Remenyik Zsigmond

A Heves megyei Dormándon született 1902-ben, középbirtokos családból. A középiskolát Egerben végezte, egyetemi tanulmányait a nagyváradi jogakadémián kezdte meg, az egyetemet a fővárosban végezte. Tanulmányai befejezése előtt külföldre utazott. Előbb Németországot, majd Dél- és Észak-Amerikát járta be. A legkülönfélébb és legkalandosabb foglalkozásokat űzte: volt újságíró, fakitermelő és vasútépítő munkás, pincér, tengerész, tisztviselő. A harmincas évek elején tért haza. Baloldali lapok publicistája, kapcsolatban áll a felvidéki és erdélyi szocialista írói mozgalommal, éveken át levelez Fábry Zoltánnal és Gaál Gáborral. Itthon a Szép Szó köre, majd a népiesek felé tájékozódik, de szorosabban egyik irányban sem kötelezi el magát. 1955-től kezdve több régebben írt regényét újra kiadják. Művei az Apocalypsis humana közös címet viselik. 1963-ban halt meg.

{727.} Az itt tárgyalt írók közül rá és Pap Károlyra illik legkevésbé a "polgári" jelző. Pap Károly – mint ezt portréjánál részletesen elemezzük – nem tagadta ugyan, de nem is érzékelte alakjainak szorosabb és közvetlenebb társadalmi meghatározottságát; hősei a mese, a legenda időtlenségében élnek, "gazdaggá" és "szegénnyé" szublimáltan, az üdvösség és kárhozat jelképeivé eszményülten. Remenyik nemcsak hogy bírálja: szenvedélyesen gyűlöli a polgárt. A báva, tekintélytisztelő és alkalomadtán nekivaduló kispolgár pedig éppen nem állhat meg előtte. Egyszer sem mulasztja el az alkalmat, hogy bármely téma ürügyén tengelyt ne akasszon a "társadalom támaszaival". Ilyenkor élményt, indulatot és hatalmas műveltségi anyagot görgető orációkban szabadul föl az ellenszenve. Annál inkább szereti a "rendetlen" embereket: az élet kitaszítottjait, a lázadókat, a maguk szakállára és kárára kalandorkodókat, csavargókat, osztályindulatból bűnözőket. Rokonszenve azonban nem oly megbocsátó és szelíd, mint Tersánszky Józsi Jenőé, ki a félvilági környezetbe a hagyományos magyar próza sajátszerűségeit plántálta át; Remenyik társadalmon kívüli alakjai vad és szerencsétlen ámokfutók, inkább a kényszer, valami külső vagy belső katasztrófa sodorja őket az erkölcsi világrend határain túlra, mintsem a kötetlenség idillje utáni nosztalgia.

Életrajza is sejteti, hogy Remenyik a korszak egyik leggazdagabb élményvilágú írója. De vándorlásainak anyaga mellett históriai és filozófiai búvárkodása is mély nyomot hagyott műveiben. Egy londoni vagy dél-amerikai csapszékben az ivócimborák Spinozáról és Bernard Shaw-ról cserélnek véleményt – ez a Remenyik-művek jellemző kulcshelyzete.

