménye áll. Programcikkét is ennek felidézésével zárja: "Arany János és Gyulai Pál a magyar irodalmi tudat már-már évezredes fejleményének legtisztább és legteljesebb megtestesítői. Ott állnak ketten a fejlődés tetején, nemcsak mint író és kritikusa, hanem mint mindketten irodalmi elvű művelői is az irodalomtörténet tudományának. Ott állnak a tiszta, világos magasságban, honnan legteljesebben látszik, s hová legtel-{47.}jesebben elhat a múlt. Oly kísérlet kezdetén, mely az irodalmi tudat vezéreszméjét készül követni, méltán pillantunk fel, az utat nézve, kegyelettel kettejök felé." Ezekből az ünnepélyes szavakból is látható Horváth nemzeti klasszicizmus-képének három fő vonása: rokonsága Gyulai Pál szellemi hagyatékával, történetisége s egyben történelemfelettisége: normává emelése. Petőfi-könyvében és a tizenkilencedik század irodalmával foglalkozó tanulmányaiban ezek a vonások válnak kidolgozottá. 1908-ban, az Irodalmunk fejlődésének fő mozzanataiban, még magyar realizmusról beszél, mint a magyar irodalmi tudat legfejlettebb fázisáról. 1921-ben pedig már klasszicizmusról, ami ugyan ízlést is jelent, de oly tág értelemben, hogy még Jókai is belefér, elsősorban tehát erkölcsi tartalmat. Végül megjelenik a nemzeti klasszicizmus fogalma mint elsőrendűen ízlés, stílus. Ez azonban Horváth rendszerében minőségileg különbözik minden más stílustól, ízléstől. Míg ugyanis a reneszánsz, barokk, az általa nemzetközinek mondott Kazinczy-korabeli klasszicizmus és romantika csak irány- és korszakjelző fogalmak, addig a nemzeti klasszicizmus már értékkategória is. Petőfi, Arany és Gyulai kora az "irodalmi esztétikum magyarságát valósította meg" – írja. Irányuk "nemzeti és művészi vonatkozásban a legtökéletesebb irodalmiság, örök minta" (A nemzeti klasszicizmus irodalmi ízlése), "az ízlésnek nemzetileg klasszikus megrögzítése" (Fajkérdés az irodalomban, 1922). Sőt: erkölcsi, világnézeti ideál: "Ösztöni alapja a fajszeretet; de ennek árnyalatát teljesen feloldja az erkölcsi felelősség követelménye, mely a puszta érzelmet a lelkiismeret állandó ellenőrzése alá állítja. Ez kizár minden szeszélyt, szenvedélyt, ábrándos könnyelműséget, hiú ambíciót, népszerűség-hajhászást, képzelgést és teóriát; ellenben követeli az önismeretet (számolást tehetségünkkel, erőnkkel, helyzetünkkel), a valóság józan tudomásulvételét, a fajért való cselekvésnek ezekhez való igazodását. Kockáztatást, virtust, kísérletezést, vakmerőséget nem tűr; inkább beéri a lassú, de biztos haladással ... A vázolt gondolatrendszerben van adva a magyar klasszicizmus világnézeti, erkölcsi, sőt filozófiai alapvetése" (A nemzeti klasszicizmus irodalmi ízlése).

