A Tanú "szigetén". A "minőség-szocializmus" utópiája

Németh László műveiben – módosuló tartalommal – mindig meg fog újulni a katartikus erkölcsi példákba vetett bizalom. Pályájának irányát az is jelzi, hogy rendszerének középpontjába a "példaembert" állítja – a Tanú nagy világnézet-kísérlete is a példaemberért születik –, majd egyre inkább a valóságos társadalmi erőkkel próbálja egyeztetni, összehangolni az erkölcsi példákban rejlő életalakító szándékot. Pedagógiai reformtervei, vázlatai is a nevelői szenvedélyből születnek; életművének egyik állandó alakítója a "pedagógiai erosz". De kudarcokat és csalódásokat kell megélnie, új belátásokra jutnia, {507.} hogy a világidegenség abszolút elveket kereső idea-embere megbékéljen a világban magát nagyon is jól érző, életszomjas, kísérletező emberrel. Az eszmerendszereket búvárló, nyelveket tanuló megszállott olvasó, a modern enciklopédiáért új ismereteket hajszoló kutató az élet abszolút elvét szeretné megtalálni; a "szellemi erők organizátora" viszont mindig hivatást érez műhely szervezésében, a "szellemi égtáj" meghatározásában és a pedagógiai munkában. Társadalomjavító szándék és az erkölcsi önalakítás igénye gyakran jár majd külön úton, noha a Tanúnak az lenne a fő hivatása, hogy tudomány és művészet összefogásával "egyéni üdvösség, nemzeti küldetés és embertörténet" nagy egységét megteremtse. A gondolati erőfeszítés eredménye a "minőség" utópia lett, sok helytálló részletből szövődő, költőien színezett ábránd. De végül is az ábrázoló íróra hárul majd a szerep, hogy az utópiák, tervek csodavilágáról a valóságos élet nyelvén beszéljen, s megmutassa az ábrándok nemes szándékait és gyakorlati kivihetetlenségét. Életművének ellentmondásaihoz tartozik, hogy lappangva sokáig él a világidegenség érzés, a "durva élet" ellentéteként megjelenő szép álom, a valóságra ránövő eszmék mitológiája. A Tanú köteteinek utópiáiban egy ideig még folytatódik Boda Zoltán befelé élő külön világának álmodozása.

1932-től több mint négy éven át jelentette meg a Tanú című folyóiratot. Egyedül írta és részben anyagilag is egyedül tartotta életben. A Nyugatból vonult ki, hogy Boda Zoltán sorsát is folytatva, a maga "szigetén" alkossa meg kor-összegezést vállaló folyóiratát. A Tanú éveiben részese és programadója a "népi" írók mozgalmának. A kibontakozó új irányban az irodalom "konzervatív forradalmát" látta: nemzeti hagyománynak és a kor társadalmi igényeinek összefonódását. 1934 és 1935 azt a reményt ébresztette, hogy a reformterveket a kormány fogja valóra váltani. Az Új Szellemi Front eszmecseréjében Németh László is fölszólalt. Egyike volt azoknak, akik nagy reményeket fűztek Zilahy és a kormány közös vállalkozásához. Kozma Miklósban azt az embert látta, aki majd a magyar irodalom javának eszméiből csinál új reformpolitikát. A kormány iránti bizalomból fogadja el a Rádió irodalmi osztályának vezetését, színvonalas műsorokat állít össze; a Választ is ezekben a hónapokban alapítja meg Gulyás Pállal. A kormány ígérte reformból semmi nem lett – ezt 1935 nyarán Németh László is nemcsak észrevette, hanem csalódásáról a nyilvánosság előtt mondott keserű szavakat, tudván azt is, hogy a "Nagy Csalás" a szövetkezésre vállalkozó írókat is rossz hírbe keverte. Ezután a visszavonulás évei következnek. 1936-ban a Tanú is megszűnt és helyet adott a regények és drámák új korszakának. Esszéiben az európai történelemről, az újabb filozófiáról, a fizikai világkép változásairól, antik és modern irodalomról olvashatunk, és fölvázolja az ismeretanyagnak értelmet sugárzó reformtervét. A "görögségből", kora-középkorból és a szocializmus eszméiből alkotja meg üdvösség-tanát. Németh László számára az ismeret és az eszme elsősorban "üdvösség"-ügy: a gondolatból az érdekli, ami átváltható erkölcsi tartalommá és szolgálja az egyéni magatartás önalakítását. Innen ered a Tanú egész gondolatrendszerének és nemcsak a társadalmi reformeszméknek utópikus színezete, szélmalomharc jellege. Az "új enciklopédia" azt kísérelte meg, hogy az emberi tudás áttekinthető anyagát "antropologizálja" – oly módon tegye emberivé, hogy minden szaktudományt közvetlenül emberi érdekűvé avasson. A Tanú esszéi a tudomány- és a művészet-{508.