Paraszti tehetségek

A népi mozgalom célkitűzései közé tartozott a paraszti tehetségek felkarolása is: a Válasz, a Kelet Népe, Bajcsy-Zsilinszky Szabadsága (mely Féja tehetségkutatásának adott lehetőségeket) és Zilahy Híd című lapja rendszeresen közölte a fiatal, többségükben kétkezi munkát végző parasztírók írásait. Így kapott nyilvánosságot már Sinka, majd Nagy Imre, Bakó József, Gellért Sándor és Mátyás Ferenc is. Mellettük kell megemlíteni, noha nem kapcsolódott a mozgalomhoz, a származása és kifejező eszközei révén népi költőnek számító Sértő Kálmánt.

Sértő Kálmán (1910–1941) a nagyvilági élet és a fasizmus vonzásába került, erkölcsileg és politikailag lezüllött őstehetség útját példázza. A baranyai napszámosfiú katonai szolgálata alatt ismerkedett meg a könyvekkel és a versírással. 1932-ben Pestre jött, hogy kiadassa verseit. Jelentkezése a baloldal érdeklődésével, a polgári irodalom őstehetség-nosztalgiáival és egyúttal a fajvédő sajtó parasztkultuszával találkozott. Első versei Hatvany Lajos támogatásával jelentek meg a Társadalmunkban és Az Est-lapokban. Falusi pillanat (1933) című kötete a népköltészet bensőséges hangját egyesítette Ady-hatásokkal és a szabadvers lendületével. Friss és szemléletes képekben idézte meg a falu életét (Tanya tavasszal), sőt néhány versében a lázadás is jelentkezett (Szolgalegény, Bérestemetés). Kifejező erejét azonban gyakran gyengítették naturalisztikus, az olvasók meghökkentését célzó, vagy a népiességet keresetten stilizáló sorok: "Gazda emeli föl a konyhaküszöbön | Barna bütyökbimbós, vöröslángú kezét" (Falusi pillanat). Könyvét viharos vita fogadta: Babits, Karinthy és Márai műveletlenségben és álnépiességben marasztalták el, Hatvany és Féja a még kiforratlan népi tehetséget üdvözölték benne. A siker elbizakodottá tette a nagyvilági élettel szemben vértezetlen, amúgy is gyenge jellemű költőt: mulatók és kocsmák hőse, a nagypolgári körök "házi népiese" lett. Minden önkritika nélkül ontotta egyre jelentéktelenebb verseit, s lassanként kiszorult az irodalmi életből. 1938-ban iszákos és beteges emberként került a nyilasok karmai közé. Ettől kezdve nyilas lapokban jelentek meg uszító írásai. Kötetei: Esett a hó (1939), Aranykapu (1939), Ilyen az élet (elbeszélések, 1940) erkölcsi és művészi hanyatlását dokumentálják. Élete végén a reménytelen otthontalanság érzése szólalt meg néhány őszinte versében (Gyászjelentés, 1940). Hosszas betegség után gégetuberkulózisban halt meg. Sorsa – Illyés Gyula megfogalmazása szerint – "szomorú s ijesztő példázata annak, mi történhetik a polgárosultságban még a jó tehetségű paraszttal is, ha kivész lelkéből a falu természetes nehézkedése, ha egyensúlyát veszti".

{602.} Ez az egyensúly tartotta életközeiben Bakó József, Nagy Imre és Gellért Sándor líráját.