Horváth János erről a magaslatról tekinti át az egész magyar irodalom történetét. Szintéziséből – Klaniczay Tibor összefoglalására támaszkodva – a következő gondolatmenet olvasható ki. A középkorban gyökeret ver az irodalmi műveltség, a vallásosság jegyében szemléletileg és világnézetileg egységes irodalom jön létre. A középkor végén újfajta, magasabbrendű egységet teremtő törekvés jelenik meg: a nemzeti, mely a Mátyás-kori humanizmusban már kész programmal lép elénk. Csakhogy a középkorra a "megoszlás századai" következnek, melyek egy nyelvileg, világnézetileg, felekezetileg, politikailag és területileg is megosztott, sőt meghasonlott irodalmat hívtak létre. A 18. század a nemzeti irodalomhoz vezető törekvések kora. S végül Bessenyeitől kezdve beérkezünk a nemzeti irodalom korába, mely több szakaszon át elvezet az esztétikai és nemzeti kiteljesedéshez, a legtisztábban Aranyban megmutatkozó nemzeti klasszicizmushoz. A századvég és a Nyugat a hanyatlás kora. Reviczky már csak negatív példa: " ... mit hagyott ott, s minek a kedvéért az, ki a klasszikus világnézet szilárd talajáról először siklott le jelentékenyebb költőink közül" (Reviczky Gyula, 1933). A Nyugat irodalma pedig a hanyatlás kiteljesedése: végképp felbomlasztotta a nemzeti klasszicizmus hagyományát s vele azt az erkölcsöt és világszemléletet is, {48.} mely Horváth szerint a magyar lelki alkat egyetlen hiteles megfogalmazása.

Ennek a rendszernek ugyanazok az erényei, mint a Magyar irodalomismeretben kifejtett rendszerezési elvnek. Legfőbb értéke az elődök hibáinak kiigazításából származik: méltó helyet ad irodalmunk fejlődéstörténetében a magyarországi latinságnak s magába foglalja mindazt, amit a magyar irodalomtudomány előtte feltárt. Az Arany-hagyomány magaslata, ahonnan Horváth széttekint, valóban sokirányú és gazdag kilátást biztosít; A magyar irodalmi műveltség kezdetei és az Aranytól Adyig között rekonstruálható irodalomtörténet valóban szintézis, az egész magyar irodalom tudatosan komponált képe. S ha ehhez hozzávesszük Horváth kivételes anyagismeretét, irodalomtörténetírásunkban szinte példátlan műértését, a tudományos mondanivalót is szépen és világosan közvetítő harmonikus stílusát, a feltáratlan területeken, különösen a verstanban elért eredményeit (Az újabb magyar vers ritmusa, 1927; Rendszeres magyar verstan, 1951), gazdag, nagyarányú és nagy hatású mű áll előttünk. De Horváth János az első magyar irodalomtörténész, akinek a rendszeréből kimarad a kortársi irodalom. Toldy és Gyulai olyan alkotóknak volt kortársa akiknek diadalában saját esztétikai és emberi ideáljai öltöttek testet. Horváth 1920 után már negatív példaként sem idézte Adyt. Írókortársai közül Vargha Gyuláról és Szabolcska Mihályról volt jó szava, kiket 1924-ben akadémiai jutalomra javasolt; 1920-ban Ferenczi Sári könyvét, A vörös darut minősítette az év legjobb regényének; 1925-ben az Akadémia az általa fogalmazott indoklással javasolta Herczeg Ferencet Nobel-díjra; kritikusként alig szólalt meg, csupán Berde Mária regényét és Novák Sándor háborús verseit méltatta. Azóta a Nyugat írói is a magyar irodalom klasszikusai közé emelkedtek, azt a rendszert tehát, mely képtelen volt magába foglalni őket, az élet minősítette elhibázottnak. S a hiba önmagát jellemzi: ízléskülönbséggel nem magyarázható, s ha tévedés, a szemlélet tévedése.

Gondolatrendszerének és módszerének kialakítására francia irodalomtörténészek is hatottak. 1901–1902-ben az École Normale Supérieure ösztöndíjasa, Brunetière, Lanson, Bédier, Faguet és Gaston Paris tanítványa. Közülük az akkor már idős Fernand Brunetière nem annyira módszerével, a "műfajok kritikájával", mint inkább szemléletével, konzervatív ízlésével, hagyományőrző indulatával, katolicizmusával, a századvég kezdeményei elutasításával hathatott rá, illetőleg erősíthette amúgy is kialakult és magyar mesterei által is irányított ízlését. Az ez években iskoláját kiépítő Gustave Lanson nyoma viszont erősen érezhető munkásságán: a francia mester is ösztönözhette a ténytiszteletre, az irodalmi anyag minél alaposabb, a korszerű tudomány eszközeivel való feltárására; Lanson irodalomtörténeti írásait is főként az anyag bősége, a korkép-alkotás igénye – és ugyanakkor a friss, egyéni, érzékeny megfigyelések, ítéletek sokasága jellemzi.

