A gondolati líra új fejezete

A lírikus Illyés a fordulat éve táján elhallgatott és csak ritkán szólalt meg a "jegyzőfüzet" lírai pillanatfelvételeiben. Hallgatása arról is tanúskodott, hogy a földreformot követő változásokat fenntartással fogadta. Az épülő ország munkásaihoz hittel szólt (Az építőkhöz) , de megírta az időtlen nép jelképét is (Két kéz). Verseinek gyűjteménye (Kézfogások, 1956) csaknem tíz évig váratott magára. Ez a kötet is igazolta, hogy régi gondjai újraébredtek, megjelentek a paraszti és nemzeti tartalmú különállás motívumai. A forradalom témája már 1946-ban a gondolatok összecsapását, belső harcát idézte (A reformáció genfi emlékműve előtt). Évekkel később ismét a "magyarságtudat" (Árpád, Szekszárd felé) és a parasztsághoz tartozás (Egy bagón, Nagybátyám, Elégia {491.} egy öreg vincellérről, Göcsejben) alkotta részben versei fő mondanivalóját. A kötetének gondolati magvát adó versek (Bevezető, Bartók, Mors bona nihil aliud) azonban arról vallottak, hogy a "jaj siralmát" nem a kívülállás mondatta vele. A szocialista társadalom jó működéséért küzdött – ez a felelősség és gond ihlette a Bartók-vers bíráló őszinteségét, a "hazugul szép énekek" helyett az igazi harmónia utáni vágyat.

Mind tudatosabban végzi a megőrzés, összefoglalás és beteljesítés munkáját. Előbb, a harmincas években, a hagyományok korszerű felújítását vitte sikerre forradalmi költészete, a fejlődés szélére sodort műfajokat – költői epikát, életképet, ódát – keltette új életre. Most ifjúkora merész végletességei támadnak fel, visszanyúl saját elfeledett korai avantgardista korszakához s ma "romantikusabb", mint húsz-harminc évvel ezelőtt. Költészetének intellektuális – tárgyias szemléletét és stílusát – a "lírai ábrázolást" a nyíltabb, elemzőbb önkifejezés, a leplezetlen önfeltárás és a finom, értelmien átvilágított hangulatiság, sugallatosság irányába tágítja ki. S mint a Nehéz föld idején – akkor Berzsenyit, Füst Milánt és Erdélyi Józsefet – most is végleteket fogad költészetébe: egyszerre József Attilát és Szabó Lőrincet, szuverén módon, saját törvényei szerint. A költői epika és zsáner tárgyias jelenetei, képei és a fogalmi kifejezés továbbra is benne él verseiben, de immár módosultan és nem középponti helyen. Mai lírájának magvát tömörebb, zártabb, nagy gondolati izzású versek alkotják. Ritkább a hosszú leírás, az epikus részletrajz, tömörség és tovább nem fokozható egyszerűség váltotta fel. S egy nem régi keletű költői lelemény vonja összébb "ábrázoló" tárgyias kép és fogalmi kifejezés határait. Gondolatot, ítéletet, fogalmi közlést nem bújtat el képekben, de nem is engedi pőrén különállva megjelenni. Kép és jelentés felismerhető különbségét s ugyanakkor szételemezhetetlen egységét valósítja meg (Göcsejben, Egy hajón, Doleo ergo sum, Óceánok, A reformáció genfi emlékműve előtt, Mors bona nihil aliud, Bartók, Túl az innenen, Velencében, Páris, szerelem, Dárdavivő, Danse macabre, Kháron ladikja, Az volt a hű Dal). Az esztétikumnak – de világnézetnek, költői tartalmaknak ez a módosulása az 50-es évek elején kezdődött. Illyés mindig programosan a valóság költője volt, néha már odáig, hogy az ének felszárnyalását is akadályozta. Új racionalizmusa sem valóságellenes:

Ha nincs pokol s mennyország,

Csak ez – mi más? – lehet

Gyehennád s édened,

ez a "mocskos" valóság!

De másként értelmezi a valóságot, teljesebben, gazdagabban: célja a belső és külső végtelen kifejezése, az "emberfölötti szó" kimondása. Megszólaltatni mélységet és magasságot: "e földtávú lét" minden körét, ez a csak gondolatilag elérhető összetett, magas igény mai hitvallása. Élményeiben nem közvetlenül és nem egyedül érzelmei révén kapcsol be, hanem – "tegyünk rendet magunk | hisz elménk egy-istenünk rég" – közvetlenül részeltet intellektuális fölindulásaiban, "gond, kín, vád, kétely" szövevényeiben.

