Csorba Győző

1916-ban született Pécsett. Szülővárosában folytatta tanulmányait, ugyanott az egyetem jogtudományi karát végezte. 1943-ig közigazgatási tisztviselő, 1952-ig a városi könyvtár munkatársa, majd vezetője, azután a pécsi megyei könyvtár irányításában vesz részt. Régebben a Sorsunk és a Dunántúl, most a Jelenkor szerkesztőségének tagja. 1947-ben Baumgarten-díjat, 1957-ben József Attila-díjat kapott.

Csorba korai kötete is (Mozdulatlanság, 1938) kivonulást fejez ki, de ő belső világába, filozófiai értelemben vett énjébe húzódik vissza, ahol a kor és társadalom sérelmeitől szabadon törvénykezhet. Már jelentkezésekor feltűnik elzárkózása az impresszionizmustól és az a törekvése, hogy lelkiállapotokat vonjon az intellektus elemző világosságába. Tudatos fejlődése során (A híd panasza, 1943) a maradék szálakat is eltépte, melyek a Nyugat világfáj-{582.}dalmas lírájához fűzték. A lét és az egyéni sors kérdéseivel önáltatás nélkül szembenéző költő nagy formakészséggel, de melódiáról, rímről a legtöbb esetben lemondva, új nyelvi kapcsolatokat alkotva fejezi ki külön világát. Törvényeket keres, de tematikája belső életére összpontosul, s önmagában csak az istenhit (Istennek), a kapcsolat-teremtés (Szerenád a szomszédban) és a halálfélelem (Ijessz rám) ősi drámáját éli át, s minderről néha elvontnak ható filozofikus igénnyel, szókinccsel beszél. Vas-zenéjű soraiban borult a lírai táj, de a kötet legszebb verseiben a lélekrajz nagyszerű látomássá nő:

Fekete földből nőttem ki, keserű földből nőttem én ki,

fekete ereimben keserűség kerengett,

alattam a folyó beteg-sárgán derengett,

szomorú voltam mindig, és sose tudtam mire vélni.

(A híd panasza)

Intellektualizmusát, önmegfigyelését szerencsésen egészíti ki érzékletes képeinek kontrasztja.

Csorba számára az új fejlődési szakasz a teljes világkép kialakításának parancsát jelentette. Szabadulás (1947) című kötetében mindenekelőtt régebbi törekvéseinek: a közvetett vallomásnak és stílromantikájának ad szemléleti alapot. Kirajzolódik felfogásának sztoikus arculata, sőt, a keleti gondolkodással, Lao-Csevel rokon életbölcsessége is:

Ne szeress senkit, csak a múlót!

Azt, aki fölkel, pár suta lépést tesz, s lerogy újra

messzekiáltva jaját: úgy érzed, szíved üvöltött.

(Csak a múlót)

Ezzel párhuzamosan kifejezésmódja is mind eredetibb, noha nem szürrealista, mint egyes kritikusai vélték: víziói archaikus erejű látásmódról tanúskodnak, s ezt a hatást erősíti változatos klasszikus metrikája, mely még szabadverseibe is belopódzik. Egy "félhangon dünnyögő világ legmerészebb képei szabadultak fel új verseiben, meghökkentő képek, alig is megszokható párosodások" – mondja Sőtér. Irreális képzelete, szakadatlan nyelv-és formaképzése Csorbát Weöressel rokonítja bár, egy-két bátor formai újítással Csorba előzte meg költőtársát.

Újabban magánya feloldódott, és költői önéletrajzában (Ocsúdó évek, 1955) a népi szegénységben felcseperedett kisgyermek és a világ viszonyát kutatja. A szó ünnepe (1959), valamint Séta és meditáció (1965) című gyűjteményében művészete klasszicizálódik, s anélkül, hogy egyéniségének alapvonásait – heroizmusát, intellektualizmusát, nyelvi asszociációit – megtagadná, fogékonyan tárul ki a benyomások előtt. Itáliai verseiben a filozofikus gondolkodás és lírai tanúságtétel magasabb egységét teremti meg (Vers Rómából, Pietà). Dikciója nyugodtabb, kifejezései gnómákba tisztultak, és kompozíciójában nincs már semmi mozaikszerűség, mely még előző gyűjteményében is előfordult. A költői én és a világ találkozásának harmóniáját szólaltatják meg újabb versei:

{583.} Hallgatni s látni érdemes:

a szép törvényeket,

magam és nem magam,

a vonzódásokat s idegenségeket.

Kitűnő műfordító is. Fordítói művészetének csúcsát Janus Pannonius, a Faust II. része, Dante és Brecht lírájának tolmácsolásával érte el.