Horváth szemléleti tévedését – a marxista bírálók közül legtöbben – a szellemtörténet hatásával magyarázzák. Ítéletüket főként a Magyar irodalomismeretre alapozzák. A társítás jogos, hiszen ez a programértekezés a Minervában jelent meg. Feltűnő viszont, hogy Horváth már itt óva int a szellemtörténeti rendszerezés átvételétől. "Örömmel ragadva meg a külföldi szaktudomány minden eszméltető tanulságát, ugyanakkor minden idegen rendszermintát el kell hárítanunk" – mondja s kétségtelenül az akkor terjedő {49.} irodalomtörténeti divatra utal. Továbbá: csakhamar teljesen elszakad a Minerva-körtől. Nem hagyták ezt figyelmen kívül a bírálók sem, s az átvettnek vélt gondolatokon nagy körültekintéssel keresték Horváth szellemének eredeti jegyeit. A környezetnek azonban a bizonyíthatónál mégis nagyobb jelentőséget tulajdonítottak: a kategóriák formális hasonlóságából indultak ki. Erre vall a Horváth-féle "önelvű" irodalomszemlélet félreértése. Amint Klaniczay Tibor kimutatta, még ha azonosítjuk is az "önelvűséget" az irodalom immanens felfogásával, az immanens szemlélet és a szellemtörténet összekapcsolása jogtalan, hiszen az utóbbi az irodalomban éppúgy, mint valamennyi életjelenségben eszmék realizálódását látja. De szerinte Horváth János önelvűség-fogalmát egyébként is gondosabb vizsgálat alá kell vetni. Elismeri, hogy Horváth korábbi korszakában valóban érvényesült az irodalom immanens szemlélete. Petőfi-könyvében, például – mely személyes ismerősei szerint már az első világháború előtt elkészült – az irodalmon kívüli jelenségek csak mint ihletalakító tényezők jöttek számításba: Keresztury Dezső találó szavaival élve valóban egyetlen nagyarányú műelemzés, az explication de texte módszerének impozáns eredménye ez. Csakhogy az 1922-es Magyar irodalomismeret "önelvűségének" semmi köze sincs az immanens szemlélethez, hiszen – mint láttuk – voltaképpen olyan irodalomtörténeti rendszerezési elvet jelöl, mely az irodalom specifikus törvényéhez igazodik. Ez viszont arra vall, hogy szemlélete a világháború és a forradalmak alatt módosult. Művei is ezt bizonyítják. Amikor a húszas évek elején elérkezik a nemzeti klasszicizmus fogalmához, végképp eltávolodik az immanens szemlélettől, hiszen erkölcsi elveket is vállalt. S minthogy szintézisének ez a központja, fejlődésrajzán is végigvonul az "irodalmon kívüli" szempontok érvényesítése. Innen ered szociológiai igénye, munkásságának legtermékenyebb és legmesszebbre vivő ösztönzője. Ez mondatja ki vele, hogy "az ízlés leple alatt világnézetek harca folyik: politikai, társadalmi, erkölcsi ellentéteké" (A nemzeti klasszicizmus irodalmi ízlése). Ez teszi képessé az esztétikum mögötti társadalmi mozgás megmutatására (A szerbus manier, 1918). S ez szólaltatja meg, amikor a húszas, harmincas évek hivatalos szemléletének néhány aggasztó megnyilatkozására figyel fel: a Faj-kérdés az irodalomban (1922) még csak óvatosságra int, A kritika jogai és korlátai (1928) már célzatosan válogatott irodalomtörténeti anyagba foglalt ítélet a vaskalapos szellem fölött.