Miként hősei, művei is teljességgel szabálytalanok. Az életet és a könyvtárakat egyforma mohósággal habzsoló fiatal Remenyik átesik az expresszionizmus lázain, rácsodálkozik az amerikai regény formabontására, de a századelőn újjászületett modern pikareszk, Jack London és később Hamsun is nyomot hagy művészi egyéniségén. Weiskopf, a fiatal Werfel, a drámaíró Ernst Toller lázadó művei, Dos Passos zsurnál-dokumentarizmust elvont jelképiséggel egyesítő kísérletei, és az "outcast" irodalom előbb említett úttörői adtak Remenyiknek bátorítást kivételes élményanyaga földolgozásához. Ars poeticáját tömören és jellemzően foglalja össze egy kései regényéhez, a Por és hamuhoz (1955) írt szerzői kommentár: "A fejlődő, de gyökereiben a XVII. XVIII., és főképp a XIX. század folyamán kialakult klasszikus elbeszélés mind jobban és szélesebben magába olvasztja a történetírás, emlékirat-töredékek, sőt, más egyéb részlettudományok elemeit, helyet adva természetesen személyes élmények és emlékek szövedékeinek, ezáltal átitatva az elbeszélés nyers mese- vagy regényanyagát, szinte a história és krónika határáig terjesztve ki az egyébként kezdettől fogva ledérségre hajlamos műfaj, mármint az elbeszélés kereteit." Az Apocalypsis humana rengeteg bozótját e művészi alapelv szerint teremtette. Természetesen e több, mint húsz kötetből álló ciklus szintén nem szabályos ciklus, hanem szeszélyes és helyenként meglehetősen kusza kalandozás mind témában, mind műfajban, mind ábrázolásmódban. Egyes művei megírásának ideje éppoly megbízhatatlan tájékoztatást nyújt, mint szorosabban vett témájuk vagy mondanivalójuk. Mindazonáltal bizonyos visszatérő motívumok, problémakörök hármas tagolást adnak az életműnek. Az első körbe tartozó művekben mindenekelőtt a gondolkodó vall (Bolhacirkusz, Nagytakarítás, Könnyű múzsa, Élők és holtak). Ezekből kiderül {728.} hogy az író polgárgyűlölete mély szkepticizmussal párosul az emberiség jövőjét, egyáltalán, minden ésszerű társadalmi berendezkedést illetően.

"Az író bejelenti, hogy munkájáért igen, de munkája anyagáért, e világért semmi szín alatt nem vállal felelősséget" – mondta a Könnyű múzsa egyik iker-elbeszélésében, az Olivér és az emberi világban, (1945) ahol egy tetű kalandjain és szemszögén át látjuk az emberi társadalmat. A Bolhacirkuszban még nyíltabb és keserűbb paradoxont olvashatunk: "Ha a forradalmi szellem is mulandó, elgondolhatjuk, mi a szerepük az olyan dolgoknak, intézményeknek és világszemléleteknek, amik a forradalmiság minden alapföltételét teljesen nélkülözik." E kényszerű nihilizmusba Remenyiket nemcsak élettapasztalatai, de az a bölcseleti meggyőződése is csábítja, hogy a világ alapjában véve kiismerhetetlen kusza jelenséghalmaz, és az emberi érzékelés tökéletlen és viszonylagos( Pernambucói éjszaka, 1944). "Filozofáló" művei között a legérettebb, legkidolgozottabb az Élők és holtak (1948) melynek kalandos meséje voltaképp az ember és világ megismerhetetlenségének allegóriája. Hajóskapitány hőse négy különböző országbeli kikötőben négy feleséget tart. Mindegyik előtt másnak mutatkozik, egyénisége más részét éli meg; egyszer lovag, majd gyáva papucs, a harmadiknál zsarnok és kalandor, a negyediknél kegyes jótétlélek. A filmbohózati egyszerűségű és gyakoriságú alapötletet az mélyíti ellenállhatatlanul humorossá, hogy a derék hajóskapitány, a példás családapa viselt dolgait halála után egy korlátolt nyárspolgár, a barát és tisztelő deríti föl, egyik meglepetésből a másikba esve. Az Élők és holtak Remenyik bölcseleti meggyőződésének összefoglalása. Ami az előző művekben széljegyzet, dühödt polgárbosszantás, keserű kifakadás a társadalom hajmeresztő ellentétei láttán: az itt rendszerbe kristályosul. Így e regény művészi hatásában is a legegységesebb. A két kalandos történet: a kapitány élete és az utána való nyomozás szellemesen fonódik össze és egészül ki a nyomozó együgyű, mégis a regény mondanivalójának lényegét átvilágító töprenkedéseivel. Ám agnoszticizmusa az írót visszaláncolja ahhoz az osztályhoz, amelyet oly indulatosan és szívósan támad: világszemléletében Remenyik kétségtelenül polgári író. És ez a bölcseleti álláspont, éppen az író sajátos, esszét és publicisztikát regényeibe olvasztó módszere miatt egész életművében határozott karakterrel jelentkezik. Remenyik szocializmus iránti rokonszenvének negatív aspektusát is föltárja: gyűlöli a régit, de az újat még körvonalaiban sem látja. A világ máris menthetetlenül a káosz állapotába zuhant, s ezt jobb nyíltan elismerni, mintsem utópiákat gyártani. Remenyik az írásművészetnek is "csak asszociatív lehetőségeiben hisz", mint ezt méltatója, Bóka László megállapítja.

