Waldapfel József

Waldapfel József (1904) alapos és tájékozott tényfeltáróként indult. Egzaktság, puritánság és illúziómentes tárgyilagosság jellemezte. Gazdag nyelvismerete, klasszika-filológiai iskolázottsága, a hazai és külföldi szakirodalomban való meglepő jártassága, szívóssága, logikus, célravezető okfejtése eredményeit megbízhatóvá, problémalátását pedig biztossá tette. El tudta kerülni az öncélú mikrofilológiát: egy-egy részletkérdés megoldására vállalkozott, de a nagy összefüggéseket is szem előtt tartotta, csak ennek kifejezését a filológia nyelvére bízta. Feltűnő, hogy adatai majdnem mindig jelentős írók és művek forrásaira, új összefüggéseire vetnek szűkkörű, de éles fényt. A középkortól a 19. század utolsó harmadáig végigtallózta a magyar irodalom történetét. Pesti Gáborról írt tanulmányában az első magyar Aesopus alapjául szolgált latin kiadást határozza meg, majd a mesék után adott verses tanulságok verstani vizsgálatát végzi el (1933). Heltai Gáspárról szólva a Fabulák és a Dialógus német forrásait tárja fel (1933, 1937). Az újabb Balassi-filológia – Eckhardt Sándor mellett – Waldapfelnek köszönhet legtöbbet. Ő mutatta ki, hogy Balassi töredékben fennmaradt pásztordrámája egy olasz mű prózai átköltése (1936). A lengyel–magyar kapcsolatokkal foglalkozó kutatása is segíti Balassi megvilágítását: ez vezette annak felismerésére, hogy egy 16. század végi lengyel végvári ének rokonságot mutat Balassi katonaénekével (1939). Amikor Telegdi Katáról ír, a filológia puritán eszközével bizonyítja, hogy a korabeli főnemesi udvarokban dívott a poézis, tehát Balassi költészetének megvolt a maga előzménye (1930). Ezt a feltáró munkát a felvilágosodás korára és a 19. századra is kiterjesztette, itt gyűjtött adatainak nagy részét azonban később összefoglaló munkákba olvasztotta. Hadd utaljunk mégis legalább egyre, mely azt jelzi, hogyan használta fel Waldapfel a filológus szerény eszközét. Madách és Rousseau című kis adalékában olyan kommentárral veszi fel a harcot, mely a Tragédia egyik jelenetének hamis értelmezése alapján a magántulajdon védőjeként igyekezett feltüntetni Madáchot (1942). Nem magyaráz, csak kiigazít, de filológiai korrekciója erős és veszedelmes tételt semmisít meg.

Látható: Waldapfel pozitivizmusa nem elvszerű, hanem az egyéni hajlam és a felbukkanó feladatok által diktált módszer. Ez a filológustípus képes alkalmazkodni más természetű feladatokhoz is. Ezért lehetett Waldapfel József a felszabadulás után a magyar marxista irodalomtörténet egyik úttörője. Valóban úttörő munkát vállalt és ennek érdekében meg kellett változtatnia első korszakának módszerét. Vitázott, nagy összefüggéseket vázolt fel, először közelített meg nagy írói problémákat marxista szemlélettel, bár a társadalmi igény olykor egyoldalúan érvényesült írásaiban. A XIX. század költői {57.} című kis kötete kísérletek gyűjteménye. Egy egész irodalmi korszak fővonalát igyekszik benne felvázolni, szorosan kapcsolva azt a korabeli társadalmi harcokhoz (Költők a forradalomban, 1947). Az igazi Csokonait keresi s a magyar felvilágosodás legnagyobb költőjeként festi meg arcképét (1949). Több tanulmányban kezdi el Vörösmarty új értékelését (1947, 1950), majd Madách "igazáért" harcol s a kategorikus elutasítással szembehelyezi az ellentmondásokat és progresszív vonásokat egyaránt feltáró elemzést (1951, 1954). S bár feladatai elsősorban a felvilágosodás korához és a reformkorhoz kötik, részt vállal a huszadik század problémáinak tisztázásában is. Ez a fejlődés felveti a műfajváltás szükségességét is: az összefüggések felismerése monografikus feldolgozást igényel. Waldapfel már a felszabadulás előtt tett erre kísérletet: a Katona József-monográfia (1942) és különösen az Ötven év Buda és Pest irodalmi életéből (1935) nemcsak az ő munkásságának, hanem az egész korabeli irodalomtörténetírásnak is kiemelkedő eredménye. Marxistává tisztult szemlélete még céltudatosabbá tette összefoglaló igényét: A magyar irodalom a felvilágosodás korában című tanulmányában (1954) egy egész korszakról akar – most már nemcsak vázlatosan – tablót adni. Igaz, vállalkozása csak részben ér célt – részlettanulmányai csak sejtetik a szintézist –, de a pozitivizmus túlhaladásának útját jó irányban jelöli ki.