Igaz, ezek szórványos és végletes példák: Horváth koncepciójának lehetőségeit jelzik, de rendszerét nem jellemzik. Az immanencia kérdésében azonban perdöntőek. Horváth szintézisének szervi baját tehát éppen akkor fedhetjük fel, ha felismerjük abban az "irodalmon kívüli" anyagot és onnan indulunk ki.

Ismét a nemzeti klasszicizmus fogalmához és eszményéhez kell visszatérnünk. Jellemző erre, hogy a mögötte álló Petőfi- és Arany-portré ellentétes és ugyanakkor rokon vonású. Már Gyulai is a csúcspontjára jutott magyar irodalom ikercsillagát látta Petőfiben és Aranyban, a forradalmár Petőfi és a bukás utáni Arany ellentmondását azonban feloldatlanul hagyta. Utána többen kísérleteztek a két portré harmonikusabb összeillesztésével; Petőfi forradalmárságát az ifjúság szertelenségével magyarázták, mellyel szemben Arany higgadt bölcsessége a letisztulást jelképezi; a líra és az epika művészi és nemzeti lehetőségei között az epikáét minősítették nagyobbnak {50.} s így Arany teljesítményét a fejlődés magasabb fokához kapcsolták stb. Horváth is Gyulaiból indul ki, de elődeinél meggyőzőbben oldja fel ellentmondását. Szerinte Petőfi és Arany az ízlésben, az esztétikum magyarságában egyek, de az ezzel az esztétikummal harmonizáló morál, világnézet, magatartás csak 1849 után, Arany művészetében jut igazán érvényre. Ennek a feloldásnak nagy az ára. A nemzeti klasszicizmusról szólva Horváth mellőzi Petőfi világnézetének, emberi, erkölcsi arculatának az elemzését, viszont Arany, illetve az 1849 utáni időszak értékelésében annál többször folyamodik politikai és világnézeti érvekhez. Csak így alakíthatja ki a magyarság már vázolt világnézeti és erkölcsi ideálképét, csak így teheti eszménnyé a "valóság józan tudomásulvételét", a "lassú, de biztos haladás" politikai programját. Nem nehéz felfedezni ebben az 1849 utáni uralkodó szellem nyomait, mely igyekezett átmenteni 48 örökségét, de a bukott forradalomtól megriadva a kompromisszumoktól remélte a nemzeti célok megvalósítását. Az Aranytól Adyig fel is fedi ezt a politikai hátteret: itt Horváth azért bírálja a múlt század második felének közvéleményét, mert az "épp oly éretlen volt belátni s együtt élvezni Petőfi és Arany ízlésbeli és nemzeti azonosságát, mint ahogy 48-at is támadó jelszóként harsogtatta az azt teljesen realizáló 67 ellen". Ugyanitt arra is választ kapunk, hogyan kapcsolja össze Horváth a nemzeti klasszicizmus eszményét saját korával. "Eleve bizonyos volt – írja –, hogy, ha az irodalom újabb fordulatot fog megkísérelni, ... sikerrel sajátíthatja ki majd a maga javára s Arany és a fennálló politikai rend ellen a ,forradalmár' Petőfit." Ez a "kisajátítás" Ady fellépésével valóban megtörtént. S amikor Horváth a fentihez hasonló rejtett bírálat mellett és után kidolgozott irodalomtörténeti áttekintésben is felmutatta a maga ellenképét, nemcsak Ady Petőfi-értékelését, hanem a századelő új magyar irodalmának társadalmi és nemzeti törekvéseit is elutasította. Nemzeti klasszicizmus-fogalma és következésképpen rendszere azt a történelmi tanulságot sugallja, melyet Szekfű Gyula fogalmazott meg a Három nemzedékben és az ugyancsak erkölcsi-politikai célzatú Magyar történetben: az utolsó félszázad kivetette a nemzetet "egészséges sodrából" s katasztrófába döntötte. Szekfű szerint a magyarság csak úgy emelkedhet ki a "tévelygés korszakából", ha "szerves munkával kiépíti valódi nemzeti hagyományait", melyek – mint visszatekintése sugallja – a forradalom utáni Széchenyi és Kemény szellemi hagyatékában gyökereznek. Horváth gondolatmenete ugyanezzel a következtetéssel zárul: "Helyre kell tehát állítanunk a köztudatban a magyar klasszicizmus valódi értelmét ... tudatossá kell tennünk azt a politikai nagy jelentőségét, mely az egész magyarság erkölcsi tőkéje" (Aranytól Adyig). Szemléletét tehát a kor koncepciózus konzervativizmusa hatotta át. Az Aranytól Adyig után többé nem szólalt meg publicisztikus nyíltsággal, de konzervatív eszményéhez objektív, tudományos munkáiban is hű maradt. A logikai hidat a nemzeti klasszicizmus fogalmával teremtette meg: abszolutizálta azt a politikát és világnézetet, melynek konzerválásához nagyon is időszerű érdekek fűződtek.