Az életmű második körében e káoszt látjuk a maga nyers valóságában kibontakozni. Ebben a kalandozások élményanyaga az uralkodó motívum (Vész és kaland, Pernambucói éjszaka, Északi szél, Vándorlások könyve, Ősök és utódok). E művek jellemző tanítása: a zabolátlan, magát utcalányokkal kitartató, iszákos kalandor különb – mert őszintébb – ember, mint a törvénytisztelő nyárspolgár. Az Északi szél éppen ez utóbbi megvadulásának hátborzongató története. Az író a fasizmus allegóriájának mondja, de e 43-ban írt regény többet és kevesebbet mond ennél: voltaképp önmagunk elveszítésére utal. S a főhős szájába adva itt is olvasható egy, inkább az íróra, és e körbe tartozó műveire jellemző vallomás: "Mert igenis akartam valamit ... kezdettől fogva, már abban az időben, amidőn méltatlan és halott környezetben éltem, már {729.} akkor is! ... A teljes életet! A jót, a rosszat, a boldogat és a boldogtalant, a nemeset és a nemtelent, a tisztát és a mocskosat az otthont és az otthon talanságot, a megbecsülést és a kivetettséget, a tiszteletet és a megvetést ... ez az amit hajszolok." A Vész és kaland (1940) önéletrajzi ihletésű cselekményéből kiderül, hogy a fiatal Remenyik is valami effélét hajszolt. E művei többségükben kuszák és furcsa módon álomszerűek. Cselekményük néha, mint az Északi szél esetében is, a ponyva és a giccs határait súrolja, hőseik tompán, öntudatlanul sodródnak a legelképesztőbb helyzetekbe,vagy hajszolják magukat önnön pusztulásuk felé. Bármily furcsa: semmi kölcsönhatás nem alakul ki hős és környezete közt. A hős monomániás, a környezet káosz. Márai a nyugati világot tekintette az igazi valóságnak; Remenyik e műveiben éppen ez a rossz álom. A lidércnyomásos kavargás nem a "teljes élet" képe; a káosz csak látszatra a két háború közti Dél-Amerika alvilága – valójában az író lelkiállapotának, egy súlyos és nehezen földeríthető traumának a kivetítése Remenyik e művei a leginkább alaktalanok; formateremtő kísérletei többnyire balul ütnek ki; mint a Pernambucoi éjszakánál vagy az Északi szélnél. Ám egy-egy részlet lenyűgöző és a lélek dosztojevszkiji mélységeit világítja át. Az író elemi tehetségéről vallanak – s hogy a művek kuszasága a téves világnézet következménye. E problémakört betetőző mű, az Ősök és utódok (1949) Remenyik legsúlyosabb alkotásai közé tartozik. Az összefoglaló törekvés itt összehasonlíthatatlanul sikeresebb, mint az Északi szélben, és mélyebb igazságokat tár föl, mint az Élők és holtak. E regény átfogja az életmű mindhárom problémakörét. A szimultán regénytechnika segítségével egy század magyar történelmének eseményeit jeleníti meg. Egy szegény parasztgyerek a múlt században elindul Máramaros felé, zsiványokkal, csendőrökkel, farkasokkal és természeti elemekkel harcol meg sikeresen, hogy inas lehessen egy csizmadia műhelyben; történetével párhuzamosan az író lepergeti utódainak, egy horthysta tanácsnoknak, egy dél-amerikai szőrmekereskedőnek, egy tengerésznek és egy New York-i orvosnak a sorsát, a krónikás, a kalandos, a naplószerű, az esszéisztikus ábrázolásmódokat szellemesen, alakjaira jellemzően váltogatva. E regény kompozíciója teljesen hibátlan, stílusa Remenyiknél szokatlanul fegyelmezett; egészében optimista vallomás a terebélyesedő, mindig újrakezdődő élet mellett. Világnézeti vonatkozásban is a legtávolabbi pontot jelzi, ameddig Remenyik eljutott.