}ismeret tömegét úgy fogják fel, mint ami az emberben már eleve adott és ezért felidézhető. A tudomány antropologizálásában az "életfilozófiát" gondolja tovább, midőn a világot megélő egyéniséget állítja a gondolkodás középpontjába; mondván, hogy a megélés a megismerés alapja, s az életet csak önmagával lehet bizonyítani: az élményben benne van az élet s az értelem is csak az életből ered. Az "élet" – mely Németh fogalmazásában először egyéniséget, erkölcsöt, magatartást jelent – több is számára mindig, mint a történelem vagy éppen az értelem. A Tanú összegezés kísérletében a gondolkodás eredményei erkölccsel átitatott nagy szintézisben kívánnak egyesülni; egy vázlatosan körülírt antropológiában nyerik el értelmüket. Minden ismeret, tudás értelme, vallja Németh László, a magatartás, az erkölcs. Az a tudás igazolódik, mely módszerévé és tartalmává válik az egyéni életnek. Ha a szenvedve küzdés jogán Prométheuszra hivatkozhat, az erőszakot elutasító erkölcs nevében Gandhira vagy Tolsztojra – a Tanú utópia terveit leginkább Don Quijote alakja jelképezheti. Az "antropologizálás"-igénynek nemcsak azért lehetett igen nagy a varázsa, mert a tudás széles területét fogta látómezőbe. Azért is, mert nem lezártságra, hanem nyitottságra törekedett. Az esszék olvasóját "együttgondolkodásra" hívta meg; nemcsak a világnak, de önmaga eszmélkedésének, keresésének is tanújává avatta. Világképe arra kísérlet, hogy a kapitalizmus és szocializmus társadalmi rendszerét áthidalva és mellőzve, megtalálja az egyéniségre méretezett társadalmi formát. Szabadságot és rendet akar, kérlelhetetlen társadalombírálóvá érik, megírja a "magyar élet antinómiáiról" szóló tanulmányát, több írása foglalkozik a magyar és az európai helyzet szociális elemzésével. A szabadságot és rendet azonban elsősorban mindig az egyéniség, az "egyéni változat", az önalakítás felől vizsgálja. Ezért is lesz a reform hordozója a kis egység: a telep és a kert, a sziget és a tájhaza. Eszmerendszerét egyetlen formula is magába sűrítheti: ki kell vonulni a társadalomból és az egyéniség szabad virágzását lehetővé tevő szigeten megújulni. A "minőségszocializmus" ki is mondja, hogy először az embernek kell erkölcsi értelemben újjászületnie. Fogalmazásában az utópia azt jelenti, hogy az ember nemcsak történelmi lény – több annál. Németh László azt keresi, amiben több, a történelem által megcsonkított, visszaszorított "emberi lényeget". A "minőségszocializmus" kritikája kívánt lenni a társadalmi haladás eszméjének és minden történelmi-szociológiai világképnek. "Szörnyszülött történelem" – mondja egyhelyütt. Szenvedélyes filippikákkal támad a kapitalizmusra; ami a "történelemben" rossz, azt a modern kapitalizmus testesíti meg szemében. A 20. századi társadalmat egészében torz képződménynek véli, melyben az egyéniségnek a civilizáció minden áldása ellenére le kell mondania az élet lényegéről. A mai társadalom megöli az egyéni változatot – mondja –, az ember nem él szabadon képességeivel, hajlamait elfelejti. A társadalmat átjáró bajnak legfőbb mutatója, hogy a gazdasági és szellemi élet eltömegesedett; a munkából robot lett; az életet a nagy kollektivitás unalma lepte el. A bajok gyökerét – írja – a 19. században kell keresni. A múlt század indította el a kapitalizmust és szülte a marxi szocializmust. A kapitalizmus és szocializmus – szögezi le egyik fő gondolatát – ikertestvérek: ugyanazt akarják – hatalmasan kiterjesztett gazdasági életet, tömegtermelést és tömegtársadalmat – csak ellenkező előjellel. Márpedig az "élet mély baját" nem lehet az "elosztás forradalmával" meggyógyítani, ahogyan azt a szocialisták gondolják. Az igazi {509.