Innen már világosabban látható a szellemtörténet Horváthra gyakorolt hatása is. Ismételjük: Horváth nemzeti klasszicizmusa történelmi fejlődés eredménye, de egyben abszolút eszmény. Ez időtlen magyar lelkiséget feltételez, mely kapcsolatban áll ugyan a történelmi fejlődéssel, ezt a kapcsolatot azonban az idealista dialektika szabja meg: a nemzeti klasszicizmus {51.} kettős értelmű fogalma nem az anyagi valóság és a szellem kölcsönös hatására utal, hanem a körülmények által gátolt abszolút érték és a megvalósult abszolút érték ellentétére és kiegyenlítődésére. Ha tehát a mögötte rejlő ismeretelméleti állásfoglalást kihámozzuk, az objektív idealizmus alaptételével állunk szemben: tapasztalati világunkban egy másik eszmei világ valósul meg. Innen ered Horváth rendszerének normatív jellege. Ez nem ellentétes a szellemtörténettel sem, amennyiben az is idealista alaptételből indul ki, de nem elegendő az új irány hatásának a bizonyítására. Láttuk: a szellemtörténet túl akart jutni az objektív idealizmuson, átélte az irracionalista iskolák dilemmáját, s legjellegzetesebb újdonsága éppen ama kísérletből származott, melynek célja az irracionalizmus és az objektivitás ellentétének felszámolása volt. S azt is láttuk, hogy kísérlete lényegében sikertelen volt, mert az objektivitást az élet és az átélés azonosításától remélte, ami pedig a szubjektív szemlélet szintjén teremtette meg az óhajtott szintézist. Horváth rendszerében hiába keressük ezt a különös szubjektivizmust s ennek velejáróját, a megismerés legfőbb eszközévé emelt intuíciót. A maga módján ő racionalista, mint ahogy az objektív idealizmus is az, s műértő érzékenységét is normái szolgálatába állította.

Mi késztette hát a kritikát oly gyakran Horváth és szellemtörténet összehasonlítására? Véleményünk szerint a magyar szellemtörténet következetlen és eklektikus volta. A német irányzat magyar követői még mestereiknél is nagyobb buzgalommal igyekeztek elfedni szubjektivizmusukat és irracionalizmusukat, s az öröklött elvek alkalmazása közben egyébként is kompromisszumokra kényszerültek. Kétségtelen viszont, hogy ez az eklektikus szellemtörténet hatott Horváth Jánosra, de még ez sem filozófiájával, hanem a Szekfű által megfogalmazott történeti-politikai következtetéseivel. A húszas, harmincas éveket és a múlt század második felét csak szubjektív konstrukció kapcsolhatta össze, s erre Szekfű történelemszemlélete hatásos példát szolgáltatott. Az így tudományossá avatott időszerű politikai szándék áttetszik Horváth irodalomtörténeti képén is, de csak a perspektíva-vonalak irányát szabja meg; szellemtörténeti igazolást bizonyára akkor igényelt volna, ha a szintézis legújabb kori kötetei is elkészülnek. Az Aranytól Adyig azonban folytatás nélkül maradt, s így megszakadt az út, mely Horváth Jánost a normatív, objektív idealista szemlélettől talán a szellemtörténet felé vezette volna.