Berda József

1902-ben született Budapesten. Autodidakta; volt lakatosinas, kifutó, könyvügynök stb. Költői világa egyben valódi környezete is: Újpest. Versei régen főként a Nyugatban, Széphalomban, az Est-lapokban és a Szép Szóban jelentek meg. 1944-ben Baumgarten-díjas. Hosszú évek óta az álláshoz nem kötött, független kenyérkereső életét éli.

Berda Rousseau leckéjét látszik megvalósítani, amikor a civilizáció eszményeitől elfordulva a szabad természeti ösztönök világába vágyódik vissza. Az élet elemi örömeinek hitvallójaként Szép kacsa dicséretét zengi ódai hangon, a Vizafogó piócás állóvizére, patakban sulykoló vénasszonyára ír siratót, derék cipészeken, tímármestereken tölti ki epigrammatikus kedvét, és nemzedéktársai indulásához hasonlóan a természetben keres harmóniát, ám ott nem kozmikus erőktől ittasan, hanem rövidnadrágban, túrabakancsban és nagy indulatok helyett görcsös botjával fölfegyverkezve jelenik meg. Nagyon is földönjáró vágyait jóízű ételek, italok, vaskos testi gyönyörűségek ajzzák föl, és e fantáziától nem háborgatott bukolikus világban a legfőbb boldogságot a Piaci éjszaka kocsihúzó lovainak, holdsütötte paprikás-petrezselymes társzekereinek személytelen harmóniája testesíti meg:

{556.} Mily szépséges éjszaka volt az, s mily

szép voltál te, ki pityókos voltál kicsinyt,

mikor sütött a hold és ütött a toronyóra odafönn!

Ördög tudja, mi volt akkor; szép volt mégis,

megható volt, s oly illatos, mint az a sok teli szekér

petrezselyem és paprika, mely úgy szállt szét az éjszakában,

úgy ömlött szerteszéjjel illata, mint a hangtalan szerelem,

mely megható és kimondhatatlan, a szív

már csordulásig van.

(Piaci éjszaka)

Berda költészete az élet vegetatív élményeinek himnusza, de a nagy erkölcsi célok, szellemi eszmények iránti szkepszisének és kispolgári optimizmusának a háború utáni megfáradt, számon kívül maradt fiatalság helyzete ad hitelt.

Társadalmonkívüliségével párhuzamos irodalmonkívülisége. Nemcsak az irodalmi életben áll irányokon és csoportokon kívül, hanem művészete is lemond az irodalmias díszítő elemekről. Rövid lélegzetű szabadverseiben a hétköznapi élőbeszédre emlékeztető, gyakori enjambement-jai által rendkívül közvetlen stílus idézi az idillt, a kispolgári csodákat. A költői képet vagy sajátos stílusalakzatot éppoly kevéssé ismeri, mint a szertelenséget a mindennapokban. Egy-egy verse ilyenformán egyetlen ívű kurta himnusz,–kötött formájú, rímes versei viszont egyhangúak, mert éppen a természetes élet utáni vágyat jól éreztető naiv felfohászkodás változik bennük szokványossá. Nemegyszer azonban egész költészetének tehertételévé válik programszerű tartalmi igénytelensége.

Életművében mintha pikareszk regények hősének állomásain időzne, – mintha költői önarcképét egy Kakuk Marcira hasonlító lírai hős vonásaival festegetné. Első kötetének művészi jegyei ezért is bizonyultak lezártnak, maradandónak. Látszólag gyermekien együgyű életszemlélete mégsincs híján a tudatosságnak, s ezt a tényt három világnézeti kiállása is indokolja. A húszas-harmincas évek fordulóján számos verse jelzi, hogy a testi boldogság derűjét a katolikum nevében a lélek békéjével kívánja összekapcsolni. Az imperialista világháború alatt részben az üldözöttekért ír harcos humanitású verseket, részben a rémuralmat ostorozó politikai költészete alakul ki. Újabban hol érdesebb, hol harsányabb dialógus-hangja jelzi, hogy költészete a közösség problémáira is érzékenyebb lett. Égni! Elégni! (1964) című kötetében epigrammatikus kedvvel lázad a mindennapok és a közélet erkölcsi tisztaságáért, groteszk húrján pedig az öregedés, az elmúlás művészi fintorainak ad hangot.