} forradalomnak Németh László szerint az egyénben kell végbemennie. Az embert igazi mivoltából kiforgatta, azután megalázta a mammut-társadalom – a kornak az a feladata, hogy visszataláljon az egyénekre szabott világhoz. Németh László antikapitalista bírálata újra meg újra az egyénre hivatkozik, a "tömegtermelés", a munkamegosztás robotjából magát kiszabadító és kiteljesítő egyéniségre. Ez az elképzelt új embertípus visszahódítja magának az elorzott hagyományt, az európait és a hazait egyaránt, de közben kissé maga is visszaprimitivizálódik. A Tanú utópiája, noha a legidőszerűbb társadalmi és szellemi jelenségeket figyeli, a pontosan nem körvonalazott ősihez is vissza akar térni, a múltat akarja föléleszteni a "görögös magyarságban". A szabadság Németh László számára elsősorban az egyén szabadsága – ideálja az "akaratunkban érzett szabadságot" megvalósító új rend. A "minőség-szocializmus" vázolja fel annak a boldog aranykornak az ábrándját, melyben az ember e belső szabadságérzet törvényei szerint élhet, "kényszerűsítések" nélkül, mint a görög városköztársaságok emberei.

A társadalom átalakítását is csak úgy tudja elképzelni, hogy a "lappangó jobbak", akikben a reform belső igény, kivonulnak az adott rendből és az ellenséges társadalom tengerében megalkotják az egyéniség szabad virágzását biztosító szigetköztársaságukat. "Ha egy pár ember igazán ki tud válni a többi közül –írja –, csapásukon előbb-utóbb mindig megindulnak a jobbak." A lelkiismeret forradalma mentes maradna az erőszaktól: hatását az erkölcsi példa magyarázza. A lappangó jobbak vezetője, serkentője az önálló társadalmi erőként felfogott értelmiség – ez a réteg formálná a maga képére az egész társadalmat. Eszménye az értelmiségi társadalom, melyben minden foglalkozás értelmiségi szintre jutna, megszűnne az osztályok különbsége és megvalósulna az osztály nélküli új rend.

Kapitalizmusról, szocializmusról vallott felfogását Ferdinand Fried és Henrik de Man is formálta; filozófiai gondolkodása, történelemszemlélete Dilthey, Spengler és Ortega ösztönzéseiről is tanúskodik. Módszerére azonban nagyon is jellemző az "együttgondolkodás". Miközben Diltheyt, Spenglert vagy Ortegát tanulmányozza és eszméik némelyikét gondolatrendszerébe olvasztja – már vitázik velük, megértésében bírálat van, és a továbblépés igénye. Spengler művében helyesli a "tragikus életérzés" kifejtését, de nem fogadja el a "végzet"-gondolatot; Ortegában dicséri a nagy készültséget, de történelem-analíziseit egyoldalúnak tartja; Dilthey "életfilozófiáját" együttérzéssel ismerteti, ám módszerében alaphibákat fedez fel. Németh László művének az is feszítő, összebékülést kereső ellentmondása, hogy a polgári filozófia és művészet irracionalizmusát kívánta átfordítani életben működő elvekké; hadakozott a hideg "ész-vallás", a racionalizmus uralma ellen, az irracionalizmusból meg gyakorlati programot akart megszövegezni. A filozófia "vallatását" csak úgy, mint a történelem és az irodalom tanulságait annak érdekében mozgósítja, hogy a kapitalizmus és a szocializmus között egy "harmadik oldal" társadalomformájának tervét megalkossa. Ebben válik Németh László igazi útkereső ideológussá. Többféle reformot kínál, de mindegyik elgondolásnak hangsúlyosabb része a polgári társadalom és saját társadalmának bírálata, mint a szocializmus kritikája. A marxi szocializmussal szemben mindig hangoztatta ellenvéleményeit, fenntartásait, ám a szocializmushoz mindig közelebb tudta magát, mint a kapitalista társadalomhoz. {510.} Alapgondolata, hogy a magyar társadalomnak meg kell újulnia. 1934-ben írta, A magyar élet antinómiái című tanulmányban: "Az ország egy bandaszerűen szervezkedő, első és második társaság kezébe került. A tekintélytisztelet oda szegődött a pozíciók mögé s elhagyta az érdemet; megsüvegelt méltóságok sütkéreznek a színen sötét pletykák árnyékával a hátuk mögött; a gondosan őrzött formák alatt elsenyved az élet, névmagyarosítással csinálnak magyarokat s álnemesi nevekkel nemeseket; az állások előtt ténfergő fiatalok között a hitványság kiválasztása folyik, az egész vezető réteg s vele az önállóságtól megfosztott társadalom züllik, mállik."