Bakó József (1896–1962) a lassú felemelkedés útját járta meg: zsellércsalád fiából lett cipész, kórházi szolga, majd falusi tanító. Felemelkedése folytonos önművelést követelt: autodidakta szenvedéllyel képezte magát, nyaranta pedig bebarangolta fél Európát Milánótól Konstantinápolyig. Forradalmi indulatait még 1919 lobbantotta fel, a Tanácsköztársaság bukása után hét hónapi börtönt kapott. Első versei (Árva kalászok, 1927; Földem! 1930; Kié ez a lélek? 1933) a zsellérek és kisparasztok személyes tapasztalatokból ismert életéről adtak nyersen realisztikus ábrázolást, olykor azonban az idill is jelentkezett költészetében. Sokszor idézett verse: a Balhát űz anyám a falusi élet apró képét tágította a paraszti sors megdöbbentő szimbólumává. Hivatását a nép kívánságainak megszólaltatásában látta: "Ugy álljak ki a magyar gyepre |Mint népemért égő gyötrelem" (Jussom) – s ez a feladatvállalás gyújtotta fel lázadását (Köszöntés, Tökszár). Következetesen haladó magatartása miatt került a népi irodalom balszárnyára, de kapcsolata volt a munkásmozgalommal is. Későbbi kötetei (Sír a puszta, 1937; Mélybe – mégis fölfelé, 1940) hangot adtak a fővárosba került vidéki költő otthontalanságának, s forradalmi indulatait is felerősítve fejezték ki. Állásából is elbocsájtották háborúellenes és földosztást követelő magatartása miatt. A felszabadulás után kulturális munkát végzett, versei (Két pillér közt, 1958; Télkergető, 1962) a parasztság megváltozott életéről tudósítottak. Regényei (Kapaszkodók, 1943; Hínár, 1945) és drámája (Ezer hold, 1947) önéletrajzi elemek felhasználásával ábrázolták a falu életét, a parasztság földosztásra irányuló törekvéseit.

Nagy Imre (1896–1942) a Bihar megyei Sárrétudvarin élte a mezőgazdasági munkás nehéz életét. Félkarjára béna, gyenge testalkatú ember volt, így még többet kellett szenvednie, hogy nagy családját eltarthassa. A munka szüneteiben művelődött és írta verseit. Rengeteg nehézséggel küzdött meg, hogy foglalkozhassék a költészettel. Paraszti szépségszomjat és forradalmi indulatokat kifejező versei először különböző néplapokban, majd a Hídban és a Kelet Népében jelentek meg. 1941-ben adták ki Holtak derese című kötetét, s halála után Összegyűjtött verseit (1942). Stílusára kezdetben a klasszikusok, majd Sinka sámánisztikus hangja (Lócsontváz a pusztán), végül Ady szimbolista látása és József Attila lírai realizmusa hatottak. Versei hangulatos képekben mutatták be a falusi tájat, a puszta világát (Hajnali képek a pusztán), gyengéd idillekben fejezték ki a paraszti élet meghitt pillanatait (Apám darutolla), és megindultan vallottak a parasztság iránti elkötelezettségről (Vallomás, őseim tükre). Költészetének főerénye az érzékletesség, amely a paraszti életet tükröző realisztikus képekben kapott kifejezést: "A föld izzó kérgéhez sültem | mint zsírtalan bográcshoz a hús" (Emésztő tűzben). Legjobb versei: Álmatlan éj, Tízen is, Az én utcám, Holtak derese a nyomorúságos szegényparaszti sors megdöbbentő valóságának kollektív élményeit formálták meg:

Vadul alszik a megfáradt vér,

s a horkolás rémit az éjben.

Az arcomon a sunyi patkányok

éles, hideg körmeit érzem.

(Álmatlan éj)

{603.} – írta a summásházak pokláról. Ekkor már a forradalom gondolatáig is eljutott, Kállai Gyula révén kapcsolatba került a kommunista mozgalommal és a nagybirtokot elítélő egyik újságcikke (Kenyér és jog) miatt a bíróság kétévi börtönre ítélte. A büntetés letöltésétől váltotta meg a korai halál.

Gellért Sándort (1916 Debrecen) Gulyás Pál fedezte fel, majd a Hídban jelentkezett. Bár nem a parasztságból származott – egy falusi tanító nevelte – mégis a paraszti őstehetség útját járta: napszámosból küzdötte fel magát az egyetemi oklevélig. Versei (A bál udvarában, 1942; Halálra táncoltatott leányok, 1944) szókimondásukkal, fiatalos érzékiségükkel keltettek feltűnést (Négy leány, Fűzfasípon). Jellegzetes hangját a népi humorban és a hetyke iróniában találta meg. Társadalmi lázadását anarchikus formában fejezte ki: hol a kuruc versek elkeseredettségét (Kösd lovad a bitófához), hol a betyárromantika szeszélyes indulatait (Angyal Bandi nyomán) szólaltatta meg. Stílusa a népköltészet nyelvét használta, s ilyenkor érzékletes képeket formált:

Előadásmódját azonban gyakran rontották szertelen kifejezések: tájszavakat és a nagyvárosi argó elemeit keverte soraiba. Sinka költészete, a székely és a román népballadák hatására keletkeztek lírájának legjobb darabjai: a balladák. Misztikus homály, a műfaj szimbolista lehetőségeinek felhasználása jellemezte ezeket (Halálra táncoltatott leányok). Háborús verseiben a közkatonák szenvedéseit fejezte ki (Koldustarisznya). A felszabadulás után Romániában telepedett le: jelenleg Mikolán magyar irodalom szakos tanár. Bodor Péter kútja (Bukarest 1955) című könyvében gyermekversekkel jelentkezett, válogatott verseinek gyűjteménye, az Angyal Bandi nyomán (Bukarest 1958) pedig már az élet nagy változásait is versbe foglalta.

Mátyás Ferencet (1911) a falu küldte, de a város ébresztette íróvá. Sokgyermekes agrárproletár család fiaként ismerkedett meg a pusztai élet nyomorúságával, majd Pestre jutva került a népi írók közé. Kapcsolata volt a Válasszal és a Kelet Népével, de a Nyugat, a Magyar Csillag és József Attila közvetítésével a Szép Szó is közölte írásait. Költői példáit József Attilában és Illyés Gyulában találta meg. Első versei (Szeretnék lenni, 1936; Elveszünk, 1938) a nagybirtok tengődő elesettjeiről, a szegénység gondjairól adtak könyörtelen tárgyiassággal megjelenített képeket. A fullasztó világ, a nép reménytelennek látszó sorsa okozta, hogy költészete egyre tragikusabb hangokat hallatott. Forradalmi indulatát így keserűség és a kiszolgáltatottság szorongó érzése kísérte:

Föl is forgatnám szegény hazám, –

dehát jászolhoz vagyok kötve,

mint a barom s csak rossz tüdőm van

és az is félig kiköhögve.

(Regnum Marianum)

{604.} A robbanni akaró lázadással vegyült reménytelenség erősödött fel későbbi verseiben (Holdvarázs, 1941; Batyuzó halál, 1943) a fasizmus hazai előretörésének és a népi mozgalom bomlásának idején: "megtanultam elvérezni | a sok szenvedő reménnyel" (Márciusi Front). Költészete ennek ellenére emelkedett: a népi líra gyakori ösztönösségét elkerülve intellektuális szinten élte át a kornak és saját küldetésének problémáit. Ez utóbbiakat dolgozta fel önéletrajzi regénye: A falu küldötte (1942) is. Újabb versei (Csönd és nyugtalanság, 1958; Kegyetlen idill, 1959; Megriadt pipacsok, 1961; Alföldi írisz 1962) alkotóerejének felfrissült lendületét tanúsítják. Belső harmónia, csendes derű, a racionalista gondolkodás fegyelme építi meg költői világát, melyben egyaránt helye van a paraszti sors keserves emlékeinek és történelmi átalakulásának. Megújult költészetének elismerését fejezi ki az 1960-ban kapott József Attila-díj.

A népi líra eszményeinek kisugárzása tehát széleskörű volt. Ezt jelzi, hogy a felszabadulás utáni irodalom számos képviselője – Kónya Lajos, Cseres Tibor, Kopré József – ugyancsak a népi mozgalom soraiban kezdte költői pályáját.

A népi lírának jelentős szerepe van a modern magyar költészet fejlődésében. A szegényparasztság követeléseinek megszólaltatása, a líra megújítása a népköltészet nyelve és formái által, a népi kultúra eltemetett rétegeinek feltárása olyan irodalomtörténeti érdeme a népi líra képviselőinek, melyet manapság is méltányolni kell. A népi költők eredményei nagymértékben hatottak a felszabadulás után is: az a nemzedék, amely Petőfi példájából alakította ki irodalmi elveit, voltaképpen a népi líra útját járta. Ám a népi líra mégsem teljesítette a történelem által rámért feladatot: elmaradt saját lehetőségeinek megvalósításától. A kellő világnézeti és kulturális tájékozódás hiánya, a történelmi helyzet szorításában s a fasizmus nézeteinek hatására jobboldali formákba torzult ösztönös magatartás megakadályozta, hogy az irányzat legjelentősebb képviselői – Erdélyi József és Sinka István – beváltsák a költészetükben jelentkező ígéreteket.