A harmadik problémakör mintegy az előző kettőt is indokolja. Föltárja, mi késztette Remenyiket vándorlásaira, a társadalom alatti életben való megmerítkezésre: ha Márai művészete az esztétikai menekülés példája, Remenyik sorsa és műve a társadalmi menekülésé. Az életforma, melyben Hunyady Sándor szívesen vendégeskedett, Remenyiket egy életre szóló csömörrel töltötte el. A polgárt idegenként gyűlöli, a dzsentrihez, a hétszilvafásokhoz azonban köze van – ettől a kapcsolattól meghőkölve járja be a világot, s keres az outcast életben menedéket. De hazatérve vállalja a szembenézést. S mindjárt az elején telibetalál: az "ősi birtokra", az "atyai házba" való visszatérésével, gyermekkori emlékeinek fölidézésével, a dzsentri életforma szociografikus alaposságú föltárásával foglalkozó Bűntudat (1937) az életmű csúcspontja. Nem a birtokos-életforma, úr–cseléd viszony gazdasági tényeit, hanem erkölcsi, magatartásbeli feszültségét világítja meg. Az emlékezés lírája száraz, kegyetlen, sehol nosztalgiába nem csap át; valóban inkább lelki-{730.}ismeretvizsgálat, törvény-tevés ez a könyv, mintsem önéletrajz vagy szociográfia. A harmadik problémakörbe aránylag kevés mű tartozik. A Bűntudat témájának drámai földolgozása, az Atyai ház; és a szociális lelkiismeret monumentális regény-vállalkozása, a Por és hamu (1955). Ez utóbbit a portrénk elején idézett önvallomás hiánytalanul jellemzi, szerkezeti építése hasonló az Ősök és utódokhoz, de Lénárt György csendőrfőhadnagy morális lázadását mélyebb személyes líra égeti át, mely a különnemű ábrázolási elemeket – e könyvben az író gazdag reflexióit is – egységes alkotássá olvasztja. E három műből álló trilógia Remenyik legértékesebb alkotása. A társadalmi ellentétek anarchista szemlélete ugyan ebben is jellemző, de a téma és az írói ábrázolás nagyobb konkrétsága, szenvedélye morális síkon az írót túlviszi az anarchizmuson, egy tisztultabb, hitelesebb erkölcsi fölfogás felé.

Sajátos helyet foglalnak el Remenyik életművében a drámai kísérletek. A modern drámai formákat úttörően alkalmazó Remenyiknek nem volt szerencséje a kritikával. Regényeit is sokszor fogadták értetlenül; a Szép Szóban, majd a Bűntudatért a Válaszban részesült ugyan elismerésben, és a felszabadulás után mintha a rokonszenv mellett a fogékonyság is megnyilvánulna iránta; a dogmatikus kritika azonban annál merevebben utasítja el kísérleteit. Mint már annyiszor megtörtént, csak halála döbbentett rá művészetének irodalomtörténeti fontosságára. Nem egyenletes, nem egységes mű az Apocalypsis humana, de eredeti és jelentékeny előretörés a modern próza egy sajátos, a formabontással és új formákkal való kísérletezés útján.