A Tanú tájékozódásának egyik kristályosodási pontja a "mozgalom": annak az új politikának, társadalmi programnak körvonalazása, melyben a magyar "sorskérdések" megoldását vélte megtalálni. A magyar reform tervét, a "minőség-szocializmus" vagy "harmadik oldal" programszerű kifejtését tartalmazza az 1933-ban megjelent Debreceni Káté, majd a Nemzeti radikalizmus, Marxizmus és szocializmus, Töredékek a reformból és a novellisztikus-költői formában megírt, 1935-ben keletkezett Kapások. Ezek a tanulmányok tervezik meg a "marxizmus nélküli szocializmus" magyar változatának gazdasági, társadalmi és szellemi képét, a "védő rend és az új nemesség" mozgalmát. Azt írja, hogy az idő a szocializmusnak kedvez, mégsem tud teret nyerni, mert elmélete nem talál kapcsolatot a kor friss eszméivel; a fasizmuson át pedig a barbárság tör be, s azt jósolja, hogy a humanizmus sírásója lesz. Új politikára van tehát szükség és kis emberi közösségekből újjászervezett társadalomra, mely összehangolja az egyéni függetlenséget a közösség érdekeivel. Az új nemességnek az a rendje, amit munkatervekben ismertet, alapjaiban utópikus elképzelésnek bizonyult. Utópikus volt a megvalósítás feltételeiről, a belső megújhodásról, az aszkétikus új vallásosság szigorú erkölcsébe öltöző lappangó jobbak várásáról szőtt gondolat. Utópikus volt az a gondolat, hogy az értelmiség önálló társadalmi erő; hordozója: vezetője és szervezője a minőség-eszmét megvalósító társadalmi formának. ("A nép fölé, a képességek osztálya fölé kell egy másik osztály, az akaraté, mely a képességet szervezi s az erények számára történelmi szerepet teremt".) De terveiben és utópiáiban megszólalt a helyes történelmi érzék is. A minőségszocializmus, magyar radikalizmus, kispolgári reformer terve, de a megoldást: a történelmi zsákutcából való kijutást, a társadalom újjáéledését a szocializmus és az osztály nélküli társadalom irányában kereste. Magasabbrendű társadalmi forma szükségességének tudata járja át írásait, s ez a tudat állandóan felesel az esszéiből kirajzolódó történelmi helyzet érzékeléssel és a történelmet láttatni kívánó megismerési módszerrel.

A tervek irreális volta majd Németh László előtt is kiviláglik – s ez nyitánya lesz az életmű újabb fejezetének, melyben a kétségeket, kudarcokat és tragédiákat ábrázoló szépíró bontakozik ki. El kellett jutnia a felismeréshez, hogy az utópia álmodhat magas eszményeket, romantikusan színezheti a jövőt – az egyéni belátásra bízott reform elmaradt. Visszájára fordult, amit önigazolásul írt: "Az utópia a történelem ellenereje, a lélek válasza a valóságra, s mint ilyen maga is valóság és történelem csináló erő."