Gondolati indítékú költeményei között elvegyülve egy új verstípus is előbukkan, amely a szürrealizmus stílusjegyeit viseli s az induló költő párizsi {492.} kísérleteire emlékeztet, az avantgardizmus lázas időszakára. Látszólag "szabadon", lazán összefüggő képek sorából épülnek e versek, megvalósítván a tiszta képi beszédet – a költői dal e modern változatát –; jelentésük fogalmilag csak tétován írható körül, inkább jelezhető; hatásuk hangulati sejtelemből, sorok közötti "csöndből", tiszta egyszerűségből ered.

Az elmúlás, mint mélyről felizzó költői téma, a Kézfogásokban jelent meg; "lassúbb-gyorsabb agonizálás | minden élet ötven után" – írta. A jó halál üdvét keresi, a "vég euphóriájának" hősi vigasztalását. A Mors bona nihil aliud "föld-szelídítő" értelmi himnusza, emberies katarzise után Túl az innenen – amibe már iróniát, sőt "móka-szót" vegyít – az egyszerű paraszt bölcsességet hívja igazához tanúul: "vigasztalni is csak így tudok | paraszt apáink módján: Semmi baj; | aki nem fél, halálig fiatal!" Másutt is, feloldásként, ilyen egyszerű igazságokat mond ki. Katarzis erejűvé emeli gondolatait, hogy végigjárja a kínok és kételyek poklát s a megaláztatásból fölemelkedik. Gondolati költészet nem gondolati vagy éppen filozófiai fölfedezést jelent, hanem a költői világképben a gondolati elem uralkodó szerepét. Különös, hogy épp Halál-verseiből – s leplezetlenül őszinte szerelmes verseiből, a gyehenna és éden párosát váltogató vallomásokból tör elő leghívebben, a jelen élményeként, az a természetes humanizmus, amely középpontba állítja a "kétkeziek" világát: munkájukat és erkölcsüket – minden egyes ozorai verse ezt is tartalmazza. Innen indulva, a mindig újra kezdő és alakító tevékenységet eszményíti, amit általános emberi magasságba emel:

Kődobáló férfi, új Deucalion,

hiszek, neked hiszek,

hogy hátrálnak a vad özönvizek

s a puszta partokon

lesz kiért és kinek

újravetni az életet!

Új köteteinek ellenpontokra épített szerkezete megújulást és elhalást, bizakodást és csüggedést, fényt és árnyékot váltogat a természet nagy körforgásán belül, – a múltba visszatekintés is ennek megfelelően más és más értelmet nyer. De legfőbb jelentése hogy a hajdani hit ma is erőt adó forrás: "Tudok, ha mást nem, egy ifjút, ahogy – eget és földet magához ölelve – Mózesként tekint mégis a jövőbe – és égten égve sem lehet halott!" Ezt sugallja az Ifjúság, ezt a Dárdavivő, Diákkor, Halott barátom fiai közt.

Az ellenpontos szerkezet nem a véletlen műve, csaknem minden kötetét így építi fel. Harmadik nagy lírai korszakának – a Nehéz föld és a Rend romokban szakaszai után – fő szándéka: átjutni az élet nagy "tisztítótüzén". "Lángokban a fák, a bokrok; csupa hév, s izzás a táj: kigyúlt megint az év! Életem izzó őszén haladok, a legnagyobb próbán, mi várhatott". A metaforát köznapi nyelvre áttéve: végére járni, megélni bár kínok árán is az ellentéteket "kínt, verítékeit, vércsöppeket" s eljutni a betetőzésig, "Keresztültörni valami tűzön-tisztítón". Maga vallotta a harmincas évek végén, hogy "középről" nézi az életet. A "megőrző" szerepét most éppen nem így, hanem az ellentétek minél mélyebb megélésével véli betölteni.

{493.} Illyés Gyula az emberi értelem szívós, "föld szelídítő" harcának képviselője. Legújabb versei is erről vallanak: a társadalom értelmesen működő, azzá tehető szervezet, melyben az ész és szív, nem a fölényes mindentudás hiedelmével, de a változtatás igényével és reményével, mégis mindig előreküzdi magát. (Mozgó világ? Az orsók ürügyén).