Zsolt Béla

Komáromban született, 1898-ban. Pályáját vidéki újságíróként kezdte, majd a polgári baloldal napilapjainak munkatársa lett. Publicisztikai írásait főleg a Magyar Hírlap és a Világ, később az Újság közölte. Antifasiszta politikai tevékenységéért 1943-ban a hadbíróság elítéli, majd a németek elhurcolják. A felszabadulás után az újjáalakult Magyar Radikális Párt egyik vezetője és a Haladás című hetilap szerkesztője. 1949-ben halt meg.

Zsolt Bélának már a nosztalgiái is nagyvárosiak. Pontosabban: prózaírói munkásságában a nosztalgiát a kiszolgáltatottság váltja föl; már korán a közönyösség álarcát veszi magára, de a szenvtelen modor mögül kiüt kétségbeesése hőseinek, tágabb értelemben az egész polgári osztálynak hanyatlása {714.} láttán. Regényeit olvasva nehéz elképzelni, hogy írójuk költőként kezdte, akinek formai virtuozitásáról Kosztolányi elragadtatással, Szabó Lőrinc komoly elismeréssel nyilatkozott. Versei eleinte még fölidézik a világháború előtti idők oldott hangulatát, dekadens borzongásait, a Holnaposok Nagyváradának pezsgő szellemi légkörét, ahol fiatalon újságíróskodott, második kötetében, az Igaz könyvben (1924) pedig a kétségbeesést a forradalom bukása miatt, a "változtatni kell" lázongását, később azonban, amint fokozódik a formai cizelláltság, úgy zsugorodik a belső mondanivaló. A líra nem véletlenül szorul mindinkább vissza írói munkásságában: Zsolt indulásakor sem eredeti költői egyéniség, közéleti indíttatású verseiben a zsurnalisztikus elemek, a múló aktualitás túltengése és felületessége figyelhető meg, a személyesebb témákat a stílusfogások gyakran kérkedő alkalmazása jellemzi. Sokszor behízelgő költészet ez, de hatása hamar elpárolog. Így nem csoda, ha prózájának már csak a keserűség és a rutinos, virtuóz stílus maradt: miközben műfajt, ő is világot cserélt.

Még erősebb kontraszt figyelhető meg publicisztikája és szépírói tevékenysége között. Újságíróként a szétvert polgári radikalizmus úgyszólván egyetlen idehaza maradt aktív képviselője; cikkeinek szenvedélye párhuzamosan nő a jobboldali áramlatok előretörésével; szinte Don Quijote-i elszántsággal védelmezi a polgári szabadság mindinkább fenyegetett maradványait, mindenkiben ellenséget látva, abban is, aki innen, de abban is, aki túl van ezen a szabadságeszményen. Regényei és novellái viszont öngyötrő kíméletlenséggel ostorozzák azt a réteget, melynek újságíróként apologétája. Cikkeiben jogokért, sőt nemegyszer kiváltságokért is harcol – mint író, a kegyetlen tényt teríti ki: a polgárság nem tud és nem is akar szembenézni a saját helyzetével, egyik napról a másikra él, s nemcsak a mostoha viszonyoknak, de a saját neuraszténiájának is rabja; maradék szabadságát is el fogja veszíteni, mert nem tud túllépni önmagán. Kissé leegyszerűsítve ez valamennyi regényének a mondanivalója.

Zsolt a polgárságon belül különleges figyelmet szentelt a fővárosi zsidóság életének és problémáinak. Élményvilága is ide kapcsolta, de a fokozódó zsidóüldözések is ebbe a körbe szorították. Két regényében is (Házassággal végződik, 1926; Gerson úr és neje, 1930) az úgynevezett vegyesházasságok belső feszültségét ábrázolja sok hiteles mozzanattal, aprólékos lélektani megfigyeléssel, "a szavak és mozdulatok rejtett karakterében tárja fel a finomszálú rejtett faji differenciákat" – mint egyik méltatója, Kardos László megjegyzi. De bármily árnyaltan ábrázolta is, a mélyére, végső okaira nem bukkant rá a "zsidó-kérdésnek". Az eltérő hagyományok és neveltetés konfliktusa mindkét regényben erősen túldimenzionált, amit nemcsak a kor faji demagógiától terhes légköre magyaráz, hanem az írói szemlélet korlátozottsága is: mintha Zsolt összehasonlíthatatlanul kultúráltabban, emelkedettebb nézőpontról, de ellenfeleihez hasonlóan feloldhatatlannak hinné a kétféle hagyományú polgári réteg feszültségét. Különben ő is a "kínos helyzetek" festésében leli örömét.

Kompozíciós fegyelmének megerősödésével világának zártsága, beltenyészet-jellege is fokozódik. A Gerson úrban még megpróbál némi társadalmi kitekintést adni az asszony pap-, a férfi kommunista fivérével, a Bellagarde (1931), jócsaládból való fiatalembere viszont már csak azért utazik külföldre, hogy {715.} rádöbbenjen teljes kiszolgáltatottságára és ütődöttségére. E műben a "forradalom" kísérti meg a polgári hőst, egy litván anarchista nő képében. A Királynő családja (1932) szépségkirálynővé választott Lidije előtt hiába nyílik meg a nagyvilág, a vértelen, sótlan butácska lány egyetlen vágya, hogy férjhezmenjen egy droguistához. A regény végén az író groteszk, de alig hihető fintort vág a világra: a "szépségkirálynő" a Szovjetunióba emigrál, mert nálunk még kispolgárnak sem lehet lenni. Ez már a publicista hozzátoldása a fölényes biztonsággal előadott történethez.

Reménytelenül önmagába zárt, visszataszító világ a Zsolt Béláé. Az író kétségbeesését, reménytelenségét tükrözi. Nem hisz az emberben – még védenceit is féregnek látja. A Kínos ügy (1935), hősét, Hell doktort, hiába éri a szégyenletes inzultusok sorozata, hiába hagyja ott a felesége, hiába veri véresre duhaj kollégája, hiába műveltebb és szélesebb látókörű környezeténél, béna és tehetetlen marad, mint a reflektortól elvakult nyúl. Novelláinak hősei is ilyen báva tehetetlenséggel fogadják, hogy lányuknak szeretője, sőt "pénzes palija" van, hogy gyanús forrásokból tengetik életüket, – legföljebb arra jut erejükből, hogy a látszatot megőrizzék.

Bár az író mindig hangsúlyozza a távolságot közte és alakjai között, nem nehéz észrevenni az öngyötrő pesszimizmus torzítását. Alakjai azért ilyen reménytelenül homunkulusok, mert semminő kapcsolatuk nincs a szélesebb társadalommal. Lelkiviláguk is szikkadt, érdektelen. És az író éppen ebben a reménytelen befelé fordulásban azonos a hőseivel. Nem a társadalom egy rétegét, hanem egy elkülönült kasztját ábrázolja – maga is a polgári világszemlélet fogságában.

Ez a beletörődés az elszigeteltségbe prózájának elszíntelenedését, elsúlytalanodását idézte elő. Mindinkább előtérbe került a kulturált zsurnaliszta rutinja. Publicisztikájában, még olyankor is, ha nincs igaza, szenvedélyesebb, színesebb, mert mindenkit meg akar győzni, perben áll a világgal, és ez is a kapcsolat egy faja. Regényei azonban, hiába a virtuóz stílus, amellyel kapcsolatban még Stendhal nevét is említették, nem is akármilyen kritikusok – egy tisztultabb, ízlésesebb, de vértelenebb boulevard-irodalom darabjai.